Az Albert Stadionban búcsúztaták el a szurkolók Varga Zoltánt.
Én nem láttam őt játszani, ehhez nem vagyok elég öreg, de el tudom képzelni, micsoda legendája lehetett. A '80-as években, amikor nyalka honvédként védtem a béketábort Szegeden (és amikor róla már több, mint egy évtizede hallgatott a hivatalosság), volt a katonakönyvünkbe ragasztva egy lap a helyőrség tiltott szórakozóhelyeinek listájával. Az egyik ilyen helyet úgy hívták: Vargazoli. Nehezen esett le a tantusz, de az idősebbek felvilágosítottak. Azért, ez már valami! Meg az is, hogy a hatalom vette a fáradtságot a tiltásra. Ez sem jár ki akárkinek!
Intermezzo:Vajon ki ellenőrizte, hogy a katonák látogatják-e a tiltott helyeket? Erre joga csak a katonai rendészetnek van, de ők is katonák, tehát ők sem látogathatták ezeket. Sőt! Esetükben még súlyosabb lett volna a kihágás, hiszen szolgálatban tették volna.
Szóval, bizonyára nagy focista volt, de a legendának legalább a tehetség ecsetelésével összemérhető része szól az Alberthez fűződő viszonyáról. És ha ennek csak a töredéke igaz, akkor is bátran kimondhatjuk: nem ettek egymás tenyeréből. Talán a gyűlölet szó sem lenne túlzás.
Erre itt ez a bucsúztatás az Albert Stadionban.
Olyan ez, mintha Orbán Viktort a Gyurcsány Ferenc téren ravataloznák fel. Esetleg, mintha Fischer Iván a MüPa Kocsis Zoltán termében tartaná a búcsúkoncertjét.
Lehet, hogy öregszem (biztosan!), de nem tudok nem arra gondolni, hogy a mindent elborító napi ádázkodások milyen piszlicsáré, lényegtelen ügyekké válnak, ha egy lépést hátralépünk. Elég egy nemzedéknyit lépni, és por, hamu, meg stadion lesz belőlünk.
Sic transit gloria mundi. Már, ahol volt glória.
