A dimenziók száma végtelen. Miért állna meg a szórakoztatóipar háromnál?

A 4D filmet nyilván egy háromlencsés szemüveg segítségével fogja  élvezni az, akinek van hozzá szeme. Mármint, három szeme. A többieknél az élmény teljessége hagy majd kívánnivalót maga után, de nincs háború halottak nélkül, a fejlődésnek ára van, különben is: szemesnek áll a világ. Vak tyúk vagy, ha nem találsz elég szemet! A félszeműek a 3D-t sem látják, ez mégsem vetett gátat az új technológia diadalútjának! 

Közelítsük meg a kérdést elméleti síkon.

Ha a filmkészítők tudományos alapossággal jártak volna el, akkor az 1D filmmel indítanak és innen lépnek fokozatosan tovább. Sajnos, mivel hatásvadász művészlelkekről van szó – lássuk be, az egydimenziós film valóban puritán szórakozás lenne, még az egysíkú jelzőt sem érdemelné ki -, ezt a lépést kihagyva, rögtön a 2D-vel nyitottak. Egy 3D filmben végtelen számú 2D film van – ami igen sok  -  ámde, mi kétszeműek , hála a varázsszemüvegnek, egyszerre látjuk mindet. ( Aki nem hiszi, számoljon utána!) Ennek köszönhetően kiemelkedő élményben van részünk.  (Senkit ne tévesszen meg, hogy az Avatar elég laposra sikerült! Lesz még kiemelkedőbb is!)

A 4D filmben végtelen számú 3D film lesz, ami egyenlő végtelen²  (végtelen a négyzeten) 2D filmmel.  Mi kétszeműek azonban, a legnagyobb igyekezet mellett is csak egy 3D –t (ami egyenlő végtelen 2D) fogunk belőle látni. A cselekmény követése terén tehát láthatatlan kihívásokkal, nézünk szembe.

Intermezzo: Azokkal a kissebségekkel, melyekre igaz, hogy n ? (1;3), ahol n a szemek száma – tehát, az egy- és háromszeműekkel - nem foglalkozunk, ami méltánytalannak tűnhet. Különösen annak fényében, hogy képesek olyan csoportokat alkotni, amelyben az egy főre eső szemek száma szintúgy kettő. Mielőtt bárki  ránk sütné a páratlanszemfóbia vádját, sietünk leszögezni: a mellőzésnek terjedelmi okai vannak. Ezeknek a kissebségeknek a problémahalmazát a moziban a dimenziók és  szemek lehetséges számának Descartes-szorzata írja lel. Leírhatatlan! Ennek a problémakörnek a hevenyészett felvázolása is túlmutat jelen dolgozat keretein.

Művészfilmeknél a fent említett láthatatlan kihívás nem jelent gondot, azok cselekményét – már ha van nekik, ami biztos előjele a kommersz hamarost bekövetkező győzelmének az alkotói önmegvalósítás fölött – amúgy sem érti senki.

Romkom esetén a kísérőzenéből bármikor kikövetkeztethetjük, hogy a szerelmi szál bonyolódásának éppen melyik meglepő fordulatánál járunk. Ha felcsendülnek a Born to be wild félreismerhetetlen kezdőakkordjai, nos, akkor siet a szerelmesek segítségére a marcona külsejű ámde aranyszívű  kamionos (Kettőt dudálva. A kamionos mindig kétszer dudál.) A Kiviszem a lavórt (Gimme some lovin)  első taktusai pedig félreérthetetlenül jelzik, hogy közel a végkifejlet. A félreértések már csúcson, a hősnő a reptéren/pályaudvaron készül örökre el (a könnyek jószívű idősebb mellékszereplő zsebkendőjével itatva fel, de lehet, hogy a szem szárazon ég). Ámde! A hős otthon darvadoztában kinyitja/lehallgatja/megnézi a levelet/üzenetet/videót és már ő is tudja, amit mi kezdettől sejtettünk, hogy csak egy kislány van a világon és hamari szavait jóváteendő most vág ki füstölgő gumikkal a garázsból/kertből/mellékutcából a főútra. Nyugodjunk meg, az örök távozás eszközéül szolgáló jármű indulása előtti utolsó (legeslegutolsó) pillanatban meg fog érkezni (pilóta/sofőr jóindulatúan mosolyog). Ha mégsem, akkor Oscar-jelölés várható.

