Álszentfazék

A Fidesz nem vitázik; az MSZP csak akkor, ha a Fidesz is; az LMP nem, ha a Fidesz és az MSZP nem; a Jobbik csak a Fidesszel; az MDF viszont bárkivel, de csak csütörtökön.

Na, ezt az utolsót legalább értem.

Hétfőn Dollhouse van, kedden Grace klinika, szerdán Dr. House, pénteken Gyilkos elmék. Ha valamelyik kimarad, elvesztik a fonalat. Az életben nem érik utol magukat! Mert áldozatot hajlandók hozni, de áldozattá válni nem!

Mi pedig a Parkőrre várva című abszurd bohózatot szemléljük mérsékelt érdeklődéssel. A címszereplő fog mindenkit hazazavarni a homokozóból. Ha eljön. Mert, állítólag Godot-nak hívják és még nem látta senki. Mértékadó vélemények szerint, a kenőpénzt költi éppen zárjegy nélküli kannás borra. Azt a kenőpénzt, amit a kutyatulajdonos alpolgármester adott neki, hogy hagyja házi kedvencét a megbundázott közbeszerzés keretében épült, balesetveszélyes (és kurva ronda) homokozóba szarni.

A háború egyik alapszabálya: Legyenek a szemben álló tábornokok bármilyen ostobák és alkalmatlanok, az egyikük szükségszerűen győzni fog.

Itt tartunk most.

Úgy hozta az élet, hogy az elmúlt hetekben az amerikai filmipar több friss termékével is volt szerencsém találkozni. Láttam egy jó filmet, az Egek urát és egy súlyos alkotást, a Viharszigetet.

Ez nem egy filmesztéta blogja, tehát nem kezdenék most értő kritikát írni a fent említett művekről, mivel nem vagyok értő. Az Egek ura jó film. Nézhető és szól valamiről. Még el is gondolkodtat jobb pillanataiban. Nem egy örökbecsű filmtörténeti pillanat, a Szigorúan ellenőrzött vonatok, a Mefisztó vagy a Tizenkét dühös ember biztosan fölülmúlja (és még számosan), de jó.
A Viharsziget pedig üt. Amikor vége lett, a közönség még ülve maradt kicsinyt. Emésztgettük a látottakat. És nagyon mozi. Arra van csinálva, hogy a sötétben ülve csak rá figyelj. Igazából, még az obligát popcorn és kóla is zavar. Még jó, hogy az elején elfogy, mert csak idegesít. A filmre figyelnék, de itt ez a vacak, még a végén kiöntöm! Persze, ezen a filmen is lehet fogást találni, számos nagyobb művet láttunk már stb ..., de a továbbiak szempontjából ez most indiferens.

Na és, persze, láttam az elhíresült Avatart is. Előrebocsátom: tisztes iparosmunka, lenyűgöző a látvány, a technika, az igényesség, emelem kalapom az alkotók előtt, elhiszem, hogy baromi munka és rengeteg lelemény van benne, megszolgálta az árbevételt ... ez nem a fikázás helye. (dehogynem!!)
De, filmnek kifejezetten gyenge.
A Winnetou -Tecumseh - Pocahontas vonal x+1., nem túl erős, darabja és mivel nem köti a történeti hűség (sem), a végén győznek az apacsok. Örülök, hogy láttam, de még egyszer nem nézném meg. Ingyen sem, mert sajnálnám rá az időt. Olyan film, amire 20 év múlva, amikor ez a technika mindennapos - ha nem túlhaladott - lesz, ambivalens érzésekkel tekintünk majd vissza. Olyan film, amelynek láttán unokáink (gyermekeink) - szemükben a halál cikinek kijáró gúnnyal - kérdezik majd:  - Ti, ettől voltatok beindulva? És mi szégyellős mosollyal mentegetőzünk: - Ez volt az első 3D!
Kifelé jövet a moziból azért ez a film is okot adott némi töprengésre.
Egyrészt, így kell ezt csinálni! Kiirtani az őslakosokat, aztán egy jelentős árbevételt produkáló mese keretében pálcát törni a múlt bűnei fölött. Bűnbánatom szerény belépti díj ellenében megtekinthető!
Másrészt, elgondolkodtam azokon, akik csodálkozásuknak (csalódásuknak!) adtak hangot, amiért az Avatar csak technikai Oscar-díjakat kapott. Mégis, mit vártak? A legjobb n'aviért nem osztanak díjat! Az rendben, hogy valaki rajongó - kinek nincs supermanes pizsamája? -, de a rajongástól még nem kellene elveszíteni a józan ítélőképességet! A színes ceruza feltalálója sem kapott irodalmi Nobel-díjat! Pedig, forradalmasította a képeskönyv készítést.

Igazából csak egy makacs nátha miatt mentem orvoshoz. Kétségtelen, hogy van az öngyógyításban valami vonzó, különösen egy hipochondernek.
Intermezzo: Legyek elnéző magammal és nevezzem egészségtudatosnak? Mindegy: mit rózsának hívunk, bárhogy nevezzük, éppoly illatos. Ez az illat dolog egyébként még fontos szerepet tölt be dolgozatunkban. Talán, nem véletlenül ugrott be pont ez az idézet. És mégis mozog a Freud!

Szóval, nem egy utolsó érzés a vény nélkül kapható csodaszerek - több, mint bőséges - kínálatából szemezgetni, átérezve önnön fontosságunk - végre méltó helyre került - tényét és a döntés lehetőségének szédítő mámorát. Ilyen lehet a hatalom.
Majd következik a kotyvasztás és az önbabusgatás - nem kevéssé élvezetes - ideje, és ha végül bekövetkezik a gyógyulás, nem csak a közérzet javulása és a vasszervezetünk iránti csodálat, de a jól végzett munka öröme és saját bölcsességünk megtapasztalása is melengeti szívünket.

Nem rossz tehát, de három hét alatt rá lehet unni, különösen, hogy az idő múlásával a bölcsességgel kapcsolatban kételyek, a vasszervezettel kapcsolatban pedig aggodalmak merülnek fel.
Így aztán az elhúzódó takonykór mián felkerestem háziorvosomat, aki céhének igen lelkiismerete tagja és különben is - most, a rettenetes H1N1 pandémia levonulltával - alapos vizsgálatokkal múlatja a bőséggel rendelkezésre álló rendelési időt.
Miután megállapította, hogy, az ijesztő tünetek ellenére, alighanem megmaradok és előírta a régen várt gyógyulásomhoz szükséges kúrát és medicinát, általános egészségi állapotomról folytattunk termékeny diskurzust. Mely diskurzus során oda konkludáltunk, hogy előrehaladott korom - az emberélet útjának felén jócskán túl - és viharos ifjúságom okán nem ártana egy teljes kivizsgálás, amely szerencsés esetben mindannyiunk megnyugvásához és a hosszú, derűs jövőbe vetett hit megerősödéséhez vezet. Vér, vizelet, széklet. (Ennyivel több egy orvos, mint Churchill, mást is ígérhet, nem csak vért verítéket és könnyet.)
A látogatás nem várt bőségű eredményétől felhangolva, beutalómat büszkén lobogtatva távoztam tehát az egészségügy kicsiny, meghitt templomából.

Doktorunk mondta ugyan, hogy székletmintából három szükséges a kellő alaposságú vizsgálathoz, de aggodalomra semmi ok, majd a laborban eligazítanak a technikai részletek útvesztőjében. Hajrá, koncentráljuk tehát a vizeletre! Mert, nem akármilyen vesecsapadék szükségeltetik; a reggeli első produktum középsugarú decijével kell előállnom, különben oda a hitelesség. Már a "reggeli első" pontos definíciójánál megakadtam. Hová sorolható az esetleges éjszakai, ámde éjfél után ürítés? Végül megnyugtattam magam, hogy a nulladik távozik ilyenkor.
További probléma a megfelelő edény kiválasztása, amely mind begyűjtési, mind logisztikai szempontból kielégíti a fokozott igényeket. Rá kellett döbbennem, hogy háztartásunk sajnálatosan szegényes ebből a szempontból. Végül, sok leleménnyel és némi segítséggel (Anyukám, hol van ... ?) úrrá lettem a problémán és egy ködös reggelen féltő gonddal szállított testnedveim - egy részük üvegben, más részük ereimben - megérkeztek a laboratóriumba. Innen azonban a sikerhez vezető út elkátyúsodott.

Háziorvosom - ez a szabályszegő, renitens Dr. House - nem átallotta kézzel kiegészíteni a szarfeldolgozási folyamodványt, "3x" írta rá és még be is keretezte a vonatkozó részt, így téve egyértelművé, hogy mit háromszor (vö. Ludas Matyi). Ezzel a könnyelmű tollvonással botot dugott az adminisztráció biciklijének küllői közé. Rögtön össze is sereglett egy kisebb konzílium az akut adatfeldolgozási válság kezelésére.
Intermezzo: Azt hiszem, konzíliumnak hívják, ha sok fehér köpenyes ember aggódva csóválja a fejét. Engem ugyan a langyos takonyra csapatosan lecsapó fehér húshibrid baromfiakra emlékeztettek, de én nem vagyok orvos. A csapat nevében nyilatkozót - mivel láthatóan ő volt a fő - el is neveztem Csirkefejnek.

A csoportosulással létrejött gigászi szellemi potenciál kompromisszumos megoldásra jutott. Az anomália ellenére (sőt, dacára!) hajlandók - féltő gonddal szállított - testnedveimet el- illetve levenni, nekem viszont új beutalót kell szereznem a fekália ügyében. De, ha már ott voltam, megkaptam a nagyon várt eligazítást a mintavételezés fortélyait illetően.

