A Rajna kincse Richard Wagner legendás opera-tetralógiájának, a Ringnek, első darabja. E körül a kincs körül dúlnak a megénekelt csetepaték a mitológiai hősök közreműködésével.

Az viszont sehol sincs megírva, hogy kincse csak a Rajnának lehet!

A Tótkomlóst átszelő Szárazér, keresztmetszetéből kifolyólag, sosem fog árúval terhes gályákat hordozni a hátán, de nem a méret a lényeg. Valami kincse biztosan van, erre utal a partjain dúló vad viadal.

Lássuk tehát a nagyívű cselekmény rövid áttekintését. Tótkomlós – úgy is, mint a Szárazér ékköve – a hazai szlovákság egyik fellegvára ( a helyiek szerint a Fellegvár), már ha az Alföld közepén ilyen jellegű építményről egyáltalán beszélhetünk. (Ha beszélhetünk, akkor ő az.) Ennek megfelelően szlovák kissebségi önkormányzat működik a településen, melynek szintúgy október 3-án lesz a tisztújítása. Nomármost, a vonatkozó törvény szerint kissebségi képviselőt olyan kulturális szervezet jelölhet, amely alapszabályába foglalja az adott kissebség kultúrájának ápolását és bizonyos ideje már működik. Az ilyen szervezet viszont bárhol az országban jelölhet képviselőt, nem csak ott, ahol működik. T. városában – mert város! – van is ilyen szervezet és mint rendesen szokás, ez a szervezet most is indította a szükséges számú jelöltet. És itt jött a drámai fordulat. A budapesti illetőségű O. dalárda – melynek szintén van jelöltállítási joga – úgy döntött, hogy székhelyétől 200 km-re növeszt új hidrafejet. Mint a walkűrök kara úgy lovagoltak be (ugye hallod a harsonákat, Nyájas Olvasó?) T. politikai életébe, hogy egy újabb csapat kisebbségi jelölt indításával dobjanak követ a Szárazér csendes vizébe. Vetett is a kő hatalmas hullámokat!

Az indítékot – a lázas oknyomozás ellenére – egyelőre homály fedi. Rossznyelvek szerint nem is annyira walkűr, inkább money-kűr esete forog fenn. De a szlovák nem egy rossz nyelv, ne is hederítsünk hát az alantas híresztelésre.

Fölhorgadt ám a hírre a helyiek sárkányvérben fürdött önjelölt bajnoka, F. Siegfried, az Országos Szlovák Önkormányzat elnöke, ki ugyan szintén nem tótkomlósi, de nyilván úgy érezte, magas hivatala kötelezi, hogy duellumba szállva védje az ő hűbéreseit. Fegyvert is rántott nyomban, s mivel a Nothung, a legendás szablya, éppen nem esett kézre, az írott szó veszélyes fegyveréhez folyamodott. Levélben közölte az O. dalárdával (walkűrök), hogy a B-ben rendezendő kulturális találkozón megjelenésük nem kívánatos.

Négy negyedbe vágta a zendülő kart!

(Tudsz követni, Nyájas Olvasó? Összefoglalnám. A budapesti illetőségű O. Walkűr és F. Siegfried B-ben vivja csatáját a T-i jelöltek okán. Világot rengető tusa, titánok harca ez!)

Jelenleg itt tartunk, nem kétséges azonban, hogy további drámai fejlemények várhatók (fejleményététől büdös a hal). A vívó felek biztosan folytatják, legalább első patakvérig.

Zárásképen csak annyit tennék hozzá a torokszorítóan izgalmas események ismertetéséhez: Richard Wagner, dolgozatunk elején említett, opera-folyama utolsó darabjának, az Istenek alkonyának, végére lényegében az összes szereplő elhullik (csatában a derék). A jó drámai érzékkel megáldott szerző bizonyára érezte, hogy a nagyérdemű csak akkor tudja nyugodt álomra hajtani fejét, hogy ha ő ezt az egész bandát mindenestül – tokkal-vonóval, ahogy zenész körökben mondják – eltakarítja a színről.