Álszentfazék

Márciustizenöt akőszívűember. Ha eljő majd az új kor tímárpétere, egy pimasz, eredeti ifjú tehetség, és megrendezi az új kor egészségeserotikáját, és a mű netalántán rügyfakadáskor fog játszódni, akkor a zseniális, szállóigévé nemesült "gusztushúsz, kotmányunk ünnepe, birkaperkelt miegymás" aranyköpést nyugodtan helyettesítheti a fenti nyitómondat valamilyen szellemesebb változatával. Mióta az eszemet tudom, rendszerfüggetlenül, minden - kötözködők kíméljenek: lényegében minden! - márciusnak az ő idusán levetíti az inkriminált opuszt valamelyik országosan fogható televízió. Vagy kereskedelmi vagy közszolgálati, vagy napközben vagy este, de mindig.

Nomármost, Jókai jeles szerző volt, de hatalmas életművének színvonalát - a hatalmas életművek már csak ilyenek - igen erős szórás jellemzi. A kőszívű ember fiai, szerintem, messze nem tartozik eme életmű kiemelkedő darabjai közé.(Tessék csak felnőtt fejjel újraolvasni! Ne csak a gyereket kínozzuk vele!) Megkérdőjelezhetetlen helyét a kötelező olvasmányok között két dolognak köszönheti (ismételten csak szerintem): egyrészt a magyartanárok szellemi restségének ( gondolkozni nem kell, baj nem lehet belőle), másrészt, hogy nem nagyon van mire lecserélni. A '48-as forradalom egészét, előzményeit, az azt követő megtorlást megéneklő eposzokban, amit ráadásul egy kortárs, sőt egy aktív résztvevő írt, nem dúskálunk. Ami meg van - maga Jókai is produkált még néhányat: Forradalmi csataképek, Politikai divatok - azok közül még mindig a Kőszívű a legjobb. A legjobb, de nem nagyon jó. És erre jön még Várkonyi filmje.

Várkonyi Zoltán színészi, rendezői és színházigazgatói munkásságát nem ismerem, mivel életkoromból kifolyólag nem láttam sem őt, sem rendezését, és az általa vezetett színházban sem jártam. Beszélik, hogy mindezekben kiváló volt, és én hiszek a szóbeszédnek. De mint filmrendező ... Hát nem egy mérföldkő. Az általa produkált "nagyívű történelmi tabló" - a bennük felvonultatott színészóriások közreműködése ellenére - filmnek (még kalandfilmek is!)gyengécskék, látványnak szegényesek. Másról sem tesznek tanúbizonyságot, mint a jeles férfiú hatalmáról, befolyásáról és kapcsolati tőkéjéről. Hogy minden gagyiközeli produkció után újra és újra össze tudta gründolni azt a (hazai viszonylatban minden bizonnyal) rengeteg pénzt a következő "kötelezőolvasmány" kínos képregényesítésére.

Mindehhez tegyük még hozzá, hogy a filmek gyorsan öregszenek és a mester produktumainak fiatalabbja is közelít az ötvenhez. Egy közepes regény gyenge adaptációjáról van tehát szó, ami fölött már az idő is eljárt. És mégis jön föl - mint egy audiovizuális böffentés - évről évre. Kinek, könyörgöm? Aki eddig nem látta, az vagy vak vagy külföldi.

Ennyi mondandónk van negyvennyolcról? Nemzeti - Bánk bán, TV - Kőszívű?

Pedig, akárhogy nézzük is, minden ellentmondása és vitatható részlete ellenére a magyar múlt legpozitívabb, legjelentősebb eseményéről van szó. Oké, ott volt mondjuk István is a kereszténységgel, de az nagyon régen volt. Azzal a társadalommal, azokkal a problémákkal, megoldásokkal és értékekkel nekünk már igen kevés érintkezési pontunk van. Negyvennyolc viszont nem volt olyan régen. (Ebből nem engedünk!) Jómagam két olyan felmenőmet is ismertem, aki a XIX. században született, tehát teoretice akár találkozhatott is Jókaival ,Görgeyvel, Kossuthtal.  Ez bizony a történelmi közelmúlt, ami igencsak hatással van a mára.

Létezik, hogy senki nem gondolt, alkotott erről színvonalasabbat, súlyosabbat, korszerűbbet az elmúlt 30-40 évben? Vagy esetleg mégis? Mindössze arról van szó, hogy a köz és kereskedelmi médiaszolgáink szellemi horizontja eddig terjed? Médiaelitünk utoljára az általánosban olvasott erről a jeles korszakról. Esetleg nem is csak erről? Esetleg akkor sem, csak producere volt az obligát olvasónaplónak?

Egyik lehetőség jobb, mint a másik! De ez legalább egy új kérdés. Mert azt, hogy akkor most ki a Jenő és ki az Ödön kicsit már unom.

- az első X-ben a gyerekorvos
- a második X-ben a szexológus
- a harmadik X-ben bármelyik orvos, aki hajlandó igazolást adni péntekre és hétfőre
- a negyedik X-ben az addiktológus
- az ötödik X-ben az ortopéd sebész
- a hatodik X-ben az urológus
- a hetedik X-ben a gerontológus
- a nyolcadik X-ben a kórboncnok

Az újévi jószerencse-idéző eljárásoknál (lencseevés és tsai) nekem valami nem gömbölyű. Nem kívánok babona-ellenes fejtegetésekbe bonyolódni és konkrétan messzire kerülném a jövendőmondás és/vagy befolyásolás (tautológia, ha mondom, már folyásolom is befelé) elvi síkon történő tagadását, mivel ez most nem aktuális. (Most és mindörökké.) Hiszen, ha jobban belegondolunk, a béljóslás óta mindössze annyi történt, hogy a zsigeri jeleket felváltották a matematikai jelek. A lényeg, hogy a jósokon kívül senki ne értse a jelentésüket. Akkor sosem derülhet ki, hogy a jósok sem értik (horribile dictu: esetleg nincs is mit érteni!). Örök versenyfutás ez a jósok és a kíváncsi tömeg között, hasonlatosan az ágyúk és páncélok vetélkedéséhez. Az ádáz verseny azonban csöppnyi hatással sincs a jóslatok pontosságára.( A jósok titokzatosságra és nem pontosságra optimalizálnak, ami roppant logikus döntés, hiszen a jóslás pontosságát csak egy újabb jóslás adhatja meg, ennek várható pontossága viszont pontosan egyezik az előzőével, szóval , aki erre az útra téved, annak a kígyó a saját farkába harap. )

Intermezzo:Az idősebbek még biztosan emlékeznek a tudományos igényű jövendőmondás derekas pofára esésére, mikor is 1988-ba több évre szóló ösztöndíjakat osztottak a fejlett nyugat szellemi fellegváraiban azzal a céllal, hogy a díjazottak készítsenek tanulmányokat a KGSt ’90-es években várható fejlődéséről. Nos, mint tudjuk, ’89-ben megszűnt a KGST. A régi, daliás időkben egy ilyen fiaskót a jövendőmondók tömeges autodafé keretében végrehajtott ritkítása követett, hitvány korunkban a tudományos modellváltás sürgető igényének hangsúlyozása. Mindezek után túlságosan szkeptikusok vagyunk mi már a szkepticizmushoz!

Jelenleg ott tartunk, hogy a várható gazdasági növekedés, a politikai elemzés és a meteorológiai három lábú székén üldögélnek Püthia utódai, mi pedig pontosan olyan áhítattal hallgatjuk szavukat, mint egy hajdani fáraó és kb. annyi hasznunk is van belőle. Noha egy olyan egyszerű eljárás, mint az újévi lencseevés olyannak tűnhet a felsorolt bonyolult diszciplínák között, mint táltos a vatikáni zsinaton; kétség sem fér hozzá: egy vérből valók ők, egy tudományos rend különböző fajai harcolnak itt a korlátozottan rendelkezésre álló erőforrásokért (mert jövő csak egy van!). Nem kívánnék tehát szembe pisálni a néhány ezer éves széljárással; azt hogy a hüvelyesek fogyasztásának gyakorisága és az eljövendő pénzáram alakulása mutat-e bármilyen korrelációt, döntsék el a köz- és mezőgazdászok. Jómagam  pusztán a gyakorlati kifogásaimat sorolnám.

Bármely szerencsét hozó vajákolás szükségszerűen csak addig lehet hatékony, amíg kiválasztott kevesek féltve őrzött titka. Korunkban viszont boldog-boldogtalan lencsét eszik az év első napján. Mindenkinek viszont nem lehet szerencséje! Ugyebár, a szerencse az valami olyasmi, ami – reményeink szerint – boldogabbá tesz bennünket. A boldogsághoz viszont nem elég, ha nekünk jól megy a sorunk, az is kell, hogy a többieknek rosszul menjen! (Ez nem az én okosságom, valami híres francia mondta volt, de elfelejtettem, hogy kicsoda.) Sőt, a boldogsághoz többnyire a második feltétel teljesülése is elég.  Ez a megállapítás nem olyan cinikus gonoszkodás ám, amilyennek első látásra tűnik, ha tudományos igénnyel lépnénk föl, nevezhetnénk akár a a Relatív Szerencse Elvének. Gondoljunk csak bele, ha mindenki nyer a lottón, az nem szerencse, csak infláció. És megfordítva, ha egy rákos beteg meggyógyul, az bizony nagy boldogság és nagy szerencse, pedig csak ott tart, ahol azok, akik meg sem betegedtek. És akkor még szót sem ejtettünk az egymást kizáró szerencsékről. Ha két vállalkozó verseng egy zsíros közösségi megbízásért, akkor nekik kettőjüknek nem lehet egyszerre szerencséjük! (Ezért is bízzuk az ilyesmit a korrupcióra és nem a szerencsére.)