Csináltam én már ilyet serdületlen gyermekkoromban egy ételmérgezésből kifolyólag, akkor néhány bedugaszolható kicsi kémcsővel kellett elboldogulnom, amik mégis csak a hermetikus zártság érzetét keltették. Most viszont - ékes bizonyítékául annak, hogy ment a könyvek által a világ elébb - kaptam 3 darab félbehajtott keménypapír csíkot. A hosszabbik részen volt egy mélyedés - ide kell helyezni a közegéből kiszakított mintát, mely kiszakításhoz rendelkezésemre bocsátottak három darab kisméretű evőpálcikát - a rövidebb rész végének belső oldala pedig be volt kenve valami enyhe ragasztóval. Kikanalaz, ráken, ráhajt, leragaszt. Elméletben!

Kérdő tekintettel fordultam az eligazítást végző hölgyhöz, az iránt érdeklődve: mi légyen a kész minták sorsa, amíg a következő adagra várunk, amely várakozás hosszadalmas is lehet, tekintettel emésztésem normálisnak tűnő ütemére. - Tartsa hűvös helyen! - hangzott a válasz.

- Hol találok én most hűvös helyet? - morfondíroztam. Ezen a földrajzi szélességen ilyenkor hétágra süt az áldott tavaszi nap, és noha strandidőről még nem beszélhetünk, hűvös helyet égen-földön nem lelni már. Tegyem a hűtőbe? Az étel mellé?! Ha legalább zárható üveg volna! De így, a foglyul ejtett nemes anyag szabadon terhelheti meg markáns illatanyagával a légnek szekerét. És mi legyen, ha - rendes szokásom szerint - a munkahelyemen fog el a szükség? Hogyan tolerálják kollégáim egy darab - legyen bár mégoly kis darab is - emésztési végtermék tartós társaságát? Költözzek ki a járdára, reménykedve a légmozgások erejében?

Végül, ismét a fentebb már említett lelemény húzott ki a bajból. Úgy döntöttem, megpróbálok egyetlen hétvégén háromszor eredményes lenni, lerövidítve így a tárolási időt. A minta befogadására szolgáló papírcsíkot betekerem egy papírtörölközőbe, ezt a csomagot bekötöm egy nylonzacskóba, majd az egészet elhelyezem egy kiürült, zárható édességes dobozban.
Teljes recycling. Az édesség, némi átalakulás után, visszakerül eredeti göngyölegébe, megörvendeztetve így nem csak fogyasztóját, de a labor szorgos munkásait is.

A tárolási helyet illetőleg hosszan hezitáltam. Felmerült a mélyhűtő, de tartottam tőle, hogy a sérülékeny nagymolekulás szerves vegyületek megsínylik a farkasordító hideget. A fagyasztott zöldség sem olyan értékes, mint a friss! És az eligazításon egyértelműen "hűvös" helyről volt szó. Végül - családom fuldokló röhögéssel kísért beleegyezésének birtokában - a hűtő legfelső polcát választottam, bízva benne, hogy a minden óvintézkedés ellenére esetleg kiszabaduló gázok fölfelé szállva megszorulnak a tető alatt.

Szép terveimet azonban keresztülhúzta a perisztaltika ördöge. Hiába, nem vagyok már húszéves! Nem jött össze egy hétvégén a három. Pedig mindent elkövettem a bemeneti oldalon, ami a népi hagyomány szerint felgyorsítja a salakanyag távozását, de hiába. Kettőnél többre nem jutottam. Talán az izgalom volt az oka. Nagyon rástresszeltem.

Hétfőn reggel - jobb meggyőződésem ellenére - magamhoz vettem a harmadik, üresen árválkodó mintavételi szettet (plusz papírtörölköző, plusz nylonzacskó) és dolgozni indultam. Már útközben éreztem, hogy az előző napok igyekezete nem volt hiábavaló, apró léptekkel, robbanásveszélyes helyzetben araszoltam a vágyott cél felé; érezve, hogy kétláncos mennyiség igyekszik a napvilágra. Nem lett baj, de verítékből is adhattam volna mintát ezen a reggelen.

A fent ismertetett módszerrel előállított kompakt csomagocskát elhelyeztem a munkahelyi hűtő alsó doboza mögé, bízva benne, hogy mesterkedésem rejtve marad. Szerencsém volt, ezúttal mellém álltak az égi hatalmak. Boldogan értem haza, titkos csomagocskámmal a szívem fölött, és nem is késlekedtem sikeremről beszámolni, mely beszámoló ismételten a családi vidámság perceit idézte elő. Szép, meghitt pillanatok voltak. Előtérben a családfő, kezében a kalandos úton, ezer nehézség között hazamentett titkos csomag, a benne szunnyadó értékes tartalommal, körben az örvendező hozzátartozók. A harcos hazatért. Dicsőséggel tért haza! Mintha, a Gyűrűk ura zenéje szólt volna halkan a háttérből, de erre nem esküdnék meg

Másnap reggel kicsit fájó szívvel szabadultam meg mintáimtól, hisz annyi kedves kaland, szép emlék kötött már hozzájuk. Részeim voltak, emlékké váltak. Íme, a nagy metamorfózis.

Tatjána levele Anyeginhez a huszadik házassági évfordulójukon

Horkolsz és vicsorogsz, büdös a szájad,
Csak döglesz az ágyon, akár egy állat.

 ( Ez nem saját, de nem ismerem a forrást. Tudom ezt a verset, de nem tudom, honnan tudom. Lehet, hogy a népköltészet gyöngyszeme, lehet, hogy műdal. Hálás lennék, ha valaki eligazítana. Ha műdal, kitörlöm a bejegyzést, de a jelen helyzetben nincs szívem veszni hagyni)

A Pest többségéban német ajkú polgárai és a jelentős részben zsidó fiúkból álló egyetemi ifjúság előtt a szerb-szlovák származású költő, Petrovics Sándor, annak a véleményének adott hangot, a hallgatóság zajos tetszésnyilvánítását kiváltva:
Talpra magyar!

Nem így szoktuk felidézni a jeles nap eseményeit, pedig ez a megközelítés is adna elég okot a megemlékezésre és az ünneplésre.
Szerintem.

Flaubert elpuskázta

- Bovaryné én vagyok - tárulkozott ki a művész egy szerencsétlen pillanatában.
A dolognak híre futott.
- De hisz, ez nem igaz! - hördült fel a műértő nagyérdemű, és többé egy sort sem olvasott ettől a lebukott hazudozótól.

A finnugor rokonságról, a Nokia-doboz vonatkozásában.
Történetileg, mintegy.

Mint az közismert, az idők hajnalán a finnugorok közösen bóklásztak a nagy keleti sztyeppén. Egyszer csak, a pusztai keresztutak találkozásánál, iránymutató tábla került eléjük, amire rá volt írva: Finnország. Aki olvasni tudott, az arra ment.

A jelen állapotokat tekintve (vö. PISA-jelentés), aligha így nem volt. Intellektuális különbözőségünk a Nokiához való viszonyunkban jelenik meg a legmarkánsabban. A finnek gyártják, mi meg lopott pénzt hordunk a dobozában.
Nem akarnék most belemenni, hogy melyik állapot a jobb és melyik a rosszabb. Ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Maradjunk annyiban: különböznek. Mint az európai technikus a bennszülött törzsfőtől. Nekik is, mindkettejüknek van csavarhúzójuk. A technikus repülőt szerel vele, a törzsfőnök orrpiercingnek használja. Ők is különböznek.

Kicsi országunk lámpás, szép fejei mostanában nagy, löttyös indulattal vitatják a finnugor rokonságot. Nehogymá', holmi halszagú finnekkel hozzanak hírbe bennünket! A suméroknál alább agy fokkal sem adjuk!
Nos, ha én finn lennék, erősen támogatnám a vonatkozó kutatásokat. Mert, lássuk be, olyan nagy büszkeségre nem ad okot rokonságban lenni velünk.

Mert a finnektől Nokiát kap a világ, tőlünk meg legfeljebb bolhát. Mert a Nokia finn, a bolha meg ugor.
Meg köhög.

Megnyugtató - sőt, felemelő! - érzés, hogy a szűkülő önkormányzati erőforrások ( Ne menjünk most bele, hogy ki tehet a szűkülésről. Tudjukki! De, a szűkülést hamarost a szűkölés váltja fel! A szűkítők szűköltetése! Hah!) ellenére a kisközösségi mecenatúra nem hagy alább. Egyik kisvárosunk önkormányzati sajtótermékében találtam az alábbi gyöngyszemet, mely méltó az országos hírnévre. Büszkeséggel tölt el, hogy a magam szerény eszközeivel hozzájárulhatok ehhez. Ingyenes sajtótermékről van szó, tehát kétségtelen: nem a valószínűsíthető piaci siker piszkos anyagi vonzatai motiválták a kiadót, hanem a jóízlés. (Most legyek demagóg és kérődzek azon, hogy ingyenebéd még a lírikusoknak sincs? Hogy egy ingyenes önkormányzati lapot a közösség minden tagjának adójából finanszíroznak? Hát nem! Félre, szűkkeblűség ördöge! )
Íme tehát a lírai corpus:

Egy boldogabb jövőért!

Ez a választás legyen a Tiétek!
Magyarok! Kik e Hazát féltitek!
Olyan emberre szavazzatok!
Akitől egy szebb jövőt vártok.

Hisz a Magyar Nép jobb létet érdemel!
A jobblét Mindenkit felemel.
De a vezető is legyen nemes,
Erre gondolni, Nekik éremes.
Csak olyan Emberek vezessenek,
Kik a vezetéshez jól értenek.

Országért, népért, harcolnak, küzdenek.
Az élre ilyen Vezetőt kívánnak az emberek.
Kinek szíve magyar és nemes!
A modora is legyen kellemes.

Akikben bízik a magyar nép zöme!
S a vezetésből lenne öröme!
Ki feláldozza életét, ha kell,
Nekünk magyaroknak ilyen vezető kell.

