Élemedett koromnál fogva volt szerencsém(?) részt venni Kádár-kori választásokon is. Nem is csak az utolsón, mert az bizony – a kötelező többes jelölésével – már nem volt az igazi. Akkor már a romlás virágainak illatával volt terhes a lég, az ellenség keze már betette a lábát, a forradalmi munkáshatalom vezérkarának keblében már hajszálnyi fejetlenség kapott lábra. Hanem, az utolsó előtti, az még egy volt az igaziak közül. A Hazafias Népfront egy szem jelöltje közül választottunk 99%-ot meghaladó részvételi aránnyal. Nem volt kérdés sem az érvényesség, sem az eredményesség!
Nagyon fiatal voltam akkor, éppen csak, hogy nagykorú polgára lettem a Béketábor Legvidámabb Barakkjának. Ragyogó napsütésben fogyasztottam reggelimet a családi asztalnál, mikor anyukám szólt: ha befejeztem ugorjak el szavazni, ők már voltak, de nem akartak fölkelteni. Kérdő tekintetemre reagálva beavatott, hogy ismerősök is ülnek a szavazatszámláló bizottságban, még feltűnne a hiányom,”aztán, nehogy apádnak baja legyen belőle a munkahelyén” .
Első a család, összeszedelőzködtem hát és elballagtam a közeli iskola – egykori alma máterem – egyik osztálytermében berendezett szavazóhelyiségbe. Szép hangosan köszöntem, majd rájöttem, hogy nem tudom mi a következő teendő. Elég bólintanom? Vagy lesz valami papírmunka is?
Intermezzo: Nem a Holdról érkeztem ám azon a reggelen. Családunkban komoly hagyománya volt a közéleti érdeklődésnek. Nyomon követtük – amennyire lehetett – a német, a francia, az amerikai választásokat, a béketábor belső hatalmi viszonyainak alakulását. Azon a bizonyos reggel én tökéletesen birtokában voltam annak a tudásnak, hogy Nixon milyen hangyányi különbséggel maradt alul Kennedyvel szemben 1960-ban és, hogy Hruscsovot mikor váltották le (pl.). Azt is tudtam, hogy Magyarországon is van parlament és azt választják. Elméletben! De, hogy nekem ehhez bármi közöm is lenne, az nem jött át. Nem volt része a mindennapjainknak az ilyesmi. Nem volt egy gyakorlati kérdés. Olyasmi volt, mint, mondjuk, a relativitáselmélet. Persze, a fénysebesség környékén mindenféle érdekes dolgok történnek, de ezekre túlzás lenne fölkészülni. Nem kérdés, hogy mi a teendő, ha egy elsőbbségadás kötelező táblával védett főútvonalat fénysebességgel közelítek meg.
A kezdeti nehézségeken még átbukdácsoltam valahogy, némi külső segítséggel. A bizottság elnöke (titkára, mittudomén) szólt, hogy adjam oda az igazolványomat, majd beazonosításomat követően a kezembe nyomta „a papírt”. Az egyelemű listát. Abból persze nem volt nehéz választanom, na de a választás mikéntje! A szertartás! A szerkli, könyörgöm! A teremben csak egyetlen asztal volt, amögött székelt a magas bizottmány. Ott ikszelni – bármennyire egyből egy – valahogy olyan idétlennek tűnt. Neveletlennek, mint egy feltűnő seggvakarás. Úgy éreztem, úriember nem így csinálja ezt. Hanem, akkor hogyan? Volt ugyan a teremben egy elfüggönyözött fülke is, de politikai érzékem azt súgta, oda nekem nem lenne szerencsés behúzódni. Nem azért van az ottan, hogy én oda belépve biztosítsam a jó édesapám munkahelyi nyugalmát. Álldogáltam tehát a kérdő tekintetek kereszttüzében, mint egy rakás szerencsétlenség. Az idő múlásával mind határozottabban körvonalazódó testületei vélemény érezhetően nem volt hízelgő a talpraesettségemre nézve. A slágfertig jelző szóba sem került. Közben mentő ötletem támadt, elhatároztam, hogy megvárom az első igazi felnőttet és csinálom, amit ő. Hamarosan érkezett is a felmentő sereg, egy szemmel láthatóan nagyon elszánt, összeszorított szájú fiatal hölgy képében. Aki egyenesen bement az elfüggönyözött fülkébe. (Hogy mi célból, ez a mai napig rejtély előttem. Gondolom, ez valamiféle demonstratív lépés lehetett. Talán már napok óta fenyegetőzött a megfelelő helyeken, hogy ő bizony bemegy!) Gond az élet! A hölgyet kísérő pillantások meggyőztek: politikai érzékem nem csalt meg. Nem arra van az a kis intim zug tervezve, hogy nagy legyen benne a nyüzsgés. És akkor most mi lesz?
Vártam hát tovább. A helyzet percről percre kínosabbá vált. Mint afféle kamasz diákembernek általában, hétvégén a nap nekem is tizenegy óra felé kezdődött. A „reggeli után elballagtam” kifejezés szabad fordítása tehát, hogy dél körül szédelegtem be a szavazóhelységbe. Szocializmust építő szorgos népünk túlnyomó része akkorra már túl volt politikai kötelességének teljesítésén és a vasárnapi leves illatán - mint a jól végzett munka jutalmának ígéretén - elandalodva várta a gulyáskommunizmusból a gulyást. Lélek nem jött szavazni. A bizottság tekintetében a lenéző sajnálkozást lassan a gyanakvás váltotta fel. Csak nem szabotázs készül itten a szocialista államrend ellen? Bár szülővároskámban ép ésszel elképzelhetetlen volt egy ilyen forgatókönyv, azért: az éberség nem alszik, elvtársak! Már magam is gyanakodtam, hogy netán a klerikális reakció képében nem ikszelek. Próbáltam úgy tenni, mint aki csak nézelődik, érdeklődve olvasgatja a falakon látható feliratokat. Hát nem, azt hiszem „az ember, akit mélyen lekötnek a hazai progresszió és a nemzetközi munkásmozgalom jeleseinek bölcselemei” című alakításom nem volt hiteles. A helyzetet ma talán úgy jellemeznénk: nem kicsit gáz! Patakokban folyt a hátamon a veríték.
Ahol legnagyobb a szükség, legközelebb a segítség! Végre megérkezett a felnőtt, talpraesett átlagpolgár, aki tudja a dolgát és még nincs kész az ebédje. Harsány kezitcsókolomjónapotszervusztok üdvözléssel teremtette meg a joviális hangulatot, kellemesen elviccelődött a beazonosítás formalitásán, majd a kapott papíron, ott a bizottság asztalánál, elkövette az egyedül lehetségeset és köszönését megismételve már távozott is. (Csodálkozó tekintettel díjazva Woody Allenre hajazó alakításomat.)
Mint akiről a födémet emelték le! Tehát, ez a követendő eljárás. Hát mégis! Nosza! Űzött vadként rohantam az asztalhoz, a tollat megragadtam, és nem is írtam, valósággal véstem azt az ikszet. A bizottság tekintetében kihunyt a gyanakvás lángja, hogy minden eddiginél mélyebb sajnálatnak és lenézésnek adjon helyt. – Ezt a hülyét! Még egy ilyen szerencsétlen flótást!
Megalázva botorkáltam kifelé, az ajtóban talán még egy halk „csókolom” is elhagyta a számat. Nos, ilyen volt, amikor még nem annyira választó- inkább csak szavazópolgár voltam.