Tehát kimondhatjuk: a közkincsé vélt vajákolás eredménytelen kell legyen. Mi akkor a teendő az újévi lencselevessel? Mérlegelve – sine ira et studio – a pro és kontra érveket, arra a konklúzióra jutottam: inkább együnk!

Először is, finom! (Egy kis füstölt hússal megbolondítva, hmmm!) Másodszor, baj nem lehet belőle, sőt még az is előfordulhat, hogy olyan, mint a szerencsepatkóm:  nem hiszek benne, mégis működik. Harmadszor, ha mindenki más eszik és – hogy a fenti példánál maradjunk – nyer a lottón, akkor én duplán fáztam rá a sompolygásra. Kevesebb a pénzem és a többiek nyereménye által gerjesztett infláció is sújt. 

Intermezzo: A Relatív Szerencse Elvéből következő Első Főttétel (hogy a lencséhez is hűek maradjunk): mindenki más szerencséje egyenlő az én balszerencsémmel. Más alakban: bármely embercsoportban a lúzerek száma minimum egy. Lehet, hogy embervoltunk lényegét ragadtuk itt meg?

Együnk tehát bátran és tegyük ezt az újév első napján a lehető legkorábban, hogy a hüvelyesek fogyasztását kísérő heves gázképződés kísérőjelenségének főhulláma levonuljon (elszálljon) mire munkába kell állnunk. Így zavartalanul húzhatjuk majd az igát. És ez nagy szerencse! Hogy egy másik franciát idézzünk: a munka megvéd minket a három legfőbb rossztól, az unalomtól, a bűntől és a szegénységtől. Vagyis, az időben elfogyasztott lencse tényleg hozhat pénzt is.

A paleolit táplálkozás körüli hirtelen fellángoló érdeklődés (fogalmazzunk decensen) által keltett média-hullámverést nekem sem sikerült elkerülnöm. Őszintén be kell vallanom, eme legújabb divathullám hazai prófétájának, Szendi Gábornak, vonatkozó művét nem olvastam, még csak halovány késztetést sem éreztem arra, hogy ilyet tegyek. Volt már szerencsém a jeles szerző dolgozatához és nem vágyom az élmény megismétlésére. Nem kívánnék én az ő általa képviselt tudományos nézetek helyességéről nyilatkozni, nincs is nekem markáns álláspont ezekről, de az elővezetés stílusa taszít. Szerzőnket vagy irgalmatlan löttyös indulatok fűtik, vagy nagyon celeb akar lenni. A tudományos ismeretterjesztés szempontjából egyik sem szerencsés. Nem ismer olyat, hogy "vagy", meg "és", esetleg "is". Az ő világában nincsenek különböző lehetséges nézőpontok, értékelési szempontok, bizonytalanságok, ellentmondások, joggal vitatható, mégis fontos eredmények, kételyek etc. Fekete-fehér világ ez, igenekkel és nemekkel, jókkal és rosszakkal. Tapasztalatom szerint pedig, a világ többnyire piszkosul nem ilyen, de ez a megközelítés legalább jó kártékony.  (Kár pedig érte, mert ha elcsitulnak dühödt késztetései, kiderül, hogy nincs is rossz humora, még önirónia is bujkál benne!) Mindazonáltal, másodkézből számos információ jutott el hozzám a táplálkozástudomány eme forradalmi újdonságáról, néhány hete például egy dugóban ülve egy teljes órányi rádióműsort volt szerencsém(?) végighallgatni a témáról, amelyben még a jeles szerző és honi próféta is hosszan nyilatkozott.

Intermezzo: Á propos: forradalmi újdonág. Egy Jared Diamond nevű úr 1992-ben kiadott A harmadik csimpánz című – széles közönségnek szánt, igen híres és népszerű ismeretterjesztő - művében egy egész fejezetet szentel ennek a kérdéskörnek. A könyv 2002 óta magyarul is kapható, annyira tehát a dolog nem is új. Mondjuk, mint egy paleolit ebéd utáni lerágott csont.

Szóval, ahhoz éppen eleget hallottam, hogy a múlt vasárnapi ebéd után tudatosuljon bennem, micsoda önpusztítást hajtottam végre. Bableves volt. Tejföllel! (Az ember az egyetlen állat, amelyik üzemszerűen fogyasztja egy másik faj emlőmirigyének váladékát, és nagyon rosszul teszi azt! Mondhatni: paleolit-idegen, kártékony tempó.) Utána palacsinta. Túrós és lekváros! Hús csak nyomokban, egy kis füstölt csülök a levesbe, épp csak az íze kedvéért.

Nagyon neolit volt, egészségtelen, de ha nem lenne, nekem speciel hiányozna. Tudom: kicsi maradok és buta és beteges. Nem baj! Megéri!

Intermezzo: A misszionárius a kannibálokat próbálja lebeszélni  az emberevésről. Miután fölsorolja az égi tiltásokat és a várható büntetési tételeket, gasztronómiai szempontból is leszólja az inkriminált táplálékot. Ennél a résznél a törzsfő intőn felemeli kezét és megakasztja a derék pátert. – Atyám, mondd, hogy bűn, mondd, hogy elkárhozunk miatta, de azt nem mondd, hogy nem finom!

Trendi paleolit-fan ilyen ebédet nem vesz magához. Csakhogy, megfigyelésem szerint, a táplálkozástudatos élcsapat nem is olyan régen még vegetariánus volt - sőt bio! –; volt idő, mikor  messzire elkerülte a sót, a fehér gyilkost; más korokban nem evett tengeri halat a nehézfém tartalma miatt, hogy rögtön utána kártékonynak ítélje messzi tájak gyümölcseit stb.(hja, öreg vagyok, sokat láttam, miközben megettem egészségtelen kenyerem javát) Mindebből következik, hogy az élcsapathoz csak amnéziások csatlakozhatnak, akik képesek röpke idő alatt feledni az imént még feltétel nélkül elfogadott és egy megszállott hittérítő lelkesedésével  propagált örök igazságot, ha jő az új, a még örökebb (ez a tulajdonság a politikai élcsapatokban sem hátrány!). Mivel pedig jómagam nem rendelkezem az irányítható amnézia felettébb kellemetes képességével, a következő alternatíva kínálkozott: vagy lemondok még a reményéről is, hogy a fent említett elit soraiba léphetek, vagy megtanulok fotoszintetizálni. Polgártársak, sújtson megvetésetek: az előbbit választottam!

Mindezeken az ebédet szorosan követő  Foma-1 alatt volt időm eltöprengni. Az egészségtelen vasárnapi ebéd és a Forma-1 ugyanis szorosabban kapcsolódik egymáshoz, mint az ártatlanságodban sejtenéd, nyájas olvasó.

Pro primo: Aki a táplálkozástudatosság terén kihívásokkal kénytelen szembenézni, az környezettudatossági szempontból is csak egy véglény lehet (vö: aki hazudik, az lop is).  Ronda, szőrös talpával hagy maga után nagy, büdös ökológiai lábnyomot. Csak egy ilyen neolit autóbuzi képes egy büdös, zajos autóversenyt érdeklődéssel követni.

Pro secundo: Lássuk be, a Forma-1-et egyetlen dolog emeli ki a világ számos más, meglehetősen gyér televíziós megjelenéssel bíró, motorsportja közül: a zseniális időzítése. Mert kevés unalmasabb műsort lehet elképzelni annak közvetítésénél, hogy húsz autó hatvanszor körbemegy egy pályán, ahol még szembejövő forgalom sincs. És még utánuk sem lőnek! Valahol, egy csigacsapat vándorlásainak torokszorító izgalmait bemutató természetfilm mellett lenne a helye.  Lenne, ha nem vasárnap délután kettőkor kezdődne a futam, így biztosítva a túlzón bőséges ebédtől elnehezült családfő mintegy másfél órányi zavartalan nyugalmát. („Ne zavard apádat, Forma-1-et néz!” „Nem igaz, hogy egy rohadt futamot se tudok nyugodtan megnézni!”) Különös jelentősége volt ennek a másfél órának időszámításunk mosogatógép előtti szakaszában. Talán nem véletlen, hogy a Forma-1 és a női egyenjogúság diadalmenetének kezdete nagyjából egybeesett. Az előretörő feminizmustól presszionált férfiak könnyelmű ígéreteket tettek mindenféle házimunkák elvégzésére (inclusive: vasárnapi ebéd utáni mosogatás ), amit aztán el kellett sunnyogni valahogy. Nomármost, egy rutinos háziasszony nem várta ki a mosogatással a futam végét. Tudta, hogy ha a szennyes edénnyel teli konyhára egyszer rácsukják az ajtót, az az ajtó legközelebb a vacsora előtt lesz, általa, kinyitva, mikor is más választása nem lesz, mint, hogy elmosogasson. És azt is tudta: most örömmel, este körömmel! Odaszáradt maradékot kapirgálni nem egy leányálom. Hozzálátott hát inkább mindjárt ebéd után, úgysem állta az idege azt az ocsmány zümmögést a szobában. Mondhatjuk tehát, hogy a Forma-1 a benzinüzemű mosogatógép. Nem egy tökéletes konstrukció, mert csak a férfiakat mentesíti a mosogatás terhe alól, de azért ügyes! Apu pedig, a kötelező délutáni aktivitás rémétől megszabadulva, ebédnél irtózatos mennyiségű egészségtelen táplálékot vett magához, majd a harmadik kör táján elbólintott, hogy csak a befutó környékén nyíljon rá szeme a világra, mikor is kiballagva a konyhába  elújságolja ,hogy már megint nyert a Schumi (nagyon tud a fickó!). Hogy aztán a vasárnapi pihenéstől felvillanyozva hétfőn a munkahelyén kitalálja a villanyos mosogatógépet az ő asszonykájának.

Leszögezhetjük tehát: ha még mindíg kőbaltával kergetnénk a mamutokat, nem lenne autóverseny. Ki gondolta volna, hová vezet a palacsinta!