Legyen ez az év az öröm ünnepe,
Ne legyen szegény soha senki se.
A szemek örömtől ragyogjanak!
A magyar szívek megnyugodjanak.

A Magyar ne legyen ellensége magyarnak!
Az igazságért csendben harcoljanak.
A Pártok is ébredjenek fel,
Legyenek egymáshoz igazságérzettel.

Aki itt él azmindenki magyar,
És ha mindenki egyet is akar,
Felvirágzik az ország, nem lesz nyomor,
Nem korog öresen a magyar nyomor.

Jobb létet érdemelmár a magyar,
És ha mindenki egyet is akar!
Országunk lesz egy kis Kánaán,
A csodaszép Kárpátok tájékán.

A mű önmagáért beszél, ezért épp csak egy röpke elemzéssel világítanék rá főbb erényeire (a teljesség igénye nélkül). Jól láthatóan, a honi líra gazdag közéleti vonala él itt tovább, azon belül is a választási csasztuska méltatlanul elhanyagolt műfajának gyöngyszemével állunk szembe. Petőfi és Ady szellem kísért (forog) a sorok között. A szerző (neve tudott, de nem tenném közzé, a jelenséget értékeljük, ahogyan a cseppben ott a tenger, mintegy) igazi költő, nem rontja el a rím kedvéért a verset, akárcsak Pipacs, a fenegyerek. Nem egy formaművész, a poeta doctus jelző is túlzás lenne, de Shakespaere-nél is megbotlik néha az a fránya jambus. Esetünkben ugyan hangsúlyos verseléssel van dolgunk - legalábbis, a ráutaló jelek inkább ezt valószínűsítik -, de íly nemes tárgyról ejtve szót, ugyan kinek nem bicsaklik meg a hangsúlya?
Külön is szót érdemel a kis- és nagybetűk formabontó (poetica licencia) használata, mely újabb jelentések mélyrétegével gazdagítja a művet. "A Magyar ne legyen ellensége magyarnak!" Nyilván itt két entitásról (Magyar és magyar) van szó, melyek megbékélése halaszthatatlan, már csak az igazságért folytatott csendes harc érdekében is.

Folytathatnánk, de minek. Zárásképpen csak azon töprengenék el - így, a megénekelt választás előtt, midőn oly hangos az erős hatalmat vágyók fohásza -, hogy az nem úgy van a hatalommal, hogy jön a vezér az ő kiválóságával és kézrátétellel orvosolja a nemzet golyváját. Még csak nem is úgy, hogy jön a vezér és az ő méltó alvezérei, hogy bársonyszék üresen ne maradjon.
Jőni fognak az ő költőik is.

- Ezer és kettő után nem szabad abbahagyni - mondta Don Juan.

Leporello megragadta a billentyűzetet, hogy blogján közkincsé tegye gazdája aranyköpését.

- Nyomorult bitnyik, - szólt szánakozva Don Juan - neked a három sem jön össze! Azzal nekivágott a kalandokkal terhes éjszakának.

A monitor fénye a megalázottság ráncait világította meg Leporello arcán. Megprobált erőt meríteni a tudatból, hogy a nyomtatópapír névadójaként milliók fogják emlegetni. Hát, nem egy lovasszobor!

- Perifériára szorultam - sóhajtott fel szomorúan.

Én nem szoktam katonáimnak azt mondani veszély idején, hogy "előre!", hanem azt, hogy "utánam!"

Guyon Richard szól így Jókai Forradalmi és csataképek című művében. Az a tény, hogy ezt a mondatot szerzőnk a szabadságharc legendás hősének szájába adja, arra enged következtetni, hogy a fent leírt mentalitás már abban a daliás időben sem volt magától értetődő. És hol vagyunk mi, satnya utódok, a daliás időktől!

Mindezt az idézte eszembe, hogy nekem jutott a kitüntetés ma délután; beengedni egy csapat kopogtatócédula-gyűjtőt a házunkba. Egy párttól jöttek, mondhatni kötelékben repültek, amit enyhe megrökönyödéssel figyeltem. Nem kellett volna. A tudatlanság rökönyödése figyelt belőlem.

Én a harmadik emeleten lakom, no oda már egy sem ért fel közülük. Vagy meglett a szükséges mennyiség, vagy elhullottak alant. Gyanítom: az utóbbi.

Mert, lássuk be, mi itt - e lángoktól ölelt polgárai - elég nagy bunkók vagyunk. És a társadalmi közérzület sem hat oda mostanában, hogy ezt a tulajdonságunkat rejtegetni igyekezzünk. "Büszkén bunkó" - hirdeti majd korszakunk sírján a felirat. Tévedés azt hinni, hogy a politika osztja meg a társadalmat. Alig várjuk, hogy osztódhassunk! Nézzünk szét, mondjuk, az utakon, vagy itt a neten. Bármely témában, bármely apró nézetkülönbség elég ok a verbális acsarkodás elszabadulására, ha a bittel ölni lehetne rövidesen elhallgatna a virtuális tér magyar hangja.

Nomármost, ha csak minden ötödik megzörgetett ajtót tárja ki kendőzetlen véleménynyilvánításra hajló honfitársunk, aki a cédulagyüjtővel nem azonos politikai platform jelzőfényeit követi a közélet tengerén hajózva, már akkor is bízvást kijelenthetjük: a politikai tevékenységnek ez a formája nem mód nélküli mulatság!

Sajátos lelkialkat szükségeltetik ahhoz, hogy valaki ilyesmire adja a fejét. Nem áll messze tőlem a gondolat, hogy mazohisztikus perverziót gyanítsak a háttérben, és csak a kötelező tisztelet fogja vissza a tollamat. Hiszen ezek nélkül a talpasok nélkül nem működne a demokrácia. Le a kalappal!

Az igazán tiszteletreméltó azonban az lenne, ha maguk a jelöltek gyűjtenék a cédulákat. Ha ők szondáznák a politikusi szakma társadalmi megítélését, vállalva az ezzel járó szociológiai mélyrepülést. Jómagam a hatodik országgyűlési választást készülök abszolválni, de még soha nem történt meg velem, hogy miután a zörgetésre megnyittatott, a parlamenti szék aspiránsa a maga fizikai valójában kért volna meg, hogy vessem belé a bizalmam. (egy barátom állítja, hogy vele megesett ez a csoda, de ennek is már több, mint másfél évtizede).

A bakákat küldeni a tűzbe, ez nem vall valami nagy lélekre! (Viszont, annál több észre! Most bátor, vagy okos képviselőt akarsz? - kérdi a racionális énem.) Végül is az a 750 cédula nem olyan sok. Napi 20-30, és már meg is van. Menne ez egyedül is.

Bizony mondom, ha egyszer mégis megtörténik, hogy az ajtóban álló azt mondja: - Nekem kéne az a cédula, személyesen! - hát biztosan megkapja, párthovatartozástól függetlenül. Még a szavazáskor is komoly előnnyel fog indulni. Már csak azért is, mert ha nem tetszik, amit csinál, négy év múlva, ha újra jön, leköphetem.

Mondom: bunkók vagyunk!

Füstbe ment élet

Régi kenyér van a háznál.
Ezután is jó lesz.
Morzsa.

Van olyan, hogy Nemzetközi Vámnap!

Nem a vámot ünnepeljük e jeles napon - pedig, be szép is lenne, ha az érintettek arcukon az ünnepelt iránti sugárzó szeretettel, kedves szavakat hívva ajkukra, kezükben apró ajándékokkal járulnának a kasszához! -, hanem a vám szedőit. Pontosabban, ők ünneplik magukat, munkaszünettel emelve a megemlékezés fényét. Szó, ami szó: rájuk is fér ez a kis szeretetteli önreflexió, hiszen kevés embercsoport találni a nap alatt alacsonyabb népszerűségi mutatóval. Mióta a halálbüntetést eltöröltük, talán csak a végrehajtókat (ítélet nélkül) tudnám említeni (Vajon Nemzetközi Végrehajtónap is van? Azon a napon söpörne ám végig a szeretet-cunami a világon!) Robert Burns valószínűleg széles körben elterjedt vágyképet ragadott meg, amikor versének azt a címet adta: Az ördög elvitte a fináncot.

(Tudom, hogy a finánc nem a vámos, inkább a pénzügyőr. De rokon szakmákról van szó, nem véletlenül hívták a magas hivatalt Vám- és Pénzügyőrségnek. Hasonlóan, mint a „Boldogok a sajtkészítők” kijelentés esetében – ahol az összes tejipari szakmunkásra kell gondolni -, itt is általánosítanunk kell.)

Közalkalmazottak napja is van - szintén munkaszünet -, és mivel a vámosok kétségtelenül a közjó fizetett szolgái, minden bizonnyal ezen a napon is pihenéssel ünnepelnek. Gyorsan be kellene vezetni az Okmányirodai Ügyfélirányítók Világnapját is (érintetteknek munkaszünet), mielőtt kitör a sztrájk a hátrányos megkülönböztetés miatt.

Kis lépés a vámosoknak, de nagy lépés a szolgáltató államnak, hogy - rendkívül figyelmesen - a rendelkezésre álló médiákokon keresztül felhívják a lakosság figyelmét:a Nemzetközi Vámnapon csak halaszthatatlan ügyben zaklassák őket.

Miért, vannak akik élvezetből járnak vámolni?!

Minden lehetséges aggodalmat eloszlatandó, mind egész nyájunk nevében megígérhetem: a Sírásók Világnapján, csak halaszthatatlan okból halunk meg!

James Fenimore Tyúkper

Mikor már egy szem Sólyom sem maradt, az ökológiai lábNyomkereső védetté nyilvánította az utolsó mohikánt, majd felvette műBőrharisnyáját és elindult, hogy találkozzon egy fiatalemberrel, aki munka nélküli Vadölő.