Nagyívű történelmi tablók élvezete a dimenziók számával egyenes arányban növekszik. Mert miről is szól a nagyívű történelmi tabló? Vannak ugye a mieink, a jók, a rokonszenvünkre érdemesek, akik annyi balszerencse közt, oly sok viszály után kivívják a méltó diadalt. Esetleg magasztosan buknak el, miközben hősvértől pirosul a gyásztér. És van a gaz ellen, aki aljas fondorlatairól ismerszik meg. Legtipikusabb aljas fondorlata (túl azon, hogy többen van), amikor felrúgva a közösen megbeszélt haditervet orvul a mieink hátába kerül. Nos, 3D esetén akár alá és fölé is kerülhet, a 4D pedig  végtelen számú lehetőséget kínál, hogy silányságát leleplező, megvetésünket fejére idéző pozíciót vegyen fel. Gondoljuk csak el: négy dimenzióban hány helyen lehet valaki nem előttem? Na ugye! (Kérdés, hogy mi a francnak igyekszik a gaz ellen helyezkedésével magára vonni neheztelésünket, mikor már úgyis alapból utáljuk? Hát mert gaz és ellen! )

Viszont, a krimikkel baj lesz. Vagy a bűnről, vagy az üldözésről, vagy a bűnhődésről le fogunk maradni. Hiszen, nem lehet mind abban az egy 3D-ben, amit mi kétszeműek látunk, mert akkor minek a többi (végtelen – 1, ami még mindig végtelen). Öncélú dimenzióba kár pénzt ölni! Márpedig, egy ismeretlen jogsértés homályba vesző nyomozás utáni leleplezése csekély érdeklődésre tarthat számot. Ez olyasmi, mint egy keresztrejtvény táblázat és kérdések nélkül, pusztán a megfejtéssel definiálva, ami bizony egy törpe minoritás szórakozása. A bűn puszta bemutatása értelem és következmények nélkül, az egy másik műfaj: az akciófilm. Egy – másfél órányi puszta üldözés pedig csak a Beckett-rajongók számára kibírható, mindenki mást annyira frusztrál, hogy azonnal követelni kezdi a  Btk szigorítását és a buktatás bevezetését a nagycsoportban.

Van azonban egy műfaj, ahol a fogyasztói élmény fokozásának beláthatatlan lehetőségei nyílnak meg: a horrorfilm. Egy horrorfilm annál jobb, minél rosszabbul érzi magát megtekintése közben a néző.  Az igazán jó minőségbe akár bele is dögölhetünk! Ezt a minőségjelző rossz érzést az ijesztgetésünkkel éri el az alkotók. Nomármost, mint az köztudomású, sehol annyi magányos nő nincs sötétedés után, mint azokon a környékeken, ahol magányos nőket gyilkolnak. Rossz közérzetünk már ennek a bemutatásától bimbózni kezd (valaki a stábból igazán szólhatna annak a libának!). Ha  mindezek után a sötétből villogó késsel előugró csuklyás, álarcos gyilkost az előreugrása után sem látjuk (az egyik nem látható 3D-ből a másik nem látható 3D-be szökell a huncut); na, akkor fogunk beszarni!

E vázlatos filmesztétikai eszmefuttatás után térjünk át a 4D mozi által implikált matematikai eredményekre!

Mint azt a bevezetőben már érintettük, egy 3D film – ami végtele 2D-t tartalmaz – a maga teljességében egy kétlencsés szemüvegen keresztül élvezhető (jön át) az éppen elegendő szemmel rendelkezők számára. 4D film esetében – végtelen²  2D – ugyanehhez a teljeséghez (átjövetelhez) háromlencsés okuláré szükséges. Elfogadva azt a magától értetődő alapvetést, hogy a lencsék áteresztő képessége azonos (D-invariancia), a következő egyszerű összefüggést kapjuk:

v²/3 =v/2     (végtelen a négyzeten osztva hárommal, egyenlő, végtelen osztva kettővel).

Ezek után a szokványos matematikai eljárással élünk, egyszerűsítünk végtelennel. Ennek eredménye:

v/3=1/2 .            

Innen már némi elemi egyenletrendezéssel megkapjuk a végtelen pontos értékét:

v=3/2 .

Tehát másfél. Az örök kétkedők kedvéért egy másik úton is levezethetjük a kapott eredményt, Mert mit is tudunk a végtelenről?

Azt, hogy senki sem tudott odáig elszámolni.   -  Ez a másfélre teljesen igaz.

Tudjuk  még a végtelenről, hogy a legnagyobb sivatagban sincs ennyi homokszem.  -   Ugye-ugye!

Közismert továbbá, hogy a legnagyobb tengerben sincs ennyi vízcsepp.   -  Nem is ismétlem önmagam.

Elméletünk tehát zárt és ellentmondásmentes!