Az oroszlán peckesen (mint Gregory Peck, magyar hangja Tyll Attila) sétálgatott a rémülten összebújó gazellák előtt és messzehangzó bömböléssel (igazi Dolby Surround bömbölés volt) hirdette ki a szabályt.

- Most még ötvenen vagytok, de egy óra múlva valaki már nem lesz itt a szavannán!

És elkezdődött a műsor, a vadászat. Mikor sikerült a csordától elszakítani két balszerencsés gazellát, az oroszlán lassan, kéjesen húzva az időt, fokozva a feszültséget cserkészte be a halálfélelemtől reszkető, nyüszítő szerencsétleneket (ne engem, a másikat, a másikat öld meg, ő hulljon el!). Aztán lecsapott.

A majmokból és hiénákból álló közönség tombolt a gyönyörűségtől. Nézettség az egekben, mivel a dögkeselyűk is élénken érdeklődnek. Az oroszlán igyekezett gyászos pofával álldogálni az áldozat fölött, de az összhatást nagyban rontotta, ahogy véres bajszát nyalogatta. A krokodil könnyeket hullatott. A gepárdok tervezgetni kezdtek valami X-Faktort.

Ez nem lesz egy aktuális bejegyzés. A film sem egy újdonság – szolgáljon a fővárosi filmforgalmazás dicséretére, hogy még mindig műsoron van – sőt, annak is jó pár hete már, hogy én láttam.

Ennyi késlekedés (ugyan mihez képest?) után csapjunk hát a lecsóba! A Bibliotheque Pascal nem rossz film. Sajnos, nem is jó.

Most rövid tartalmi összefoglalónak kellene következni, de nem fog. Utálok filmet mesélni és attól is kiráz a hideg, ha nekem  mesélnek. Olyan érzés fog el, mintha valaki lelkes igyekezettel megpróbálná elfütyülni a Trisztán és Izoldát.

Ha a mesét be kellene sorolni valahová  – és persze, hogy kellene -, akkor leginkább a mágikus realizmus jelezővel illetném. A mi valóságunkban gyökerezik, de egy másikban szökken szárba. Nem nagyon másik az a másik, ismerős, hasonló, de mégis történnek benne csodák. Csodák, a vetítőtermen kívüli világ szabályai szerint.  A saját szabályai szerint úgy van az rendjén, ahogy van. Mint Macondoban. Egy ilyen darab lehet nagyszerű, lenyűgöző, de ahhoz be kell hogy rántson abba a mágikus másik világba. Értékelnem kell az értékeit, elfogadnom a törvényeit, megértenem a logikáját. Nem az eszemmel, de valahol a lelkemmel igen. Éreznem kell, hogy az igazat látom, ha nem is a valódit. Meg kell, hogy történjen velem, a nézővel, egy  csoda, hogy a vásznon látható csoda nekem már ne legyen az. Ez a „hát persze” élmény, amiért érdemes jegyet venni. Számomra az a legmeggyőzőbb jele annak, hogy a csoda velem megtörtént, ha a film végén nem akarok kérdezni. Tudnék, de nem akarok. Tudnék, hiszen a történet a mi hétköznapi logikánk szerint nincs kész, nincs befejezve, nincs tisztességesen elmesélve, nem tudjuk „ki a gyilkos”, de a másik logika, a film logikája,  szerint igen! Abban a világban kerek. És én a néző része voltam annak a világnak, tehát nincs kérdés.

Nos, a Bibliotheque Pascalról kifelé jövet bizony szerettem volna kérdezni. Hogy akkor miért is …? Persze, nem tettem, mert értelmetlen lett volna -  a többi nézőtől különösen -, hiszen, ami hiányzott, az szavakkal nem adható hozzá az élményhez. Annak benne kellett volna lenni a filmben, de nem volt. Egy egészen kicsi hiányzott.

Mindent összevetve, nem unatkoztam. Jól megcsinált film ez. Kicsit talán túlságosan is az. Mintha az alkotók feláldozták volna az eredetiséget a profizmus oltárán.  Mintha nem merték volna megkockáztatni, hogy egy meg nem értett csoda miatt kétségbe vonjuk a hozzáértésüket. Nagyon meg akartak felelni. Eminens az alkotás, de nem nyűgöz le.

Nem volt elvesztegetett idő az a másfél óra, amit rászántam, de aki kihagyta az nem élete filmélményét szalasztotta el. Viszont, az alkotókra érdemes lesz odafigyelni. Mert tényleg csak egy kicsi hiányzott!

Szerintem.

A Pál utcai fiúk

Boka tábornok (szerette, ha Vezénylő Tábornoknak szólítják, úgy, hogy a szavak elején hallani lehessen a nagybetűket) büszkén nézett szét a feldúlt grundon.

Győztünk! – gondolta. Földbe döngöltük (konkrétan homokba –fűzte hozzá, mivel sohasem hazudott) a nyomorult vörösingeseket. Hah! Vörös ing. Persze. Átlátunk rajta. Kommunista banda! De most örökre végük! Jöhet a számonkérés! Honnan is volt a muníciótok? Onnan, ahonnan a miénk?! Az más. Nekünk azért kellett, hogy legyőzhessünk benneteket.  Áts Feri, Fletó, lógni fogsz! Velem mertél tengelyt akasztani, pimasz ripők?! De kész, vége. Most már a belső ügyekre kell koncentrálni. A Weiszből elnököt csinálok a gittegyletben.  Hiába morog a Barabás, hogy megalszik a szájában az egyleti gitt. Barabás egyébként is sokat morog. Ahelyett, hogy örülne, hogy pecsétőr lehet. Geréb, az áruló, lesz a propagandistám. Olyanokat íratok vele, hogy minden reggel leköpi a tükörképét. Itt van mindjárt az a kínos Nemecsek-ügy. Hogy az utolsó közember is belepusztult a harcba. Itt megmutathatja a lojalitását. Micsoda? Hogy eladták a grundot, amíg mi a vörösingesekkel homokoztunk? Kinek? Az oligarcháknak?! A beleegyezésem nélkül?! Itt én vagyok a főnök! Mi? Hogy ez már nem játszótér? Itt minden az enyém! Az enyém!! Az én homokozóm!

Áts Fletó tépett vörös ingét foltozgatva dühösen dörmögött magában.

- Mondtam azoknak a hülye Pásztoroknak, hogy nem lehet mindent eistandolni! Most aztán félthetik a golyóikat! Böszme banda!

Az Úr kegye nem sztochasztikus. Akinek Isten hivatalt ad, annak észt is ad hozzá. Weisznek, az elnöknek, ragyogó ötlete támadt.

- Miért is ne lehetne a gittrágás olimpiai sportág?

A nagyszerű idea üdvözült mosolyt csalt az arcára és ahogy az egyleti gittet rágta, egészen olyan volt, mint egy boldog kérődző .

Élemedett koromnál fogva volt szerencsém(?) részt venni  Kádár-kori választásokon is. Nem is csak az utolsón, mert az bizony – a kötelező többes jelölésével – már nem volt az igazi. Akkor már a romlás virágainak illatával volt terhes a lég, az ellenség keze már betette a lábát, a forradalmi munkáshatalom vezérkarának keblében már hajszálnyi fejetlenség kapott lábra. Hanem, az utolsó előtti, az még egy volt az igaziak közül. A Hazafias Népfront egy szem jelöltje közül választottunk 99%-ot meghaladó részvételi aránnyal. Nem volt kérdés sem az érvényesség, sem az eredményesség!

Nagyon fiatal voltam akkor, éppen csak, hogy nagykorú polgára lettem a Béketábor Legvidámabb Barakkjának. Ragyogó napsütésben fogyasztottam reggelimet a családi asztalnál, mikor anyukám szólt: ha befejeztem ugorjak el szavazni, ők már voltak, de nem akartak fölkelteni. Kérdő tekintetemre reagálva beavatott, hogy ismerősök is ülnek a szavazatszámláló bizottságban, még feltűnne a hiányom,”aztán, nehogy apádnak baja legyen belőle a munkahelyén” .

Első a család, összeszedelőzködtem hát és elballagtam a közeli iskola – egykori alma máterem – egyik osztálytermében berendezett szavazóhelyiségbe. Szép hangosan köszöntem, majd rájöttem, hogy nem tudom mi a következő teendő. Elég bólintanom? Vagy lesz valami papírmunka is?

Intermezzo: Nem a Holdról érkeztem ám azon a reggelen. Családunkban komoly hagyománya volt a közéleti érdeklődésnek. Nyomon követtük – amennyire lehetett – a német, a francia, az amerikai választásokat, a béketábor belső hatalmi viszonyainak alakulását. Azon a bizonyos reggel én tökéletesen birtokában voltam annak a tudásnak, hogy Nixon milyen hangyányi különbséggel maradt alul Kennedyvel szemben 1960-ban és, hogy Hruscsovot mikor váltották le (pl.). Azt is tudtam, hogy Magyarországon is van parlament és azt választják. Elméletben! De, hogy nekem ehhez bármi közöm is lenne, az nem jött át. Nem volt része a mindennapjainknak az ilyesmi. Nem volt egy gyakorlati kérdés. Olyasmi volt, mint, mondjuk, a relativitáselmélet. Persze, a fénysebesség környékén mindenféle érdekes dolgok történnek, de ezekre túlzás lenne fölkészülni. Nem kérdés, hogy mi a teendő, ha egy elsőbbségadás kötelező táblával védett főútvonalat fénysebességgel közelítek meg.