Tegnap volt szerencsém látni Juraj Jakubisko Báthory-filmjét. Hát, nem jó. Szerintem.

Szó nem érheti a ház elejét, tisztes iparosmunka, vannak benne statiszták, meg tájak, meg csaták, meg kosztümök, profi a hang, meg a kép, meg a színészi munka. Egyszerűen csak nem ad semmit, ami megérne két órát az életünkből.

Mintha a Rózsa nevéből Hannibal Lecter írt volna forgatókönyvet Fellini fiának egy amerikai produkcióhoz.

Van misztifika, meg ezotérika a divat kívánalmainak megfelelően adagolva – milyen főrend már az, akinek egy vacak jósnőre sem futja – meg borzalom bőven mérve, nemritkán öncélúan. ( A tovasuhanó hintó mellett ifjú hölgyek lángolnak a mezőn. Csak úgy. Bizony, nem lehetett könnyű ifjú hölgynek lenni a török időkben!)

Viszont a cselekmény zavaros, követhetetlen. Még nekünk is, akik von Haus aus ismerjük a történelmi hátteret, egy angolnak, németnek vagy franciának pedig lövése sem lenne, hogy ki van kivel és miért.

Viszont a figurák elnagyoltak, lélektanilag hiteltelenek. Időnként megváltoznak, de nem tudjuk miért, az is lehet, hogy csak a vonatkozó kérdésben változott meg a véleményük, de ezt sem tudjuk. Időnként tesznek ezt-azt, ami kínosan ellentmond mindannak, amit előtte vagy utána történt. (A háborúból hazatérő részeg férj megerőszakolja a terhes Erzsébetet - még kedvenc ebét is kinyírja -, aki ennek következtében elvetél. Bözsink mindezek után odaadó szerelemmel csügg apucin, miközben az elhalt magzat iránt egészen beteges rajongással viseltetetik, meg is festeti földi maradványait, a festmény viszont a tűz martaléka lesz. Nos, nekem ez hihetetlen, ellentmondásos, zavaros zagyvaság. Netán művészettel volna dolgunk és ezek magas szimbóleumok? Ha csak úgy nem!)

A humoros szál erejéből 2-3 bágyadt mosoly kicsiholására futotta. Ez bizony nem sok, de nehogy már vigyorogjunk, mikor alig múlt el a mohácsi vész!

Kétségtelen bizonyossággá vált viszont az, az eddig sem légből kapott vélekedés, miszerint történelmi tabló ebben a régióban nem készülhet Franco Nero közreműködése nélkül. (Régóta az a sziklaszilárd véleményem: a szlovákok hasonlítanak ránk a legjobban. Azért is utáljuk egymást ennyire!)

Végül megtudjuk, hogy a pénzéhesek és mohók pénzéhségükben és mohóságukban minden gonoszságra képesek, nem átallnak ármányt szőni és befeketíteni és néha még az utókort is megtévesztik. De ráfáznak a sompolygásra, főleg ha szerelmesek.
Nem mondod, Juraj!

Raymond Chandlerről van szó, akitől - bár számos követője akadt - aligha lehet elvitatni a fenti címet. Mint sas az apró madarak előtt – rá is bízvást illik a jellemzés. Krimiíróként természetesen nehezen – ha egyáltalán –kerülhet be az irodalmi kánonba, annak ellenére, hogy olvastam már olyan vélekedést róla (sajnos, nem emlékszem kitől), hogy jobb pillanataiban veri Hemingwayt. Kivonatos életrajza magyarul is hozzáférhető és gyakorlatilag egész életműve is megjelent idehaza több kiadásban is (mindenkinek tudom ajánlani).

Ha az művészi megítélése vitatott is, az egyértelmű, hogy ivásban az amerikai irodalom élmezőnyébe tartozik. Egész életét végigkísérte a küzdelem az alkohollal.

És természetesen isznak hősei is keményen. Ez részben az általa művelt irodalmi irányzat szükségszerű kelléke. Ha közérthetően össze akarjuk foglalni a  ’hardboiled’  lényegét: ez az a krimi, ahol nem a kertész a gyilkos. És nem is az ifjú earl, aki elkártyázta. Itt bizony szociális mélyrepüléssel van dolgunk. Brutális rendőrök, korrupt politikusok, maffiózók, prostituáltak, stricik, kiégett sztárok, élvhajhász gazdagok, lecsúszott egzisztenciák, szétcsúszott életek, elmebetegek, az emberi lélek alja; ezek bizony obligát kellékek.

Ebben a közegben természetesen isznak, mint a kefekötő. Szinte mindenki mindenhol. Ennek ellenére az alkoholizmus poklával alig foglalkozik a szerző, mintegy kívülről figyeli a kérdést. A kemény fickók bírják, uralják. A jók is és a rosszak is. Innen (is) tudjuk, hogy ők a kemények. Az alom eleje, az igazi játékosok, a keserű győzelmek kivívói, a drámai bukások elszenvedői. Ha néha túlzásba is viszik (olyankor föltétlenül nő van a dologban, akkor meg érthető), annak a reggeli fejfájáson és rossz szájízen kívül más következménye nincs, ezeket pedig a zuhany, a borotválkozás, a kávé, esetleg egy aszpirin, maradéktalanul száműzi. Ezekben a körökben nincs remegő kéz, kényszeres ráivás. Akkor hagyják abba, amikor akarják.

Vannak persze alkoholista szereplői jócskán, de ők a gyengék. A gyenge trógerek (utáljuk őket, persze hogy ilyenek) és a gyenge jók (sajnáljuk őket, tragikus alakok). Emellett, statikus figurák, nem ők viszik a történetet. Ilyenek és kész. Hogyan, miért? Milyen kínokat élnek meg? Miből lettek mivé? Ezekkel a kérdésekkel nem foglalkozunk. Pillanatfelvételeket látunk, még ha időnként átkozottul jó felvételek is.

( Intermezzo:  Nem lenne érdektelen eltöprengeni azon, hogy ez a(z alapvetően hamis) kép, mennyivel járul hozzá az alkoholizmus terjedéséhez.  Vajon hány szerencsétlen kamaszfiúnak példaképe a kemény fickó, aki iszik, de bírja és akkor hagyja abba, amikor akarja (csak sosem akarja ). Ez az eszmefuttatás azonban túlmutat jelen írás keretein, hiszen Chandler figurái egy hatalmas halmaz elemei.)

Visszatérve szerzőnkhöz, az eddig leírtak egészen az utolsó jelentős – véleményem szerint legjobb – regényéig ( Elkéstél, Terry – The long good-bye)  igazak, akkor azonban változik a kép. A két „ügyfél”, akik körül bonyolódik a cselekmény, kemény, belülről ábrázolt iszákos. Itt már feltárulnak a pokol bugyrai. Szembesülünk a ténnyel, hogy nem is olyan egyszerű letenni a poharat, hogy ez nem csak anyagcsere-probléma. Marlowe -Chandler legendás nyomozója - így vázolja fel a leszokás időtávlatát az aranyifjú Terry Lennoxnak:

„ -" - Jó három esztendőbe tellik.
-Három esztendőbe? - Láttam, hogy meghökkent.
- Általában. Hozzá kell szokni a sápadtabb színekhez, a nyugodtabb hangokhoz. Visszaesésekkel kell számolnia. Akiket jól ismert, kissé idegennek tűnnek majd. Sőt, a legtöbbjét nem is fogja szeretni, és valószínű, ők sem rajonganak majd magáért.”

Egy addiktológus sem fogalmazhatna pontosabban.

( Intermezzo: Jó kérdés, hogy honnan tudja ezt Marlowe, aki kemény és bírja és uralja, tehát nem kellett végigcsinálnia? Nos, maradjunk annyiban, hogy éles szemű, bölcs ember őkelme.)

Terry Lennox rövid áttekintést ad az iszákosság megítéléséről a vertikális társadalmi hierarchia függvényében:

"Úgy értette, hogy nem szereti a részegeket, ha nincs pénzük. Mert ha van, akkor csak nagyivók. Ha a tányérukba rókáznak, ott a komornyik, majd az rendbe teszi őket."

És az első lépések költői leírása:

"Az alkohol olyan, mint a szerelem - mondta . Az első csók maga a csoda, a második már ismerős, a harmadik a szokásos, már vetkőztetheted is a nőt."

Itt még van költészet és az ivás is csak tünet. A másik áldozat, Roger Wade a tehetségét kiárusító sikeres író – talán nem túlzó az a vélekedés, Chandlernek nem kellett messzire mennie a modellért – már masszív alkoholista. Már megváltozik a személyisége, ha iszik:

" Milyen ember a férje józanon
Elmosolyodott. - Ami azt illeti,elég elfogult vagyok. De úgy gondolom, nagyon rendes.
- És részegen?
- Szörnyű. Fölényes, hangos és durva. Azt hiszi magáról, hogy szellemes, pedig csak sértő.
- Kihagyta azt, hogy kegyetlen."

Már nem elég az aszpirin másnap.

„ Egyszer egészen Portlandig ment kocsival, ott lett rosszul, ott szerzett orvost, aki kijózanította. … Három napig egy falatot sem evett.”

És feltárul a folyamat:

„Bele fog pusztulni. Az intervallumok egyre rövidebbek lesznek.”

Az absztinencia kínja:

„Szárazságra vagyok ítélve, és gyűlölködöm. Gyűlölök mindenkit, akinek pohár van a kezében.”

A külvilág igyekezetének reménytelensége és a zuhanás szédülete:

„ A részegek nem nevelhetők, barátom. A részegek széthullanak. És a folyamat egy szakasza bizony nem kis örömet okoz.”

