Volt egy álmom. Már egy-két évtizede, ha nem is napi , de havi rendszerességgel visszatért. Az volt a lényege, hogy valamilyen menetrendszerű járatot el kellene érnem, de nem sikerül. Csak pakolok a bőröndbe, aztán mindent ki kell szednem, mert kifelejtettem valamit, aminek alul van a helye, aztán elfelejtem, hogy hol tartottam és inkább előröl kezdtem, nehogy valami kimaradjon, lezárom a bőröndöt, de kínzó hiányérzetem van és újra kell kezdenem az egészet, ha mégis kijutok az ajtón, rögtön beugrik, hogy mi maradt ki, visszamegyek érte, de mire kinyitom a táskát már elfelejtem mit is kellene még beletenni ...
Egyszer sikerült kiküzdenem, hogy az orrom előtt menjen el az utolsó olyan villamos, amivel még elérhettem volna a vonatot. Ez volt életem egyik csúcsteljesítménye. Jobb napjaimon a lépcsőházban, általában még a lakásban voltam, amikor verítékezve felébredtem.

Rémálomnak talán túlzás volt neveznem, elismerem, vannak horrorisztikusabb lidércnyomások is. Odáig nem jutottam el, mint Poe hőse, aki annyira félt az álmaitól, hogy nem mert elaludni, de ahhoz elég volt, hogy a következő nap rosszkedvű, frusztrált, lehangolt, ideges hangulatát megalapozza.

Aztán egy ideje elmaradtak ezek az álmok. Vagy én változtam meg, vagy a körülményeim. Nem sokat töprengtem rajta, a fenének sem hiányzott, sőt, ha őszinte akarok lenni, észre sem vettem. Egészen a mára virradó éjjelig. Ami most történt az leginkább inverz álomnak tudnám nevezni.

Ezúttal hajóval szándékoztam útra kelni (álmomban természetesen). Derűs tavaszi verőn ballagtam a móló felé, nemhogy csomagom - egy újság és egy szendvics vidámkodott a zsebemben -, de még jegyem sem volt. A jegyszedőnek elmagyaráztam, hogy már nem volt időm megvenni, mert lekéstem volna az indulást. - Sebaj - legyintett barátságosan. Menjek csak beljebb, van hely bőven, üljek le egyre, hátha nem adták el. És lőn. Beljebb ballagtam, leültem, tulaj nem jött, hajó ment, olvasgattam, eszegettem. Félúton át kellet szállnom egy másik hajóra. Ahogy sétálok (komótosan sétálok!!) a palló felé, látom ám, hogy a jegyszedőm is átszállt. Itt is ö szedi a jegyet. Már magyarázkodnom sem kellett. Megismert, üdvözölt és intett, hogy csak nyugodtan. Szót sem szóltunk. Egymást értő férfiak összevillanó szeme körüli ráncokon játszott a napfény. Al Pacino és De Niro, Redford és Newman, Clooney és Pitt intézik így az ügyeket. Jobb pillanataikban!

Itt ébredtem fel. A tegnapi esőfelhőket elfújta a szél (ami reggelre el is ült) ..., innen jöjjön egy nálam avatottabb:
„Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult 
A Végtelen Fény milliom karátja.”

Szóval, pompásan indult a nap. Aztán, ahogy telt-múlt az idő, fokozatosan szárba szökkent az aggodalom:
Hol van ebben a kicseszés? Mit felejtettem el, hogy ilyen jól érzem magam?
Még nem jöttem rá, de egyre idegesebb vagyok!