A kezdeti nehézségeken még átbukdácsoltam valahogy, némi külső segítséggel. A bizottság elnöke (titkára, mittudomén) szólt, hogy adjam oda az igazolványomat, majd beazonosításomat követően a kezembe nyomta „a papírt”. Az egyelemű listát. Abból persze nem volt nehéz választanom, na de a  választás mikéntje! A szertartás! A szerkli, könyörgöm! A teremben csak egyetlen asztal volt, amögött székelt a magas bizottmány. Ott ikszelni – bármennyire egyből egy – valahogy olyan idétlennek tűnt. Neveletlennek, mint egy feltűnő seggvakarás. Úgy éreztem, úriember nem így csinálja ezt. Hanem, akkor hogyan? Volt ugyan a teremben egy elfüggönyözött fülke is, de politikai érzékem azt súgta, oda nekem nem lenne szerencsés behúzódni. Nem azért van az ottan, hogy én oda belépve biztosítsam a jó édesapám munkahelyi nyugalmát. Álldogáltam tehát a kérdő tekintetek kereszttüzében, mint egy rakás szerencsétlenség. Az idő múlásával mind határozottabban körvonalazódó testületei vélemény érezhetően nem volt hízelgő a talpraesettségemre nézve. A slágfertig jelző szóba sem került. Közben mentő ötletem támadt, elhatároztam, hogy megvárom az első igazi felnőttet és csinálom, amit ő. Hamarosan érkezett is a felmentő sereg, egy szemmel láthatóan nagyon elszánt, összeszorított szájú fiatal hölgy képében. Aki egyenesen bement az elfüggönyözött fülkébe. (Hogy mi célból, ez a mai napig rejtély előttem. Gondolom, ez valamiféle demonstratív lépés lehetett. Talán már napok óta fenyegetőzött a megfelelő helyeken, hogy ő bizony bemegy!) Gond az élet! A hölgyet kísérő pillantások meggyőztek: politikai érzékem nem csalt meg. Nem arra van az a kis intim zug tervezve, hogy nagy legyen benne a nyüzsgés. És akkor most mi lesz?

Vártam hát tovább. A helyzet percről percre kínosabbá vált. Mint afféle kamasz diákembernek általában, hétvégén a nap nekem is tizenegy óra felé kezdődött. A „reggeli után elballagtam” kifejezés szabad fordítása tehát, hogy dél körül szédelegtem be a szavazóhelységbe. Szocializmust építő szorgos népünk túlnyomó része akkorra már túl volt politikai kötelességének teljesítésén és a vasárnapi leves illatán - mint a jól végzett munka jutalmának ígéretén -  elandalodva várta a gulyáskommunizmusból a gulyást. Lélek nem  jött szavazni. A bizottság tekintetében a lenéző sajnálkozást lassan a gyanakvás váltotta fel. Csak nem szabotázs készül itten a szocialista államrend ellen?  Bár szülővároskámban ép ésszel elképzelhetetlen volt egy ilyen forgatókönyv, azért: az éberség nem alszik, elvtársak! Már magam is gyanakodtam, hogy netán a klerikális reakció képében nem ikszelek. Próbáltam úgy tenni, mint aki csak nézelődik, érdeklődve olvasgatja a falakon látható feliratokat. Hát nem, azt hiszem „az ember, akit mélyen lekötnek a hazai progresszió és a nemzetközi munkásmozgalom jeleseinek bölcselemei” című alakításom nem volt hiteles. A helyzetet ma talán úgy jellemeznénk: nem kicsit gáz! Patakokban folyt a hátamon a veríték.

Ahol legnagyobb a szükség, legközelebb a segítség! Végre megérkezett a felnőtt, talpraesett átlagpolgár, aki tudja a dolgát és még nincs kész az ebédje. Harsány kezitcsókolomjónapotszervusztok üdvözléssel teremtette meg a joviális hangulatot, kellemesen elviccelődött a beazonosítás formalitásán, majd a kapott papíron, ott a bizottság asztalánál, elkövette az egyedül lehetségeset és köszönését megismételve már távozott is. (Csodálkozó tekintettel díjazva Woody Allenre hajazó alakításomat.)

Mint akiről a födémet emelték le! Tehát, ez a követendő eljárás. Hát mégis! Nosza! Űzött vadként rohantam az asztalhoz, a tollat megragadtam, és nem is írtam, valósággal véstem azt az ikszet. A bizottság tekintetében kihunyt a gyanakvás lángja, hogy minden eddiginél mélyebb sajnálatnak és lenézésnek adjon helyt. – Ezt a hülyét! Még egy ilyen szerencsétlen flótást!

Megalázva botorkáltam kifelé, az ajtóban talán még egy halk „csókolom” is elhagyta a számat. Nos, ilyen volt, amikor még nem annyira választó- inkább csak szavazópolgár voltam.

Érdeklődésünk górcsövét fordítsuk hát a szilvapálinka felé. Azoknak, akiknek számára esetleg nem egészen világos a nemes nedűre irányuló kitüntetett figyelem oka – kétségtelen, ők az élet dolgaiban kevésbé jártasak – minden bizonnyal kellő magyarázatul szolgálnak az alant következők.

A szilva ugyan, mint gyümölcs, nem egy delikát, de mint alapanyag rendkívül értékes. Belőle lesz ugye a szilvalekvár. És amiből lekvárt lehet főzni, abból pálinkát is! Mit lehet; kell! Erős a gyanúm, hogy a lekvár önmagában kevés szilvafának adta volna meg a túlélés esélyét. Ámde ott van a kultúrtörténeti jelentőségű szilvapálinka. Minden italok legbecsületesebbje. A letagadhatatlan. Szilvóriumot nem lehet titokban inni. Hangos pálinkának is nevezik, tekintettel arra, hogy ha fogyasztója zárt térben kinyitja a száját, a jelenlévők figyelme garantált. Csapatban különösen erős. A szilvapálinka mint előretolt ék (van egy csatáros taktika, de a bátrabbak egész csatársorral játszanak), középpályán a szalonna-kenyér-hagyma hármas irányít, a hátvédsort az óvatosságtól függő számú (3 - 5) sör alkotja, a kapuban pedig az evés utáni cigi áll. Nos, aki ezt a csapatok a pályára küldi, annak egyetlen böffentése - ami nem várat sokáig magára - alkalmas egy vasúti kocsi teljes és tartós elnéptelenítésére.

Igazi hungarikummal van tehát dolgunk, hiszen a szilvapálinka, a fent leírt nyíltsága okán, leginkább a magyar lélekkel rokon, egy a leglényegük, mondhatni: ő az italok magyarja. Akadnak persze, akik ezt a kendőzetlen, őszinte karaktert félremagyarázzák és nem átallnak antiszociális, tapintatlan bunkóságról beszélni a szilvapálinka társasági élvezete kapcsán, mondván - Kultúrember ilyen büdös ital fogyasztása után kerüli a zárt teret, valamint mindazon embertársainak közelségét, akik nem osztoznak szenvedélyében. Ez a dekadens hang többnyire az agyonreklámozott gabonapálinkák mellől szól. Érdektelen.

Aligha véletlen, hogy azt a réteget, mely történelmünk során oly sokszor lendítette előre a haza kátyúba ragadt szekerét, a honi progresszió élcsapatát, a kisnemességet a „hétszilvafás” jelzővel illették eleink. Hét szilvafán éppen megterem egy főzetnyi cefrének való. Jó évben kettő is. És mire lenne nagyobb szükség e lángoktól ölelt hazában, mint néhány jó évre.

Mindezeken túl – nem mintha mindezek nem lennének meggyőzőek – a szilvapálinka akkor adja tanúbizonyságát leginkább áldásos hatásának, ha szívünk hölgyének meghódítását vesszük fejünkbe. Az áldásos hatás több szinten is megnyilvánul.

Legelébb is a kínálat jelentős feljavulásának érzetével ajándékozza meg fogyasztóját. Ahogy Goethe írja a Faustban:Hadd, ez ital a bensődre hasson,/s Heléna néked minden asszony.  Az energiaminimum elve harcol itt a hormonokkal. Én? Ezt? Ezért? - kérdi a vívódó. A vívódás sikeres lezárásának azt a pillanatot tekinthetjük, mikor a férfiú okos fejével biccent és mindhárom kérdésre igennel válaszol. Talán fölösleges is részletezni, hogy a szilvapálinka (+kísérők) ütemes fogyasztása milyen mértékben rövidíti le a döntéshez vezető utat és micsoda szilárdságot ad az elhatározásnak. Mégoly edzett és sokat látott megfigyelők is magasra emelik karjukat a csodálkozástól az eredmények láttán. Ezt a jelenséget írja le találóan a népi bölcsesség: nincs csúnya nő, csak keveset ittunk. ( Itt kell megjegyeznünk, hogy, mint az aforisztikus kijelentések általában, ez is féligazság. Hiszen, akinek a sors hosszúra méri az evilági lét rögös útját - amit tiszta szívből kívánunk minden embertársunknak -, az kénytelen-kelletlen megtapasztalja, hogy eljön az idő, amikor már nem tudunk eleget inni. Esetünkben azonban ettől nyugodtan vonatkoztassunk el; akit érint, az vonuljon félre és zord magányban hallassa a szégyen és a bánat jajszavát. Akiknek érdeklődésére pedig ez a dolgozat számot tarthat, az még bizonnyal innen van az emberélet útjának e hanyatló szakaszán.)

Az energiaminimum elvével tehát már megharcoltunk, de mögötte ott a derékhad: a józan önismeret. És e derék had fennen harsogja csatakiáltását - Veled? Ő? Esélytelen! Nos, a címben megnevezett nemes nedű (+kísérők) a józan önismeretet mint jelzős szerkezetet kezeli és az első tagját igyekszik semlegesíteni. Szögezzük le: ez az igyekezet ritkán meddő. Az alig kérdéses siker esetén a józan önismeret féllábú óriásként hanyatlik a porba, hogy helyén föltámadjon az egészséges önbizalom. Mi másért is van tükör a nívós italmérések férfi mellékhelyiségében a kézmosó fölött, mint hogy a negyedik páleszt (+kísérők) követő bőzubogású ürítés után belepillantsunk és megállapítsuk: szép vagyok! És milyen okos, hogy ezt beláttam!