És a író hős fiktív levele önmagának a roham csúcsán. Ez már igazán szívszorítóan őszinte:

„Négy nap múlva telihold lesz, a falon szögletes holdfénypacni, úgy bámul rám, mint egy óriási vak szem, egy falszem. Röhej.
...
Piszkos vagyok. Borotválkoznom kell. Kezem remeg. Izzadok. Rossz szagom van. Az ingem nedves a hónom alatt, a hátamon meg a mellemen is. Az ujja nedves a könyökhajlatában. Üres a pohár az asztalon. Két kézre lesz szükségem, ha önteni akarok. Ha ki tudok csalni az üvegből egy adagot, talán összeszedem magam tőle. Öklendeztet az íze. És semmire sem jutok vele. A végén már aludni sem tudok és megkínzott idegeim rettegésében az egész világ nyöszörög”

Nos, ennek a szereplőnek nem kegyelmez az író. Roger Wadenek pusztulnia kell és a halálának nincs más értelme, mint, hogy hozzásegíti Marlowe-t az igazi rejtély megoldásához. Még csak nem is főszereplő. Elhulló, szükségszerű áldozat.

Sajnos, Chandlernek sem volt tovább, újabb írói magaslatokat már nem tudott meghódítani. Tartózkodnék most a vulgár-pszichológizálástól, nem okoskodnék, hogy miért. Az ember bonyolult dolog. Álljon itt végszónak az idézett regény egyik mellékszereplőjének aforizmája:
„Az írónak kell az izgalom, de nem az a fajta, amit üvegben árulnak.”

 P.S. Visszaolvasva a fentieket, olyan érzésem támadt: időnként mintha méltatlanul  leszólnám a szerzőt. Nos, nem volt szándékom. Nem fogom újraírni az egészet, de minden félreértés elkerülése végett: véleményem szerint Chandler nagyon jó író!

Gondolatébresztő véleménybe futottam bele a korrektor blgon. Azt mondja a nagytudású (ez most nem gúnyolódás!) szerző a közelmúltban kelt bejegyzésében:
"Az más kérdés, hogy a felső állású magánhangzók (i, u, ü) hosszúságával teljesen hiába bajmolódik a magyar ortográfia, az í-t, ú-t, ű-t nyugodtan ki lehetne hányni a hóra."

Hát, hirtelenkedni azért nem kellene!

( Intermezzo: Írástudatlan (alfabéta) lévén, már a "felső állású" kifejezésről sajátos asszociációim támadtak. Mert magas állásúról már hallottam, de az a főosztályvezető. Felső fekvésű is van, az újonc katona, akinek csak felső ágy jutott a körletben. "Felsőágyas kopasz" formában is élt a nép ajakán. Persze, ez a sorozott katonaság idejéből származó terminus technikus; lehet, hogy ma - a szerződéses hadsereg korában - már túlhaladottnak tekinthető. Sőt, lehet, hogy ifjabb polgártársaim számára már a sorozás kifejezés jelentése is a távoli, ködös múlt homályába vész. Hegyezzétek hát szemeteket ifjabb polgártársaim, elmesélem mi is volt az.
A sorozás olyan, mint a verbunk, csak kihagyják belőle a zenét, a táncot és a bort. A modern ipari társadalom terméke, mint a zacskós leves: olcsó, célszerű és hiányzik belőle minden jó. )

No de, félre a tréfát, álljon hát itt a felső állású rövid és hosszú magánhangzók nagyobb dicsőségére ez a kis betű etűd.

Így irtok én. Így írtok ti.

A strandon könnyen lősz seggbe. A strandon könnyen lösz megy a sebbe.
(Bizony mondom néktek, feleim: nem mindegy, hogy hol áll az a vessző!)

Ő körbe járt az udvaron, míg az állatorvos könyékig járt az ökörben.

Hirtelen lett hírtelen az újság.

Kúpot kapott a kuplerájban.

A győzelmi hírig tartotta hirig.

Nem kurta legény kurjantotta világgá, hogy elkúrta.

Az űrhajós ürge az űrbe üríti szemetét.

Azt is tudjuk ám, hogy a közös lónak melyik testrésze túros és melyik túrós!

És végül egy ijesztő külföldi példa: Az angolok nem használják az "í" ("hosszú í") betűt. Vannak is bajban!
Hogy is írja az angol, hogy egynél több ír nemzetiségű emberről van szó? Irak?
Bezzeg mi magyarok, rögtön tudjuk, hogy a helyes forma: Írsz!

A figyelmes olvasónak bizonnyal szemet szúrt, hogy a fenti példákban nem csak a nevesített felső állású (i,u,ű) párok szerepelnek, van mondás az ö,ő duóval is. Nem véletlen! Sőt, szerepelhetne az o,ó pár is! Velük is gond van.

Mert már kora ifjúságomban megtanultam, hogy melyek azok a magánhangzó-párok, amelyek tagjai anyanyelvünkben önálló értékkel bírnak.

Íme a példa, népköltészetünk gyöngyszeme, mely a bélgáz-eresztés elnevezéseit szedi csokorba, a szavakban használt magánhangzók szerint.

Alfarhang.
Hátvágánygáz.
Segglehelet.
Végbélszél.
Fing.
Popószóló. (esetleg: tomporcókmók)
Böndőgőz.
Ülgyűrűfütty.
Lukszusz.

A fenti példa nem valami szobatudósi bölcsészkedés. Színtiszta empíriába ütöttük orrunkat, ujjunk alatt érezhetjük az édes anyanyelv ütőerének lüktetését.

Bizony, csak az a,á,e,é hangokkal van külön szó. A többi esetben a hosszú és rövid alak közötti különbség kétségtelenül kevésbé markáns (nem sérti a nyelv fülét ha keverjük őket), de egyenlőségjelet azért nem tennék közéjük.

Tréfás karácsonyi műsorral lepte meg az ország rosszkedvű, válságtól gyötört polgárait a postai kézbesítők kicsiny(?), ámde lelkes csapata.

A postai kézbesítők sztrájkja érdeklődés hiányában elmaradt!

Persze, lehet, hogy nem is maradt el, csak levélben ment a felhívás és nem kapták meg időben. Fogas filozófiai kérdés, hogy a "Ne kézbesíts leveleket!" tartalmú levelek sorsa mi lesz.

Az sem kevésbé elgondolkodtató, hogy miért azoknál az állami tulajdonú vállalatoknál / intézményeknél emelkedik magasra az érdekvédelem zászlaja, ahol komoly veszteséggel / támogatással állítanak elő eufemisztikusan is csak szarnak nevezhető szolgáltatást. Rendőr, postás, vasutas. ( - Hülye, hülyébb, leghülyébb - mondotta volt drápa nagypapám, aki maga is vasutas lévén, bizonyára tudta, mit beszél.) Hallotta valaki mostanában, hogy sztrájkolnak az esztergályosok? A kőművesek? A könyvelők? A bolti pénztárosok?

Az igazi töprengés azonban akkor következik, ha górcső alá vesszük a szervezett munkásság követelését, nevezetesen: minden postai dolgozó kapjon 100 ezer forintot a társaság által értékesített ingatlanok bevételéből.

Az csak a kisebbik gond, hogy az ötlet lopott. A vasutasok ezt már eljátszották. A pofátlanság nem föltétlenül szerethető tulajdonság, de ha valaki ráadásul még fantáziátlan is, az ne számítson sok jóra.  Pénzre meg végképp.

A nagyobbik  gond az , hogy - amint azt már számosan vélelmezték és amely vélekedéssel jómagam is csak egyetérteni tudok - a kapitalizmus politikai gazdaságtana nem eresztett igazán gyökeret a honi talajban. Mert abban a gondolati rendszerben úgy néz ki a kompetitív piac világa, hogy a munkás árúba bocsátja az ő munkaerejét, majd a kapott - helyzetétől és képességeitől függő nagyságú - ellenértékkel balra el. A tőkéhez néki köze nincs, merthogy nem az övé.

Létezik persze számos más leképzése is a világnak, köztük olyan is, mely szerint a tőke a munkás kizsákmányolásának eredménye. Jeles elmék szerint, ez is egy koherens, önmagán belül logikus rendszer, tehát használható a valóság modellezésére. (Persze, lehet, hogy az iszlám fundanetalizmus is egy koherens, önmagán belül logikus rendszer és mint ilyen szintén használható a valóság modellezésére, még ha a modellből levezethető következtetések nem is aratnak osztatlan sikert!) 

Csakhogy, derék postásaink követelése még abban modellben is abszurd! Ott is maximum a nyereségre (a posta nyereségére! haha! cserepes a szám a kacagástól!) tarthatnának igényt. A bevitt tőkét ugyanis valaki mástól elkizsákmányolták a múltban, azt annak a másnak kellene visszajuttatni. Ez így közönséges lopás! Aztán meg, mi a helyzet az állami tulajdonnal, amely adó révén keletkezik? Az is visszajáró kizsákmány? Hát, ha úgy tekintünk az államra, mint a burzsuázia érdekeit érvényesítő elnyomó apparátusra, akkor kétségtelenül. Ez utóbbi esetben viszont nem csak a piacgazdaság, de a polgári társadalom és a demokrácia eszméjéről sem mondhatjuk, hogy kritikátlanul elfogadott gondolati alapvetés széles e hazában.

Inkább a magyar modell? Demokrácia: az a diktatúra, ahol a haverom a diktátor.

 De talán ne vegyük magunkat ennyire komolyan!

Visszaugorva az első gondolathoz, ha valóban levélben tervezték szervezni a megmozdulást, akkor nagy mázli, hogy dugába dőlt. Mert akkor lefújni is levélben kellene. És azt vajon ki kézbesítené? Mint megannyi zöldruhás Lót, örökre úgy maradnának sztrájkba dermedve.

Hatalmas mázli, hogy nálunk a revolucionárok a közalkalmazotti szférából kerülnek ki és hozzák az ott honos színvonalat.

A városi hó olyan, mint a részegség.

