Az újévi jószerencse-idéző eljárásoknál (lencseevés és tsai) nekem valami nem gömbölyű. Nem kívánok babona-ellenes fejtegetésekbe bonyolódni és konkrétan messzire kerülném a jövendőmondás és/vagy befolyásolás (tautológia, ha mondom, már folyásolom is befelé) elvi síkon történő tagadását, mivel ez most nem aktuális. (Most és mindörökké.) Hiszen, ha jobban belegondolunk, a béljóslás óta mindössze annyi történt, hogy a zsigeri jeleket felváltották a matematikai jelek. A lényeg, hogy a jósokon kívül senki ne értse a jelentésüket. Akkor sosem derülhet ki, hogy a jósok sem értik (horribile dictu: esetleg nincs is mit érteni!). Örök versenyfutás ez a jósok és a kíváncsi tömeg között, hasonlatosan az ágyúk és páncélok vetélkedéséhez. Az ádáz verseny azonban csöppnyi hatással sincs a jóslatok pontosságára.( A jósok titokzatosságra és nem pontosságra optimalizálnak, ami roppant logikus döntés, hiszen a jóslás pontosságát csak egy újabb jóslás adhatja meg, ennek várható pontossága viszont pontosan egyezik az előzőével, szóval , aki erre az útra téved, annak a kígyó a saját farkába harap. )
Intermezzo:Az idősebbek még biztosan emlékeznek a tudományos igényű jövendőmondás derekas pofára esésére, mikor is 1988-ba több évre szóló ösztöndíjakat osztottak a fejlett nyugat szellemi fellegváraiban azzal a céllal, hogy a díjazottak készítsenek tanulmányokat a KGSt ’90-es években várható fejlődéséről. Nos, mint tudjuk, ’89-ben megszűnt a KGST. A régi, daliás időkben egy ilyen fiaskót a jövendőmondók tömeges autodafé keretében végrehajtott ritkítása követett, hitvány korunkban a tudományos modellváltás sürgető igényének hangsúlyozása. Mindezek után túlságosan szkeptikusok vagyunk mi már a szkepticizmushoz!
Jelenleg ott tartunk, hogy a várható gazdasági növekedés, a politikai elemzés és a meteorológiai három lábú székén üldögélnek Püthia utódai, mi pedig pontosan olyan áhítattal hallgatjuk szavukat, mint egy hajdani fáraó és kb. annyi hasznunk is van belőle. Noha egy olyan egyszerű eljárás, mint az újévi lencseevés olyannak tűnhet a felsorolt bonyolult diszciplínák között, mint táltos a vatikáni zsinaton; kétség sem fér hozzá: egy vérből valók ők, egy tudományos rend különböző fajai harcolnak itt a korlátozottan rendelkezésre álló erőforrásokért (mert jövő csak egy van!). Nem kívánnék tehát szembe pisálni a néhány ezer éves széljárással; azt hogy a hüvelyesek fogyasztásának gyakorisága és az eljövendő pénzáram alakulása mutat-e bármilyen korrelációt, döntsék el a köz- és mezőgazdászok. Jómagam pusztán a gyakorlati kifogásaimat sorolnám.
Bármely szerencsét hozó vajákolás szükségszerűen csak addig lehet hatékony, amíg kiválasztott kevesek féltve őrzött titka. Korunkban viszont boldog-boldogtalan lencsét eszik az év első napján. Mindenkinek viszont nem lehet szerencséje! Ugyebár, a szerencse az valami olyasmi, ami – reményeink szerint – boldogabbá tesz bennünket. A boldogsághoz viszont nem elég, ha nekünk jól megy a sorunk, az is kell, hogy a többieknek rosszul menjen! (Ez nem az én okosságom, valami híres francia mondta volt, de elfelejtettem, hogy kicsoda.) Sőt, a boldogsághoz többnyire a második feltétel teljesülése is elég. Ez a megállapítás nem olyan cinikus gonoszkodás ám, amilyennek első látásra tűnik, ha tudományos igénnyel lépnénk föl, nevezhetnénk akár a a Relatív Szerencse Elvének. Gondoljunk csak bele, ha mindenki nyer a lottón, az nem szerencse, csak infláció. És megfordítva, ha egy rákos beteg meggyógyul, az bizony nagy boldogság és nagy szerencse, pedig csak ott tart, ahol azok, akik meg sem betegedtek. És akkor még szót sem ejtettünk az egymást kizáró szerencsékről. Ha két vállalkozó verseng egy zsíros közösségi megbízásért, akkor nekik kettőjüknek nem lehet egyszerre szerencséjük! (Ezért is bízzuk az ilyesmit a korrupcióra és nem a szerencsére.)
Tehát kimondhatjuk: a közkincsé vélt vajákolás eredménytelen kell legyen. Mi akkor a teendő az újévi lencselevessel? Mérlegelve – sine ira et studio – a pro és kontra érveket, arra a konklúzióra jutottam: inkább együnk!
Először is, finom! (Egy kis füstölt hússal megbolondítva, hmmm!) Másodszor, baj nem lehet belőle, sőt még az is előfordulhat, hogy olyan, mint a szerencsepatkóm: nem hiszek benne, mégis működik. Harmadszor, ha mindenki más eszik és – hogy a fenti példánál maradjunk – nyer a lottón, akkor én duplán fáztam rá a sompolygásra. Kevesebb a pénzem és a többiek nyereménye által gerjesztett infláció is sújt.
Intermezzo: A Relatív Szerencse Elvéből következő Első Főttétel (hogy a lencséhez is hűek maradjunk): mindenki más szerencséje egyenlő az én balszerencsémmel. Más alakban: bármely embercsoportban a lúzerek száma minimum egy. Lehet, hogy embervoltunk lényegét ragadtuk itt meg?
Együnk tehát bátran és tegyük ezt az újév első napján a lehető legkorábban, hogy a hüvelyesek fogyasztását kísérő heves gázképződés kísérőjelenségének főhulláma levonuljon (elszálljon) mire munkába kell állnunk. Így zavartalanul húzhatjuk majd az igát. És ez nagy szerencse! Hogy egy másik franciát idézzünk: a munka megvéd minket a három legfőbb rossztól, az unalomtól, a bűntől és a szegénységtől. Vagyis, az időben elfogyasztott lencse tényleg hozhat pénzt is.