Itt vagyunk tehát abban a pillanatban, mikor a tettek mezejére léptünk. Nos, ez a lépés némi bizonytalansággal terhelt, ezért azonban busás jutalom mozgásunknak az a laza eleganciája, mely a táncos szórakozóhelyeken különösen imponáló és nemritkán csalja ki a döbbent elragadtatás csodálkozó nevetését udvarlásunk kevésbé oldott szemtanúiból. Szinte dacolni látszunk a gravitációval! Partnerünk - valamint az összes közelben tartózkodó - sérülései, melyek közül különösen tartós neheztelést tud kiváltani az a sajnálatos eset, amikor sarokkal és teljes testsúllyal sikerül a kislábujj körmére tapodnunk, nos, ezek a sérülések mit sem bizonyítanak, ha csak azt nem, hogy a női lábbeli eredeti funkcióját elveszítve, teljesen alkalmatlanná vált az általa takart testrész védelmére. Amennyiben hölgypartnerünk képes szemrehányásokkal illetni bennünket a cipész szakma általános hanyatlása miatt, ezzel érdemtelenné is vált további figyelmünkre. Tekintve pedig az állapotunkat együtt járó rendkívüli érzékenységet, általában ezt nem is késünk a tudomására hozni. (Ezt követi a "minden nő kurva" ordítozása a buszmegállóban.) Kis szerencsével azonban elkerülhetjük ezt a szomorú végkifejletet.

Következő lépés az intim beszélgetés kezdeményezése. Az, hogy mondandónkban sziporkázó szellemesség ötvöződik a filozofikus mélyenszántással – mintegy, magasabb szellemi régiókba emelkedtünk - nem is kérdés. A beszélgetéssel tehát rendben is lennénk. Az intim rész már problémásabb. Hát igen, a szilvóriumnak (+kísérők)  - mint fent már jeleztük – bizony szaga van, ami a közelhajlás - két méterről nehéz intimkedni - esetén nem előny. Azonban, ha felsőtestünket sikerül a feltörő böffentések ritmusában előre-hátra mozgatni, a legkeményebb adagokkal a hölgy arcától viszonylag távol tudjuk megterhelni a légnek szekerét. Így, ha győzelemre itt nincs is esélyünk, döntetlenre kihozhatjuk ezt a menetet is.

A partnerünk iránti elragadtatás kifejezésével nem szokott gond lenni. Stílusunk keresetlen, nemes egyszerűsége alig hagy helyet a kételynek. Mivel a szilva (+kísérők) általában jótékonyan hat a hangképző szervekre, attól sem kell tartanunk, hogy imádottunk így szól majd - Szavaid olyanok fülemnek, mint a légyzümmögés. Sőt, többnyire a környező asztalok közönsége is osztozhat a pillanat szépségében, amit nem is késlekednek elismerő mosollyal nyugtázni. Finomságokra fogékony hölgy szemében ezek a pillantások tovább fokozhatják vonzerőnket.

Felmerül a jogos kérdés: mi történik, ha hódításunk sikerrel zárul? Egy biztos: a bátorságunkra a továbbiakban sem lesz panasz!

Ha pedig az esetleges kudarc emléke a következő szürke hétköznapokon elviselhetetlenné fokozza a másnaposság gyötrelmeit, ne habozzunk a dolgozatunk tárgyát képző nemes nedűhöz (+kísérők)  fordulni segítségért.

És da capo ...

Az évtized legjobb híre:elfogyott az LMP kampánypénze.

Végre, valakinek!

Mert az tudható, hogy a legális kampánypénz, költségvetési támogatás + amit össze lehet kalapozni, az bizony nem sok. Az hamar elfogy. Addig kampányolj, ameddig a takaród ér! Az elmúlt évtizedben mégse nagyon fogyott el senkinek. A hiányt hozzálopták. Minden párt minden kampánya arról szólt: nézd, milyen ügyesen lopok! Ez volt az összes óriásplakátra felírva, csak dekódolni kellett. De mi nem tettünk ilyet . Szorgalmasan szavaztunk a tolvajokra. A legügyesebb tolvajoknak volt a legnagyobb esélyük a kormányzásra. Aki nem lopott, arról nem is tudtuk, hogy van. El sem érte az ingerküszöbünket. Aztán nagy, kerek bociszemekkel csodálkoztunk, hogy lopnak a politikusok. Persze, hogy lopnak! Úgy kerültek oda!

És az a sunyi ideológia, amit mellé körítettek! Hogy amennyi törvényesen van, abból lehetetlen. És mi nem kérdeztük meg: Mondjátok kedves Pártok, miért annyi van? Ki dönti el, hogy mennyi az annyi? Csak nem ti? És akkor miért ennyiről döntöttetek? Csak nem vagytok tán demagóg tolvajok? A csóró hülyéket vakítjátok valami szolid summával, előre belekalkulálva a rendszerbe a lopást? És miért ne tennétek így? Eddig bejött.

És mi az, hogy ennyiből nem lehet? A kampányolás nem olyan, mint a lélegzés vagy az evés: ha nem csináljuk elpusztulunk. Mi lesz veled, ha nem tudod jól kikampányolni magad? Bekampányolsz?

Ez a mindnyájunkra jellemző mentalitás kívülről nézve bicskanyitogató lehet. Nem az a kérdés, mennyi pénz van, hanem, hogy mennyit szeretnénk. Mennyi jár nekünk (szerintünk). Ha nincs elég, veszünk fel hitelt. Az állam is, meg a polgára is. Aztán ha nem tudjuk visszafizetni, akkor sírunk, mint a fürdős kurva, kuncsorgunk segítségért, duzzogunk, haragszunk mindenkire, a bankoktól az IMF-ig. Ha hitel sincs, akkor meg lenyúlunk, korrumpálunk, lopunk, adót csalunk. És még büszkék is vagyunk az ügyességünkre! Szemesnek áll a világ! Amíg ki nem lopják neki. Onnantól a vak tyúk keresi a szemet. Ehhez azért elég hülyének kell ám lenni, véreim! Mert az össztársadalmi lopás zéró végösszegű játék. A buli végén ugyanannyi pénz van, csak máshol. És ha körbelopunk, akkor nem is annyira máshol. (Sőt, mint ezt a téma avatott kutatói meggyőzően modellezték, a korrupció negatív végösszegű játék. Nem csak hosszútávon, azonnal!)

De most, mintha lépést tévesztettünk volna. Homok került a gépezetbe. Egy parlamenti pártnak elfogyott a pénze! (Az ismeretlen élmény izgalma borzolja kedélyemet, ahogy leírom!) Tehát, ha nem is biztos, de alapos a gyanú, hogy nem lopnak. (Csak bajuk ne legyen belőle!) Lehet, hogy csak ügyetlenek, lehet, hogy csak még nem: de most nem! Jó eséllyel.

Lehet, hogy nem is tetszik nekem a programjuk. Lehet, hogy nem is ismerem a programjukat. Lehet, hogy nem is ismerhető, mert nincs is nekik ilyenből egy koherens. Mindegy. Nálam jönnek föl!

Hát elfogyott, fiúk? Nagyon derék! Ezt kellene kommunikálni! Kár, hogy nincs rá pénz!

A Rajna kincse Richard Wagner legendás opera-tetralógiájának, a Ringnek, első darabja. E körül a kincs körül dúlnak a megénekelt csetepaték a mitológiai hősök közreműködésével.

Az viszont sehol sincs megírva, hogy kincse csak a Rajnának lehet!

A Tótkomlóst átszelő Szárazér, keresztmetszetéből kifolyólag, sosem fog árúval terhes gályákat hordozni a hátán, de nem a méret a lényeg. Valami kincse biztosan van, erre utal a partjain dúló vad viadal.

Lássuk tehát a nagyívű cselekmény rövid áttekintését. Tótkomlós – úgy is, mint a Szárazér ékköve – a hazai szlovákság egyik fellegvára ( a helyiek szerint a Fellegvár), már ha az Alföld közepén ilyen jellegű építményről egyáltalán beszélhetünk. (Ha beszélhetünk, akkor ő az.) Ennek megfelelően szlovák kissebségi önkormányzat működik a településen, melynek szintúgy október 3-án lesz a tisztújítása. Nomármost, a vonatkozó törvény szerint kissebségi képviselőt olyan kulturális szervezet jelölhet, amely alapszabályába foglalja az adott kissebség kultúrájának ápolását és bizonyos ideje már működik. Az ilyen szervezet viszont bárhol az országban jelölhet képviselőt, nem csak ott, ahol működik. T. városában – mert város! – van is ilyen szervezet és mint rendesen szokás, ez a szervezet most is indította a szükséges számú jelöltet. És itt jött a drámai fordulat. A budapesti illetőségű O. dalárda – melynek szintén van jelöltállítási joga – úgy döntött, hogy székhelyétől 200 km-re növeszt új hidrafejet. Mint a walkűrök kara úgy lovagoltak be (ugye hallod a harsonákat, Nyájas Olvasó?) T. politikai életébe, hogy egy újabb csapat kisebbségi jelölt indításával dobjanak követ a Szárazér csendes vizébe. Vetett is a kő hatalmas hullámokat!

Az indítékot – a lázas oknyomozás ellenére – egyelőre homály fedi. Rossznyelvek szerint nem is annyira walkűr, inkább money-kűr esete forog fenn. De a szlovák nem egy rossz nyelv, ne is hederítsünk hát az alantas híresztelésre.

Fölhorgadt ám a hírre a helyiek sárkányvérben fürdött önjelölt bajnoka, F. Siegfried, az Országos Szlovák Önkormányzat elnöke, ki ugyan szintén nem tótkomlósi, de nyilván úgy érezte, magas hivatala kötelezi, hogy duellumba szállva védje az ő hűbéreseit. Fegyvert is rántott nyomban, s mivel a Nothung, a legendás szablya, éppen nem esett kézre, az írott szó veszélyes fegyveréhez folyamodott. Levélben közölte az O. dalárdával (walkűrök), hogy a B-ben rendezendő kulturális találkozón megjelenésük nem kívánatos.