Van egy jó napod/estéd tündöklő, tiszta lepellel; mesebeli, szállogó pihékkel; szikrázó , fehér fényekkel; puha, barátságos hangokkal; egy mesebeli, szebb világ hangulatával. Egy röpke pillanat.

Aztán jön a reggel, a kiábrándító ébredés. Nyirkos, nyúlós latyak; koszos, olajos, kutyapisás hófoltok; csurgás, csöpögés, köd, szürkeség. Hosszantartó szutyok.

Vagy lenne meleg - maradj józan, vagy lenne sokáig hideg - maradj részeg.

Ennél csak egy rosszabb van, amikor félig havazik. Hol hó, hol csak dara, nagyrészt rögtön elolvad, a maradék megfagy, de csak annyira, hogy amikor reggel kitöröd a jéghártyán a lábad, pocsolyában fekve várd a mentőket.

Félig berúgni, kidobott pénz!

Csoda történt velem, tegnap, hazafelé menet;

(a hirtelen jött hideg majd' megrepesztette a seggemet)

láttam egy fehér autót KBT751 rendszámmal. Mennyi volt ennek az esélye? Hogy éppen én, éppen ilyet, éppen ezzel a rendszámmal, éppen akkor (6 -  érted? hat! - nappal szenteste előtt), éppen ott?!

Igazság szerint, már régen a bögyömben van - már ha egyáltalán van bögyöm - a "kontraszelekció" kifejezés és az a gondolkodásmód, aminek a terméke.
Régebben, amikor gyakran hallottam és idegesített, még nem írtam blogot, mostanában pedig ritkán hallom. No de, ami késik, az vonat; egy kedves kommentelő a politikusi kiválogatódás átkaként említé az inkriminált kifejezést az egyik bejegyzésemhez fűzött hozzászólásában (link szándékosan nincs, tessék figyelmesen olvasni, ide van írva minden szükséges információ!). Fölhorgad erre az én elmén és a mostanáig szunnyadó indulat heve fűti prózámat, mikor ezt írom:

Kontraszelekció nincsen! Ez egy nyelvi agyrém. Egy oximoron.
Mert, mi is lenne ez a jelenség? Általános értelemben valami ilyesmi: Az M halmaz M1 részhalmazának minden eleme megfelel az én őszintén és komolyan gondolt, érvényesíthető válogatási feltételeimnek. Ezen a tényen örvendezve én M2 részhalmaz elemeit választom. M1 és M2 diszjunkt halmazok
Magyarul: én ki akarok válogatni (de igazán!), bizonyos tulajdonsággal bíró embereket, ezt meg is tehetem, majd másokat választok. Ez lenne a kontraszelekció, ha lenne ilyen, de ennek van magyar neve: hülyeség. Ha mindenáron külföldiül akarom mondani: abszurd idiotizmus. Ilyesmiről azonban, szerencsére(?), ritkán van szó.

Mert amikor, én a hatalom, úgy gondolom, hogy a hídépítők kiválogatásakor fontosabb a párthűség, mint a statikai tudás, akkor nekem ez a szelekciós szempontom. Semmi kontra!
Éberség van elvtársak, ha egy pillanatra lankadunk, a reakció szálláscsinálói karöltve az elhajlókkal már hívják is a jugoszláv békaembereket hidat robbantani. Szemhunyásnyi kihagyás és az ellenség keze beteszi a lábát.
Ha én a király (nagyon király!) úgy döntök, hogy a tábornoki kar összeállításánál a 300 éves családfa nagyobb súllyal esik latba, mint a stratégiai ismeretek gazdagsága, akkor nekem az a szelekciós szempontom, hogy fontosabb a kékvérű hadvezetés, mint az, hogy minden csatát megnyerjünk. Nincs kontra!

Amikor kiválogatjuk a politikusainkat, akkor igenis olyanokat választunk, akik megfelelnek magas igényeinknek.
Vegyük példának okáért a méltán népszerű Zuschlag pajtás esetét. (A választás nem a pártpreferencia kinyilvánítása. Vehetnénk Meggyes vagy Molnár FIDESZ vitézeket is, vagy az MDF, esetleg az SZDSZ valamely jelesét. Egyszerűen arról van szó, hogy botrányai révén elhíresült a pályafutása, ezért kevés szóval lehet rá hivatkozni.)
Bunkó és tolvaj őkelme, lehet, hogy a lába is büdös, de kontraszelekcióról szó nincsen.
A még ifjú titán elkezdett sürgölődni szülővárosa MSZP-szervezetében, az ottaniak nagy megelégedésére. Egy olyan csoportosulásban történt ez, ahová a honpolgárok egy része eljár közügyekre hatást gyakorolni, más részük szavazatával támogatja őket. És ezek a közéleti férfiak (nők) láták hogy a Zuschlag jó és lőn este és reggel sok napokon. És befogadták és örültek neki és feljebb emelték. (Tudom, hogy a felemelkedését zavaros ügyek kísérték, de azokban a zavaros ügyekben is kellett közreműködni valakiknek! Meg eltűrni alatta, mellette, felette. Meg szavazni egy ilyen minőségű csoportosulásra.) A fennlévők is láták, hogy a Zuschlag jó. Nem zavarta őket az emberi minősége. Befogadták, hagyták működni, elvették ami nekik csurrant a működése nyomán és tovább emelték fölfelé, ahol is da capo ...
Ismétlem, ez nem pártekézés. Oda akarok kilyukadni, hogy a többi politikai alakzat is ilyen. Szükségszerűen az, mert a mi hasonlatosságunkra formálódtak! Tele vagyunk Zuschlagokkal, csak - személyes balsors - őrá kapott kilövési engedélyt az ügyészség. A mi szelekciós mechanizmusunk teszi őket ilyenné, teszi oda őket, ahol vannak. (Zuschlag konkrétan előzetesben van, de nem erre gondolok.)
Mert vannak polgárok, akik eljárnak a politikai csoportosulásokba és vannak, akik nem. És az eljáróknak van környezetük. És az eljárók eltűrnek bizonyos dolgokat (netán még csettintenek is nyelvükkel az elismerés jeleként), másokat meg nem (gyerekgyilkosságot pl. bizonyára nem tűrnének el). És az el nem járók, nem fordítanak hátat az eljáróknak, mert nem felel meg az értékrendjüknek, amit az utóbbiak csinálnak. És az el nem járók, nem kezdenek másik csoportot csinálni, ahová ők is eljárhatnak, ha mégis - láss csodát - az a csoport is hasonlatos lesz a többihez.
És az eljárók választanak maguk közül vezetőket igényeik, értékrendjük szerint. És eltűrik, hogy a felsőbbség esetleg presszionálja őket. És a felsőbbség befogadja a delegáltakat. És nem forog a gyomruk a társaságuktól.
És van sajtó, meg közvélemény, meg rendőrség, meg ügyészség, meg bíróság, meg készséges közhivatalnokok, meg áldozatkész vállalkozók, meg papok, meg művészek, meg egy társadalom, amelyiknek a tagjai hajlandók kezet fogni velük.
És nem háborog a polgár erkölcse, csak irigykedik, mert a korrupció az, amiből engem kihagynak.
Esetleg pártpolitikailag gyűlölködik a polgár, de a sajátjainak elnézi (tudomásul sem veszi) ugyanezt.
Ha ez nekünk igazán nem tetszene, akkor nem lennének ott és azok, ahol és akik vannak. Olyan még nem volt, hogy érdeklődés hiányában a hatalomgyakorlás elmaradt! Akadna jelentkező bőven, de mi ezeket választjuk. És az adott feltételek között győz a jobb(ik). Ez bizony szelekció, kontra nélkül.

Azt, aki kigondolta a "kontraszelekció" kifejezést, két érzelem vezérelhette ezenközben: a gőg vagy az önfelmentés.
A gőg; hogy az enyémen kívül nem létezhet más értékrend. Az én szempontjaimon kívül nincs más értelmes szempont,lehetséges világnézet, racionális célfüggvény. Vagy úgy gondolkozol, válogatsz, ahogy én, vagy kontra vagy. Hülye. Irracionális.
Az önfelmentés; válogatnék én, de hát kontra a szelekció. Turáni átok, balsors, ami régen tép, esetleg a többiek. Szóval, ez így alakult, nem tehetek róla, de akkor már az én unokaöcsémet is tessék felvenni.

Persze, értem én, hogy milyen jelenségeket lenne hivatott jelölni a vizsgált kifejezésnek! De azoknak van tisztességes nevük. Ne sumákoljunk, nevezzük néven őket!

Leggyakoribb; az álszent, sunyi hazudozás. Fenne hirdetem elveimet, hozom a törvényeket, de az elveket magamban kiröhögöm, a törvényeket eszemben sincs betartani, de annyi gerinc sincsen a hátamban, hogy ezt vállaljam. (Tipikus és maradandó)
Van aztán az erőszak, az elnyomás, a diktatúra. Hogy szelektálnék én, de nem lehet, mert a hódítók, diktátorok rám kényszerítik az ő saját értékrendjüket. (Láttunk ilyet is)
Végül van az esendőség, a gyöngeség, az érzelmek győzelme a ráció felett. (Együtt lehet élni vele)

A koppenhágai klímacsúcs alkalmából Tóta W. "kolléga" (van-e ki e nevet nem ismeri?) a környezetvédelemről ír, nem kevés szatirikus éllel. Nem kezdek most tartalmi ismertetőbe, ott a link, akit érdekel majd elolvassa. Van azonban a cikkben egy olyan eszmefuttatás, amit hangyányit véleményesnek ítélek.