Négy negyedbe vágta a zendülő kart!

(Tudsz követni, Nyájas Olvasó? Összefoglalnám. A budapesti illetőségű O. Walkűr és F. Siegfried B-ben vivja csatáját a T-i jelöltek okán. Világot rengető tusa, titánok harca ez!)

Jelenleg itt tartunk, nem kétséges azonban, hogy további drámai fejlemények várhatók (fejleményététől büdös a hal). A vívó felek biztosan folytatják, legalább első patakvérig.

Zárásképen csak annyit tennék hozzá a torokszorítóan izgalmas események ismertetéséhez: Richard Wagner, dolgozatunk elején említett, opera-folyama utolsó darabjának, az Istenek alkonyának, végére lényegében az összes szereplő elhullik (csatában a derék). A jó drámai érzékkel megáldott szerző bizonyára érezte, hogy a nagyérdemű csak akkor tudja nyugodt álomra hajtani fejét, hogy ha ő ezt az egész bandát mindenestül – tokkal-vonóval, ahogy zenész körökben mondják – eltakarítja a színről.

Mely jeles személy életpályájából szemezgetünk?

A fiataloknak szánt közpénzek körüli csúf anomáliák vetnek árnyékot jóhírére.
Némely köztéri megnyilvánulása nagy visszhangot váltott ki.
Megjárta a börtönt is. Rabosítása mögött nem kevesen az igazságszolgáltatás érintett aktorainak politikai igazodását sejtik.

1.Kossuth Lajos
2.Zuschlag János

Tegyük hozzá mindehhez, hogy Lajosunk pályaívének legfényesebb szakaszát a reformkort lezáró forradalom és szabadságharc idején futotta be. És lezártunk-e mi mostanában egy reformkort? Hát ha valamit, azt igen. Forradalmi időket élünk-e meg? Ez ügyben a felsőbb útmutatás egyértelmű, kételynek helye nincs. Vívunk-e szabadságharcot éppen? Erről a betyár labanc IMF szégyenszemre menekülő delegátusai tudnának nyilatkozni. És Európának is jobb, ha csendes, újra csendes, mert szétcsapjuk, mint eső a libaszart.

Jöhet tehát a kérdés a fődíjért. Kinek a trónfosztását fogja kimondani János a debreceni nagytemplomban?

Morbi Dick, a fehér bálna

Az ifjú Ahab meglehetősen sikerületlen gyermek volt. Matematikához érzéketlen, zenéhez botfülű. Az irodalmat messze elkerülte, a történelem hidegen hagyta. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy ügyetlen, nyeszlett és hangyányit beszédhibás serdülőként cseperedett, nos, akkor beláthatjuk, nem volt könnyű élete az iskolában. Azonban, ő is szomjazta  a sikert, az elismerést. Ezért addig keresgélt, amíg talált valamit, amiben ő a legjobb, azon egyszerű oknál fogva, hogy senki más nem foglalkozott vele. Így lett a fehér bálna szakértője. Mindent tudott az albínó cetről, amit tudni érdemes, annál is inkább, mivel ő döntötte el, hogy mit érdemes. A siker nem is maradt el. A csajozáshoz ugyan ez kevés volt, de azoknak az izzadó tenyerű fiúknak a népes táborában, akik utoljára középső csoportban tudtak idétlenkedés nélkül  szólni egy lányhoz, komoly tekintélyre tett szert. Szerette, ha tisztelői balneológusnak szólították.

Intermezzo: Hasonló gondolamenetet követve, megpróbálta felállítani a 217 méteres mellúszás – ez a táv volt tőle a maximum  - világcsúcsát is, ebbéli igyekezete azonban nem járt sikerrel, azon egyszerű oknál fogva, hogy 217 méternél egyetlen szabvány medencetípusban sem lehet falat érni, nem volt hova becsapnia, így lehetetlen volt az idő pontos mérése.

Később bálnavadászatot tanult – azon belül is a fehér bálna szakirányt választotta – a honi felsőoktatás legjobb oktatóitól (nem voltak sokan). Azt a tényt, hogy fehér bálnák nem léteznek, tanáraival együtt, apró homokszemnek, vérzivataros történelmünk szomorú maradványának, tekintette a felsőoktatás gépezetében. – Hej, ha Trianonnál nem így alakul … - sóhajtoztak nagy egyetértésben szakdolgozatának opponensével.

A diploma megszerzése után kézenfekvőnek látszott, hogy a politikusi pályát választja. Akkoriban már Ahab kapitányként emlegették. ( A Halászati Kar egyik vad buliján  nevezte el  így egy igen részeg halbiológus). Ezen a néven vált rövidesen országszerte ismertté és népszerűvé.  A televíziók kedvenc nyilatkozója lett. Egyszerű ruházata, szakálla, határozott arckifejezése és az a szikár stílus, amivel mélyértelmű baromságokat tudott mondani bármely téma kapcsán és minden témától függetlenül, rövidesen megkerülhetetlen személyiséggé tette. Adtak a véleményére – mégis csak egy kapitány, aki balneológus is! -, bár neki ilyen nem nagyon volt. Pártjának győzelme után az agrárminisztérium vadászati államtitkárságán lett fehérbálna-vadászati szakállamtitkár.

Intermezzo :Szóba került a halászati államtitkárság is, de a fent említett halbiológus – akkor már az ellenzék szekértolója -  szóvá tette, hogy a bálna nem is hal.

Ezen a ponton majdnem derékba tört hősünk pályafutása. Magas pozíciójából fakadóan időnként döntéseket kellett hoznia és mivel a bálnavadászaton – konkrétan a fehérbálna-vadászaton – kívül semmihez sem értett, továbbá, mivel eredendően korlátolt volt, irtózatos károkat okozott. Tetézte a bajt, hogy szegényes szellemi képességei jeles szorgalommal párosultak. Ezt a kombót már megsínylette az államháztartás. A pohár akkor telt be, amikor Ahab kapitány rendeleti úton kötelezte a halőröket a szigony viselésére, amely szigonyt versenylovak patkószögeiből kellett kovácsolni és pogány matrózok vérében edzeni.

Mivel a  lemondatás  - tekintettel a lakosság és különösen a honi halásztársadalom körében élvezett népszerűségére – szóba sem kerülhetett, a kormány multilaterális projektet indított a kárenyhítésre. Az ENSZ halászati kutatóintézeteinek segítségével, a legmodernebb géntechnológiát alkalmazva, létrehoztak 1 (egy) darab fehér bálnát, amelyet az akkor már országszerte világhírű Ahab kapitány élénk médiaérdeklődés közepette levadászhatott. A projektet Uniós és IMF források bevonásával sikerült finanszírozni.

Ezután a jeles eredmény után Ahab kapitány nem maradhatott egyszerű szakállamtitkár. Az Akadémia balneológiai tagozatának elnökeként, általános tisztelettől övezve, fejezte be földi pályafutását. Haláláig nem tudta meg, hogy mivel  is foglalkozik valójában a balneológia.

A dimenziók száma végtelen. Miért állna meg a szórakoztatóipar háromnál?

A 4D filmet nyilván egy háromlencsés szemüveg segítségével fogja  élvezni az, akinek van hozzá szeme. Mármint, három szeme. A többieknél az élmény teljessége hagy majd kívánnivalót maga után, de nincs háború halottak nélkül, a fejlődésnek ára van, különben is: szemesnek áll a világ. Vak tyúk vagy, ha nem találsz elég szemet! A félszeműek a 3D-t sem látják, ez mégsem vetett gátat az új technológia diadalútjának! 

Közelítsük meg a kérdést elméleti síkon.

Ha a filmkészítők tudományos alapossággal jártak volna el, akkor az 1D filmmel indítanak és innen lépnek fokozatosan tovább. Sajnos, mivel hatásvadász művészlelkekről van szó – lássuk be, az egydimenziós film valóban puritán szórakozás lenne, még az egysíkú jelzőt sem érdemelné ki -, ezt a lépést kihagyva, rögtön a 2D-vel nyitottak. Egy 3D filmben végtelen számú 2D film van – ami igen sok  -  ámde, mi kétszeműek , hála a varázsszemüvegnek, egyszerre látjuk mindet. ( Aki nem hiszi, számoljon utána!) Ennek köszönhetően kiemelkedő élményben van részünk.  (Senkit ne tévesszen meg, hogy az Avatar elég laposra sikerült! Lesz még kiemelkedőbb is!)

A 4D filmben végtelen számú 3D film lesz, ami egyenlő végtelen²  (végtelen a négyzeten) 2D filmmel.  Mi kétszeműek azonban, a legnagyobb igyekezet mellett is csak egy 3D –t (ami egyenlő végtelen 2D) fogunk belőle látni. A cselekmény követése terén tehát láthatatlan kihívásokkal, nézünk szembe.

Az a marketinges, aki kitalálta a leszoktató pelenkát, megérdemel egy mellszobrot a fifikás csibészek panteonjában!

A modern pelenka a fékevesztett, kontrollálatlan technológiai fejlődés szimbóluma. Annyira szárazon tartja a célcsoport alfelét, hogy jövendőnk apró zálogai gúnyos kacajra sem méltatják a bilit, legyen bár az mégoly dizájnos. Felsejlik a rettenetes jövő, amikor csemetéink XXL méretű pelusban indulnak sörözni, mert még az ott kiválasztott orbitális mennyiségű csapadék esetén is garantált a száraz, tiszta érzés.

Nosza, nyomuljunk be a túllihegett innováció által megnyitott piaci résbe. Címkézzük át a gyenge minőségű, korszerűtlen, eladhatatlan terméket leszoktatóra és adjuk el jó pénzért. A leszoktatóba csomagolt kisded érintett bőrfelülete már néhány alkalom után égővörös színt nyer, csíp és viszket. A siker garantált, a kölyök sírva könyörög a fajanszért. Fontos, hogy a leszoktató drágább legyen, mint a normális pelenka, különben oda a szülői áldozat felemelő érzése. - Nem volt olcsó, de első a gyerek! - mutat a büszke anya bilin üldögélő, kivörösödött combját véresre vakaró utódjára.

Intermezzo: Hogyan lehet a macskával megetetni egy kanál mustárt? Van a diktatórikus módszer, minek során megpróbáljuk lenyomni a csípős masszát a cica torkán. Az eredmény több mint kérdéses. Létezik továbbá a liberális eljárás. Rákenjük az anyagot az állat fenekére. A mustár csíp, minek következtében cicusunk kétségbeesett tekergőzésbe kezd, hogy elérje az irritációnak kitett testrészt és ha ez sikerült, lenyalja a mustárt, legnagyobb megkönnyebbülésére. Önként és örömmel!

Lássuk be, briliáns az ötlet. Sokáig azt hittem, túlszárnyalhatatlan, mígnem találkoztam a nordic walking néven elhíresült új sikersporttal. Szóval, hogy valaki piacra dobja a sétát, erre nincs más szó: zseniális.

Mert erről van szó. Séta a szabadban két bottal. Az ötlet forradalmi jellegét némileg megkérdőjelezi, hogy - amennyiben hihetünk Jane Goodall megfigyelésének - a beteg csimpánzok is alkalmazzák. Persze, lehet, hogy csak a nordic csimpánzok!

A cím betűhív másolata a Ludas Matyi (A fiatalok kedvéért: A pártállam hivatalos vicclapja volt. Ez valami olyasmi, mint amikor O.V. dakota viccet mesél a FIDESZ kongresszusán. Garantált, hogy minden poén ül!) egyik, 1953-ban (figyeljük az évszámot!!!) megjelent írásának (szerző:Andor Leon). A címben szereplő Leó nem egy személy, még csak nem is egy oroszlán. Igazából LEO.
A történet nagyjából annyi: a Vállalat vezérkara hozzálát, hogy a felsőbb utasításoknak megfelelően megindítsa a döntő harcot a "hivatali vízfej ellen". Hosszas vívódás és kölcsönös zsarolások után rádöbbennek, hogy rosszul fogták meg a dolgot. "Nem lehet így ötletszerűen kiragadni egyes személyeket. Tervszerűen és intézményesen kell nekifogni a létszámellenőrzésnek." És megalakul a Létszámellenőrző Osztály (nem valami nagy létszámú osztály persze), a LEO, hogy tervszerűen és intézményesen vegye fel a harcot a hivatali vízfejjel. Majd.
Mondom, az írás 1953-ban született. Az, hogy akkor ezen viccelődni lehetett, azt jelentette, hogy a központ valóban felvette azt a bizonyos harcot és engedélyezte az ő vicceseinek, hogy pozitív, humoros kritikájukkal segítsék pártunk és kormányunk stratégiai terveinek megvalósulását.
A harc eredménye ismert.

Államfő-jelölés lázában ég az ország. Harminchat fokosban. (A fokos ősi magyar ruházati kiegészítő, a sétapálca és a tomahawk előnyeit ötvözi. A szittya-hun lelemény jelképe, rendes ember államfő-jelöléshez hozzá sem fog nélküle.) A naprakész és pártatlan média naprakészen és pártatlanul tájékoztat a kandidánsok megnevezésének fordulatos, torokszorítóan izgalmas történetéről. Emberfeletti munkával ássák elő a váratlanul felmerülő jelöltekről a háttéranyagokat. Az újdonászi serénykedésnek köszönhetően megtudhatta a nagyérdemű, hogy a jobboldal egy földönkívülit küldene a Sándor-palotába.

Schmitt Pál 1989 előtt nem létezett! Legalábbis, ez derül ki a méltán népszerű kereskedelmi adó híradójában bemutatott életrajzából, mely ezzel a dátummal indul. '89-ben látta meg a napvilág, mint egészen apró MOB-elnököt. Innen nőtte ki magát. Addig feltehetően a Kriptonon tartózkodott. Esetleg, akkor nyílt ki az időkapszulája. Élete első 47 évében egyszerűen nem volt. A rendszerváltás hajnalán materializálódott. Érdemes lenne a pontos dátumnak utánajárni, hogy felvehessük nemzeti (vallási?) ünnepeink közé az Elnök Eljövetelének Napját.

Az esetnek legalább két tanulsága van.

A múlt kreatív kezelésének - vajon, Fodor Gábort sikerült-e már kiretusálni a korai FIDESZ tablókról? - ára van. A '89 előtt történtek diszkrét homályban hagyásának áldozatul esett két olimpiai aranyérem, hogy az egyéb jelentős tusák eredményeiről és a nemzeti egészségnevelés terén kifejtett felejthetetlen médiamunkáról (tévétorna, ah!) már szó se essék. Persze, láttunk már ilyet. Ha valaki a téesz-bérszámfejtői státusra ácsingózván főrendi származását igyekezett eljelentékteleníteni, az jobban tette, ha nem hencegett az Úri Kaszinó sportrendezvényein elért sikereivel. Alig hatvan éve múltak el ezek a daliás idők, amikor megtanultuk: nincs háború halottak nélkül; ahol fát vágnak, ott repül a forgács!

Másrészt kiderült, hogy ez a nagy igyekezet a médiatörvény szigorítása körül merőben fölösleges. Mert ne kerülje el a figyelmünket, a vizsgálódásunk tárgyává tett híradás nem valamely "pártközeli" és nem is az állami ("közszolgálati", él még a pesti humor!) csatornán került adásba! A magántulajdonban lévő sajtó csahos vérebe már régen engedelmes palotapincsivé változott. Önként és dalolva. Nem kell neki cenzor, megoldja saját erőből.

Most már csak arra kell ügyelni, hogy a Elnök emberközelből című (kétségkívül hamarosan elkészülő és az összes adón egyszerre sugárzott) monstre sorozatban nehogy az olimpiai élményeiről kezdjen el anekdotázni államunk feje. Csak konzekvensen Elnök Úr!

Na igen, még egy apróság. Az Elnök embereinek összes példányát be kell zúzni. Zavaró asszociációkra adhat okot.

Várhegyi Éva az ÉS-ben, az Orbán-kormány 29 pontjáról írt elemzésében szükségesnek tartja megemlíteni, hogy a  Bajnai-kormány költségvetése ellen anno  tiltakozó 29 közgazdász között egyetlen nőnemű sem akadt.

Mi meg elkerekedő szemmel kérdezzük: és?

Valóban, így volt, sehol egy nő. Sőt, a csoportban a honi nemzetiségek is alul voltak reprezentálva, fájón hiányoztak a fogyatékkal élők képviselői, valamint a kőfaragók és a balett-táncosok. Horribile dictu: lehet, hogy a tiltakozók mindegyike heteroszexuális.

Mindazonáltal, ha figyelembe vesszük, hogy egy tiltakozás aláírásánál kizárólag a ceruzát kell erősen megmarkolni, alighanem kimondhatjuk, hogy az ivarszervek másodlagos jelentőségűek esetükben.

Engem már a listán bejutó parlamenti képviselőknél előírandó kötelező női kvóta ötlete is kicsapott. Ez nem egy VIT-delegáció (Helsinkibe, ami még nyugat, de inkább észak)! A képviselőség nem bónusz, benefit, cumó, jutalom, ahol a szívünkre hallgatva előtérbe toljuk a nőket, mintegy a báj jutalmául! Mint az egész mulattság cehhét álló átlagpolgárok egy jeltelen képviselője, a leghatározottabban nehezményezem, ha nem az arra legalkalmasabbak kerülnek a törvényhozásba. Persze, most sem azok kerülnek, de legalább ne a trambulinról pisáljunk a medencébe! Legalább az elveket ne adjuk fel! A reményt, könyörgöm!

Az esélyegyenlőségre meg az alsó tagozatban tessék súlyt helyezni. Meg a szabolcsi cigánysoron. Ne egy elcseszett rendszer végén hozni kártékony látszatintézkedéseket.

Visszakanyarodva a kiindulópontra: létezik olyan makroökonómiai modell, amelyből levezethető, hogy ha az aláíróknak több fülük van, mint heréjük, akkor kisebb valószínűséggel tarható a hiánycél? Milyen sajátos világlátásra vall, ha valaki egy ilyen kérdés - amelynél aszexuálisabbat elképzelni is nehéz - kapcsán a fül/here arányt veszi górcső alá?

Lehet, hogy a női egyenjogúság elszánt harcosai is jobban jönnének ki a buliból, ha az intellektuális potenciált feltételező tevékenységeknél a homlokcsont mögötti és nem a szeméremcsont alatti szerv milyenségét vizslatnák a résztvevőknél.

Alkonyatba hajló déutánban haladok az agglomeráció egyik városkájában - a helységnév maradjon titok, bajuk ne legyen! -, mikor a nyíltszini dévajkodás félreérthetetlen jelein akad meg a szemem. Hangosítás, transzparensek. Az utóbbiak felirata adja meg a jeles összejövetel apropóját: TRIATLON.

Az első gondolatom az volt, ezek a jóemberek valamit félreértetek. Aztán megértettem.  Eredetileg minden bizonnyal TRIANON lett volna a felirat, de rájöttek, hogy annak már semmi értelme.