Előre kell bocsátanom egyrészről: a militáns környezetvédők jelentős részéről nem vagyok sokkal jobb véleménnyel, mint szerzőnk, bár némileg más okból. Magam részéről ugyan is divatfiúnak (leánynak) gondolom a többségüket. Voltak már agykontrollosok és Krisna-tudatúak és lesznek majd yuppie-k is, mikor mi a trendi. Másrészről: kedvelem Tóta W. írásait, mert van bennük nyelvi báj. Ámde kétségtelen, szerzőnk nagy magabiztossággal hord össze sületlenségeket (na jó, átgondolatlan féligazságokat) ha elkapja a hév. (Ebben egyébként hasonlít a bármely okból, helyen és színvonalon publikálók többségéhez, magamat is a ide értve. Ha nincs hév, nincs nyelvi lendület.)

Szóval, azt fejtegeti a jeles lateiner, hogy környezetvédelem = válság, rövidtávon mindenképp, mert ha nem vásárolunk meg minden hülyeséget, akkor kirúgják a hülyeségbolti eladót, neki nem lesz pénze karajra, amitől bedől a hentes etc.

Azért ez nem ennyire egyszerű. A hülyeségbolti eladót el lehet küldeni szemetet szedni az erdőbe (pl.) A két tevékenység nagyjából azonos intellektuális magasságot követel végzőjétől, tehát még a státuszinkozisztencia rémével sem kell. A közhasznú és környezetvédő erdei szemétszedésért kapott tisztes bérből pedig futja karajra. A kérdés csak az, ki fizet a hülyeségbolti exeladónak az erdei szemétszedésért és honnan szerzi rá a pénzt. Nos, az ilyesmire (res publica) hozunk létre és ruházunk fel hatalommal mindenféle szervezeteket, eminensen az államot. Aki aztán a legitim erőszak kizárólagos jogának birtokában erőforrásokat allokál a mi rovásunkra, amihez azonban, demokráciákban, a mi általános felhatalmazásunk szükségeltetik.

Tehát: közgazdaságilag nagyon is elképzelhető olyan működő modell, amiben nem veszünk meg minden hülyeséget és még sincs válság. Az egy másik kérdés, hogy szociológiailag is elképzelhető-e? Hajlandó vagyok-e én adót fizetni az erdei szemétszedő javadalmazásáért? És a (számunkra) nehezebb kérdés: képes vagyok-e kiválasztani a közügyek intézésre olyan embereket (politikus,lehetőleg, minimum két váltás), képes vagyok-e velük olyan viszonyt kialakítani, hogy az adómat ne lopják el, mielőtt az erdőbe ér. Nos igen, rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés! A bálnákért majd utána kezdhetünk aggódni. Addig úgy is hiába!

Ahogy a viccbéli férfi mondta, mikor haldokló anyósa félbehagyva a - Jaj, meghalok! - sóhajtózást, valami életközeli dolgokról kezdett beszélni:

- Anyuka, egyszerre csak egy dologra koncentráljon!

A hardveres megoldás mindig gyorsabb és megbízhatóbb, mint a szoftveres

A fenti állítás - melynek, mint meglátjuk, súlyos társadalmi folyományai vannak  - a trivialitás határán mozog mindenki számára, aki bal/jobbsorsa hányattatásai közepette akár csak felületesen is megismerkedett az intelligens gépekkel.

Az ember (homo sapiens) nyugodtan tekinthető intelligens berendezésnek. Lényegében egy fehérje alapú számítógép, némileg túlméretezett tápegységgel.

Ebből a két állításból - néhány segédtétel alkalmazásával - felépíthetjük a politika elhülyülésének tudományos igényű modelljét.

Egy mérhető nézettséggel bíró televíziós csatornán mennyi idő áll egy politikus rendelkezésére, hogy bármely problémáról, döntésről kifejtse véleményét, kritikáját? Tapasztalati úton megállapítható, hogy ez az idő 30 másodperc.

Honunk távkapcsolóval rendelkező népességének csak egy speciális részhalmaza, a rajongó, néz politikai háttérbeszélgetéseket a tévében. Ezek a műsorok ugyanis nálunk nem a tájékoztatást szolgálják, hanem a buzdítást, aminek természetesen szerves része az ellenfél ekézése, démonizálása (hülye, de nagyon veszélyes). A rajongókat viszont közéleti szempontból nem tekinthetjük intelligensnek, hiszen ők döntéseikben nem a rációt, hanem a szenvedélyüket követik. Állapotukat a permanens nemi gerjedelemhez lehetne hasonlítani (ha lenne ilyen), illetve a permanens részegséghez (ilyen viszont van). Ezek az állapotok sajátos csőlátást eredményeznek. A részegség esetén a csövet a pohár képzi. Hogy a nemi gerjedelem esetében mi az a cső, amin keresztül a delikvens a világot szemléli, azt az olvasó fantáziájára bízzuk. A politikai rajongás esetén az összetekert országos terjesztésű pártkiadvány (újságnak is nevezik, de csak felénk) szűkíti be a látóteret. No mármost, a televíziós politikusi beszély funkcióját tekintve nem más, mint buzdító zászlólengetés a cső végén.

Csak a rajongókkal viszont nem lehet választást nyerni, ezért a politikus megjelenni kényszerül az el nem kötelezettek által nézett csatornákon is. Ezek a csatornák helyet is adnak a politikusi megnyilatkozásnak - valamilyen félreértés következtében ezt a helyet nevezik "közszolgálati műsornak". Témánként maximum kettő darab politikus - ezt meg "pártatlanságnak" nevezik - nyilvánulhat meg, fejenként 30 másodpercben.

Hogy miért pont ennyi az ennyi? A szakemberek már régen megállapították, hogy a felelős polgár (ő az, aki nem megy ki vizelni a híradó alatt) elhájasodott agyveleje maximum ennyit tolerál. Ennél nagyobb dózis esetén megzavarodik.

30 másodperc az kb. 3 nem nagyon összetett mondat.

Igen ám, de a problémák túlnyomó részét 3 mondatban föl sem lehet vázolni! Mi történik azzal a politikussal, aki elég értelmes, hogy legalább körülbelüli sejtései legyenek arról, amiről beszél (és amiben dönt). Ha elég tapasztalatlan, akkor megpróbálja közkincsé tenni tudását. Viszont, a harmadik mondat után irgalmatlanul elvágják a mondanivalóját, amitől az egy zagyva, értelmetlen sületlenségnek hat (amit a néző hall belőle, az is). Kész. Emberünk már ki is iratkozott az országos lista első harmadából.

Mit tesz tehát a vizsgált közférfiú (közhölgy)? Megterheli a légnek szekerét valami három mondatos frappáns lózunggal, primitív általánosítással. Megerőszakolja elméjét és kerüli az értelmes beszédet. Ez a szoftveres megoldás, ami azonban megbízhatatlan. Elég egy pillanatnyi kihagyás, fáradtság, zavar, részegség és máris kicsúszott valami, aminek értelme van (lenne, ha a nagyérdemű hallaná), amiből ki lehet ragadni, ami zagyva a híradóban stb. Emberünk máris derék(ba tört) induló a hamvába holtversenyben.

Kik azok, akiket nem fenyeget ez a veszély? A megbízhatóan hülyéket. Ők ugyan is hardverből kezelik ezt a problémát és az áram nem téved! Rendelkeznek a pályaalkalmassági bornírtsággal. Véletlenül sem keveredhetnek bonyolult fejtegetésekbe, mert nincs mit fejtegetniük. Ők tényleg három mondatnyit gondolnak a problémákról. Mindről!

A színlelt hülyék jó esetben felismerik alkalmatlanságukat és megszégyenülésük előtt önként távoznak. A makacskodók osztályrésze a csúfos bukás. Van még egy harmadik lehetőség, hozzáhülyülni a politikai elithez. Embert próbáló feladat, de többeknek sikerült.

Amikor aztán a politikai szelekció befejezte munkáját (esetünkben ez már jócskán túlhaladott állapot), maradnak a hárommondatos emberek. És meghozzák a hárommondatos döntéseiket. A jó egyszerű, közérthető problémafelvetésre adott egyszerű, közérthető megoldást. És mint tudjuk, minden bonyolult problémának van egyszerű megoldása. A rossz megoldás.

De mielőtt elkezdenénk átkozni őket, emlékezünk, hogy mi húztuk őket magunkra a butaságunkkal és a lustaságunkkal. A harmincmásodperces, hárommondatos igényességünkkel. Zsák a foltját.

Van valami megnyugtató abban, ha az ember hazaérve tanuláson éri a magzatát a nappaliban. Odakünn a nyirkos, nyúlós, hideg, ellenszenves, sötét november, bent kellemes meleg, meghitt lámpafény, halk háttértelevízió, szorgoskodó gyermek. A harmónia fokozhatatlannak tűnik, pedig dehogy! Szívélyes üdvözlés után az apuka is letelepszik a fotelba, kezében újság és nekilát átfutni a nagyvilág híreit. A barátságos, meleg szobában. Szerető gyermeke mellett. Ilyen csak az egészen bornírt közönségfilmek elején van. Ez az az idill, amit szét fog dúlni a gonosz.

És valóban, mint azt az elkövetkezendőkben meglátjuk majd.

Mint kiderül, szorgos gyermekem - félszemmel a Széf című mérsékelten bárgyú vetélkedőt kísérve figyelemmel - megpróbálja beemelni József Attila életművének néhány tucat gyöngyszemét, hogy a másnapi számonkérésen 2-2 sor elhangzása után be tudja azonosítani őket.

Már régen beletörődtem, hogy utódaim - saját bevallásuk szerint - csak háttérzaj mellett képesek tanulni és mivel az eredmények őket igazolták, nehezen, de abbahagytam ez irányú zsörtölődésemet. De könyörgöm, verset, így?! Minek? Hogy aztán kettő sorból megtippelje? A költészethez való milyen viszony testesül itt meg?

Atipikus lenne a példa? Alig hiszem! Van ember, aki a szemembe meri mondani, hogy a kamaszok tömegeinek (na jó, mérhető százalékának) lelkét megérinti az iskolában elétárt líra? És olyan, aki szerint régen ez másként volt? És akkor újra kérdezem: minek ez?