Úgy kezdődött a tegnapi napom, hogy egy rendőrautó áthajtott előttem a piroson.
Nem használt megkülönböztető jelzést, még csak nem is sietett, hiszen előttem andalgott békésen. Aztán odaértünk a lámpához és - feltehetően kellő körültekintéssel - áthajtott keresztben a Dózsa György úton, ami ott öt sáv széles. Be szembe a Vágány utcába. Egy olyan lámpánál, ahol a zöld alatt is csak jobbra, kisívben lehet kanyarodni.
Nem is értem, mit kötözködöm! Ott volt neki dolga. Most kerülje meg a Földet?
Meg aztán, a Gyurcsány-kormány ezerszer átkozott tevékenységének köszönhetően elbizonytalanodtak a rendőrök. Nem biztosak benne, hogy melyik szín a zöld, melyik a piros. Tiszta szerencse, ha a tököt meg a makkot meg tudják különböztetni!
(LRL – így kezdődött a rendszáma és talán Ford kombi volt)

És úgy végződött, hogy megpróbáltam elektronikusan adóbevallani (sic! - ez így egy szó, megérdemli).
Húúú, az az APEH honlap, de kemény! Azon megtalálni valamit! Aki csinálta, nincs híján a tehetségnek. Ha ő intézi a Japán flottánál a titkosítást, még mindig tart a második világháború.
Apró betűkkel sűrűn teleírt oldalon kékkel kiemelve a lényeg "0953". Nem ";SZJA", nem "Személyi jövedelemadó"; 0953. Ha van olyan mondat, amit nem fogok elolvasni, akkor ez az! Hiszen a kiemelt lényege az égvilágon semmit nem mond nekem. És az APEH honlap mondataival megfontoltan bánunk. Óvatosan szalad nekik az ember. Ilyen az, mikor a bürokrata és a programozó leülnek fogalmazni és kontroll nélkül orvvadásznak anyanyelvünk dzsungelében. Köztudottan ez az a két csapat, ahol felülreprezentáltak a világosbeszédű nyelvzsonglőrök. Meg is látszik az eredményen!

Lehet, hogy két hét múlva még sem lesz itt érezhetően jobb?

Tüskevár

Délelőtt horgásztak. A bölcs, öreg Matula bácsi nyugodtan pipázva figyelte Tutajos ügyetlenkedését, aztán elvette a horgászbotot.
- Jól figyeljen, mert csak egyszer mutatom meg, hogy kell horgászni - mondta.
És Tutajos elkerekedő szemmel figyelt.

Délben halászlét főztek. A bölcs, öreg Matula bácsi nyugodtan pipázva figyelte Tutajos ügyetlenkedését, aztán elvette a kést.
- Jól figyeljen, mert csak egyszer mutatom meg, hogy kell halat pucolni - mondta.
És Tutajos elkerekedő szemmel figyelt.

Délután elpihentek a jó illatú szalmaágyakon, a nádkunyhó hűvösében. A bölcs, öreg Matula bácsi nyugodtan pipázott, míg el nem szundikáltak. Aztán a kezéből kicsúszó pipától tüzet fogott a jó illatú szalmaágy, az meg felgyújtotta a hűvös nádkunyhót.
Miután eloltotta lángoló ruháját, Tutajos lepörkölt szemöldöke alól nyugodtan figyelte a hűvös nádkunyhó üszkeit, amelyek között minden holmijuk odaveszett. Aztán elvette a pipát.
- Jól figyeljen, mert csak egyszer mutatom meg, hogy kell ezt a kurva pipát feldugni a seggébe - mondta.
És Matula bácsi elkerekedő szemmel figyelt.

Volt egy álmom. Már egy-két évtizede, ha nem is napi , de havi rendszerességgel visszatért. Az volt a lényege, hogy valamilyen menetrendszerű járatot el kellene érnem, de nem sikerül. Csak pakolok a bőröndbe, aztán mindent ki kell szednem, mert kifelejtettem valamit, aminek alul van a helye, aztán elfelejtem, hogy hol tartottam és inkább előröl kezdtem, nehogy valami kimaradjon, lezárom a bőröndöt, de kínzó hiányérzetem van és újra kell kezdenem az egészet, ha mégis kijutok az ajtón, rögtön beugrik, hogy mi maradt ki, visszamegyek érte, de mire kinyitom a táskát már elfelejtem mit is kellene még beletenni ...
Egyszer sikerült kiküzdenem, hogy az orrom előtt menjen el az utolsó olyan villamos, amivel még elérhettem volna a vonatot. Ez volt életem egyik csúcsteljesítménye. Jobb napjaimon a lépcsőházban, általában még a lakásban voltam, amikor verítékezve felébredtem.

Rémálomnak talán túlzás volt neveznem, elismerem, vannak horrorisztikusabb lidércnyomások is. Odáig nem jutottam el, mint Poe hőse, aki annyira félt az álmaitól, hogy nem mert elaludni, de ahhoz elég volt, hogy a következő nap rosszkedvű, frusztrált, lehangolt, ideges hangulatát megalapozza.

Aztán egy ideje elmaradtak ezek az álmok. Vagy én változtam meg, vagy a körülményeim. Nem sokat töprengtem rajta, a fenének sem hiányzott, sőt, ha őszinte akarok lenni, észre sem vettem. Egészen a mára virradó éjjelig. Ami most történt az leginkább inverz álomnak tudnám nevezni.

Ezúttal hajóval szándékoztam útra kelni (álmomban természetesen). Derűs tavaszi verőn ballagtam a móló felé, nemhogy csomagom - egy újság és egy szendvics vidámkodott a zsebemben -, de még jegyem sem volt. A jegyszedőnek elmagyaráztam, hogy már nem volt időm megvenni, mert lekéstem volna az indulást. - Sebaj - legyintett barátságosan. Menjek csak beljebb, van hely bőven, üljek le egyre, hátha nem adták el. És lőn. Beljebb ballagtam, leültem, tulaj nem jött, hajó ment, olvasgattam, eszegettem. Félúton át kellet szállnom egy másik hajóra. Ahogy sétálok (komótosan sétálok!!) a palló felé, látom ám, hogy a jegyszedőm is átszállt. Itt is ö szedi a jegyet. Már magyarázkodnom sem kellett. Megismert, üdvözölt és intett, hogy csak nyugodtan. Szót sem szóltunk. Egymást értő férfiak összevillanó szeme körüli ráncokon játszott a napfény. Al Pacino és De Niro, Redford és Newman, Clooney és Pitt intézik így az ügyeket. Jobb pillanataikban!

Itt ébredtem fel. A tegnapi esőfelhőket elfújta a szél (ami reggelre el is ült) ..., innen jöjjön egy nálam avatottabb:
„Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult 
A Végtelen Fény milliom karátja.”

Szóval, pompásan indult a nap. Aztán, ahogy telt-múlt az idő, fokozatosan szárba szökkent az aggodalom:
Hol van ebben a kicseszés? Mit felejtettem el, hogy ilyen jól érzem magam?
Még nem jöttem rá, de egyre idegesebb vagyok!

Az Albert Stadionban búcsúztaták el a szurkolók Varga Zoltánt.

Én nem láttam őt játszani, ehhez nem vagyok elég öreg, de el tudom képzelni, micsoda legendája lehetett. A '80-as években, amikor nyalka honvédként védtem a béketábort Szegeden (és amikor róla már több, mint egy évtizede hallgatott a hivatalosság), volt a katonakönyvünkbe ragasztva egy lap a helyőrség tiltott szórakozóhelyeinek listájával. Az egyik ilyen helyet úgy hívták: Vargazoli. Nehezen esett le a tantusz, de az idősebbek felvilágosítottak. Azért, ez már valami! Meg az is, hogy a hatalom vette a fáradtságot a tiltásra. Ez sem jár ki akárkinek!

Intermezzo:Vajon ki ellenőrizte, hogy a katonák látogatják-e a tiltott helyeket? Erre joga csak a katonai rendészetnek van, de ők is katonák, tehát ők sem látogathatták ezeket. Sőt! Esetükben még súlyosabb lett volna a kihágás, hiszen szolgálatban tették volna.

Szóval, bizonyára nagy focista volt, de a legendának legalább a tehetség ecsetelésével összemérhető része szól az Alberthez fűződő viszonyáról. És ha ennek csak a töredéke igaz, akkor is bátran kimondhatjuk: nem ettek egymás tenyeréből. Talán a gyűlölet szó sem lenne túlzás.

Erre itt ez a bucsúztatás az Albert Stadionban.

Olyan ez, mintha Orbán Viktort a Gyurcsány Ferenc téren ravataloznák fel. Esetleg, mintha Fischer Iván a MüPa Kocsis Zoltán termében tartaná a búcsúkoncertjét.

Lehet, hogy öregszem (biztosan!), de nem tudok nem arra gondolni, hogy a mindent elborító napi ádázkodások milyen piszlicsáré, lényegtelen ügyekké válnak, ha egy lépést hátralépünk. Elég egy nemzedéknyit lépni, és por, hamu, meg stadion lesz belőlünk.

Sic transit gloria mundi. Már, ahol volt glória.

Kint vagyunk a vízből.
Itt állunk megfürödve.

Milyen kicsi ez a Kárpát-pool!
Annyira kicsi, hogy már inkább bili.

És most vihar dúl a poolban.
Hirig a biliben.

Eddig is a szánkig ért a szar, de most már a szél is fúj!

Ez így elhangzott:

"Évente 32 000 erőszakos bűncselekmény történik.
Magyarország többet érdemel!"

Nekünk Mohács kell?
Egészen konkrétan mit kíván tenni a tisztelt hirdető az ügyben? Behívja a törököt? Mohács-Buda nosztalgia janicsártúrákat fog szervezni? Netán EU-támogatás is akad rá? A rabláncra fűzött szűz honleány lesz az új hungarikum?
Azért csak óvatosan! Ha a török befészkeli magát szép Budavárba és az összes szüzet rabláncra füzi, nekünk kell majd kiverni!

A saját hirdetés meghallgatása olyan szakmai minimum a politikában, mint a meteorológusnál, hogy néha kinézzen az ablakon. York napsütésének kétharmados valószínűsége sem elég ok a közönség lenézésére. Lehet, hogy nekik beborult. És ők fizetik a cirkuszt. Több tiszteletet a pénzükért!