Tanítanának a kölyköknek inkább valami hasznosat. Hogy kell adóbevallást kitölteni, THM-et számolni, fajgyűlölni. Valamit, ami kell az élethez, amivel kivívhatják embertársaik megbecsülését. Esetleg, egyszerűen békén hagyhatnák őket. Hátha a felszabaduló időben valamelyikük még könyvet is a kezébe venne.

Másrészt, ez olyan méltatlan. Megalázó. Mármint, a költészetre nézve. Mintha azt mondanám a gyerekemnek: fillért se látsz az örökségből, ha nem mész el a temetésemre! Ha olyan a viszonyunk, hogy ő inkább nem, akkor nem kéne erőltetni. Inkább legyenek csak azok ott, akik szerettek. Kicsiny, de erős csapat. Vagy legalább egy ember. De a kutyám biztosan!

Pedig a drága Attila, olyat tett le, hogy beszakad alatta az asztal! Esetleg, ha értő tolmácsolásban hallgatnának tőle valamit! Horribile dictu: Lovasi vagy Hobo előadásában. Csinálnak ők ilyet mindketten. Házifeladat nélkül, számonkérés nélkül. Esetleg.

Nem gondolnám, hogy a költő arról álmodott, a hálás utókor majd íly szavakkal idézi meg szelemét: azt a rohadt Mamát nem ismertem fel, meg fognak húzni félévkor!

Ez a "vetélkedő-műveltség" ( nem véletlen, hogy éppen a Széf megy a tévében, jelet küldött az Úr!), amivel korlátolt emberek kínozzák a felnövekvő generációk sorát. Találkozhatott-e Bach és Rousseau? ( Miért, ennek fényében másképp szól a h-moll mise? ) Kinek a versében tapsikolnak a jázminok? Melyik fiúcsapat énekese lett allergiás a szőrtelenítő krémre? (ez utóbbi nem tananyag, viszont a gyereked tudja)

És ezek a korlátolt emberek éppen ezzel a fafejű erőszakossággal szolgáltatják a legékesebb bizonyítékát annak, hogy közük sincs a művészet - esetünkben a költészet - mibenlétéhez.

jó szóval oktasd, játszani is engedd …

A földalatti Vörösmarty téri végállomásán elromlott az egyik jegykezelő berendezés. A fővárosi tömegközlekedés gyorsreagálású egysége azonnal intézkedett. Meg ugyan nem javították - hamar munka ritkán jó -, de határozott lépéseket foganatosítottak az utazóközönség korrekt, teljes körű tájékoztatásának érdekében . Az egyszeri utazásra feljogosító dokumentum behelyezésére szolgáló nyílásból ízléses, kézzel tépett fecni lóg kifelé, amitől a dús képzeletű nép egyszerű fiának olyan érzése támad, mintha a berendezés nyelvet öltene reá. A külcsínhez méltó a tartalom is. A majd egy centiméteres betűmagassággal íródott felirat mondanivalója akár egy hüvelyknyi távolságból is kihüvelyezhető és megéri a fáradtságot. Igazi trilingvissel van dolgunk, mely fennen hirdeti, hogy a kulturális útkereszteződésben romlott el a jegykezelő.
A lenyűgöző tömörségű szöveg betűhíven:
ROSSZ
KAPUT
BAD

Mit lehet ehhez hozzátenni? Talán annyit: KONYEC.
Kétség sem fér hozzá, az innen induló szerelvénynek csatlakozása van az európai gyorshoz.

Az elégedett csettintés csak azért marad el, mert a környék multikulturális jellege annyira szembeötlő, hogy szinte elfásul belé az egyszerű - ámde méltán büszke - honfi. Példának okáért, alig ötpercnyi sétára a tértől, a Váci utca szívében pompázik egy idegen nyelvű könyvesbolt. Vegyük górcső alá a kirakatot. Útikönyv hazánkról angolul, a magyar konyha remekei németül, írófejedelmünk főműve szintén németül, rendben. De vajon milyen vásárlói csoportot céloz meg a Harry Potter sorozat ötödik kötete? Ott árválkodik magában, mikor már a hetedik is másodlagos frisseségű. Az utolsó kettőt talán még nem volt idő lefordítani angolra?
Ez így egy bezárt kultúrház lepusztuló, gazdátlan, a szétlopás előrehaladott állapotában leledző könyvtárának hangulatát árasztja.
Néhány egeret kellene lízingelni a hatás teljességének érdekében.
És vajon akad olyan német, aki azért jön ide, hogy Karl May műveit beszerezze az anyanyelvén? Mert megteheti! A kirakatban a jeles szerző két remeke reprezentálja a német prózairodalmat. Ez annak fényében különösen pikáns, hogy az idén egy német (nyelven író közép-európai származású) hölgy kapta az irodalmi Nobel-díjat.

Hogy mondják angolul: GAGYI? Esetleg németül?

Semmi máshoz nem hasonlítható élmény, amikor egy hirtelen felismerés, a megvilágosodás ihletett pillanata, a helyére teszi a világ dolgait, mintegy renddé változtatja a káoszt. Ilyen pillanat volt az életemben, amikor megfejtettem a sajátos angol humor titkát: ők sem értik, amit beszélnek. Nemhogy egymást, magukat sem! Nem a humoruk abszurd, a helyzetük! Nem viccelnek, komolyan gondolják, de senki sem tudja mit.

A fenti tétel alátámasztására álljon itt az angol nyelv fejlődésének rövid története.

Kezdetben volt az "sz" hang, amivel az ötletes szigetlakók nagyjából-egészéből ki tudták fejezni mindazt, amit gondolatgazdag belső életükből a közösség többi tagjával meg kívántak osztani. Nem volt sok.Zárkózott népség.
Veszélyes ragadozók nem éltek Britanniában, ellenség se nagyon vette a fáradtságot, hogy áthajózzon a tengeren - minek is tett volna ilyet, hiszen szinte mindenütt máshol kellemesebb - vészjelekre tehát nem volt szükségük. Az időjárásról nem volt mit beszélni. Szar. Látja mindenki. Mi maradt? Sz - mondta a derék brit, ha magányra vágyott (többes szám = nagy itt a nyüzsi) - sz - szólott, ha anyagi természetű közlendője volt (birtokviszony) - sz - nyögte ki, ha valamire fel akarta hívni a figyelmet (van).
Nevek? Minek? Úgy sem lehet senkit felismerni ebben a kurva nagy ködben!
Állítólag volt egy legendás királyuk: Arthur. Ugyan már! Hallgassuk csak, mit is mond egy angol, ha a kérdés szóba kerül! Nagyjából ezt: Aszr. Bizony, ott az "sz" középen. Az elejét és a végét bízvást tekinthetjük az utókor mesterkedésének, múltszépítő cizellának.

Az írásbeliség hajnalán azonban véget ért ez a paradicsomi állapot. Miután, a kontinentális gyakorlatot átvéve, kommunikációs eszköztáruk egyetlen elemének jelzésére bevezették az 's' betűt, hozzáláttak, hogy lejegyezzék fent részletezett fecsegésüket. Nos, az első irat némileg talányosra sikeredet(S s s. S. S s s s. S). Túllépve az első felolvasóest megrázkódtatásán, egyetlen határozott lépéssel úrrá lettek a tarthatatlan helyzeten. Bevezették az aposztrófot ('). Amit viszont nem ejtenek. A kezdeti zord idők kézjegyét a mai napig viseli nyelvük. Aki nem hiszi, szűrje ki egy írott angol szövegből az 's-t, majd próbálja lefordítani.

Az élet azonban nem állt meg és a történelem viharai többször próbára tették a derék britek alkalmazkodóképességét. A beözönlő normann hódítóktól lesték el a latin ábécé további betűinek használatát. Megőrzendő azonban legendás különállásukat, a sztochasztikus permutáció gyakorlatát követve láttak hozzá a szóalkotáshoz. A nép egyszerű gyermekei szóban, az iskolázottak írásban tették ezt. Viszont, mivel társadalmuk hagyományosan rendkívül erősen szegregált, ez a két réteg alig érintkezett. Az eredmény közismert.
Csodával határos módon, néhány egyszótagú ige esetében kialakult a hangjelölő írás (pl. get). Nem is nagyon használnak mást.

Az angol kultúra jeles ismerői szerint, Shakespeare életművében nagyjából benne van minden, amit az emberről tudni érdemes. Pontosítsunk! Ki lehet olvasni belőle. Erre azonban egy angol közüzemi számla háromsoros kísérőlevele is alkalmas. Vagy azt írják, hogy kétszer nem fizettem vízdíjat (two times), vagy azt, hogy mérik az elfolyó időt.

Akinek mindez nem lenne elég, gyönyörködhet az angol kiejtés sokszínűségében (erős eufemizmus), amely kiejtés lényegében utcánként változik (vö: Shaw:Pygmalion, zenekedvelőknek: My Fair Lady). Vagyis, ha egy angol nincs egyedül, akkor különbözik a kiejtése. Másképp mondja. Esetleg, ugyanúgy, de mást.

Azonban, leleményes egy népség az ánglius. Szorult helyzetükben zseniális találmánnyal rukkoltak elő, megalkották az angoltanárok végső menedékét: a szövegkörnyezetet. Most tehát itt tartunk:
Tézis: Soha nem állíthatod, hogy nem érted, amit egy angol mond, legfeljebb azt: még nem hallottál eleget.
Antitézis: Soha nem állíthatod, hogy érted, amit egy angol mond, csak azt: még nem hallottál eleget.

Ajánlás: Angoltanáraimnak, akik csodálatra méltó türelemmel viselték, hogy kurzusaikon a szó szoros értelmében hallgató voltam.