Álszentfazék

Kedvenc uszodám szaunájának faláról hetekkel ezelőtt eltűnt a homokóra. Elromlott – tudtam meg a bennfentesektől. Azóta töröm a fejem, hogy vajon  a bonyolult szerkezet két meghatározó entitásából melyik hibásodhatott meg? A homok, vagy a gravitáció? Homok került a gravitáció finom gépezetébe? Aztán rájöttem, hogy mivel a létesítmény önkormányzati tulajdon, a múló idő mérésére szolgáló berendezés valószínűleg közbeszerzett. Így sem értem, de már nem csodálkozom.

Olvasom, hogy a mikrovállalkozásoknak szánt – zömében uniós – források közvetítésének zsíros üzletét jelentős részben „kormánypárti kötődésű” (de szépen van ez mondva! mennyivel jobban hangzik, mint a „csókos”, „hátszeles”, netalán az elcsépelt „haver” jelzők!)  kapcsolatokkal bíró cégek nyerték. (Különösen pikáns, hogy a „kormánypárti kötődésű kapcsolatok” között van Papcsák Ferenc egykori elszámoltató is. Neki legalább lesz rutinja a következő elszámoltatásnál. Az asztal ismerős lesz, csak a másik oldalán fog ülni.)

Megyek szépen visszafelé a hivatkozásokon, el is jutok  a forrásig, amiből megtudom, hogy kik ezek a kötődők, mit is csinálnak majd és mennyiért. Mindössze arról nem találok egy betűt sem, hogy hogyan kerültek oda, ahol vannak. Milyen eljárás végén választódtak ők ki, mint a legjelesebb forrásközvetítők? Ha a végeredmény nem megfelelő, akkor hol a hiba? Ha megsértették az eljárás szabályait, akkor kik és mivel? Ha rossz az eljárás, akkor hol és mennyiben? Hogyan lehetne kijavítani, kivédeni a visszaéléseket? Lehet, hogy ezek a kérdések csak engem érdekelnek?

Jelen állás szerint az is lehet, hogy ül valahol egy félhomályos irodában  a köznek az ő szolgája, előtte a  honi forrásközvetítők  hiteles nyilvántartása és a válogatásnál ő a saját preferenciáit érvényesíti. Esetleg behunyt szemmel bökdös a papíron, így remélve megtalálni a feladatra legalkalmasabbakat. Lehet, hogy tájékozódását elősegítendő a kormánypárti kötődésű forrásközvetítők neve mellett szmájli van, az ellenzéki kötődésűek mellett akasztófa. De az is lehet, hogy egy tökéletesen felkészült, az adott területen fölényesen tájékozott pénzügyi Cato maximálisan lelkiismeretes, a közjót mindenek fölé helyező döntésének eredményét fikázzuk mi szenetek. Nem tudjuk. Még csak a halovány erőlködésnek sincs semmi nyoma, hogy ezekre a kérdésekre választ kapjunk. Még csak annyi sincs odaírva, hogy X. Y. minisztériumi halljakend írásban elküldött kérdéseinkre lapzártánkig nem reagált.

Arról meg aztán főleg nincs egy szó sem, hogy – akár a távoli jövőben is – mitől lesz ez a válogatás jobb. A következő érában is marad ugyanez az eljárás és majd az akkori kormány kötődései kapnak koncot? Esetleg a nemzeti megbékélés jegyében újraélesztik a 70/30-as szabályt? Egyikkel sem leszünk beljebb. Esetleg ugyanez a közszolga – pontosan a székében ülő új, hiszen a mostanit ki fogják rúgni, na nem azért mert rosszul döntött, hanem mert kell a széke – fogja ismét érvényesíteni a saját személyes preferenciáit?

A tévedések elkerülése végett, a sajtónak természetesen nem az a dolga, hogy a problémáinkra megoldási javaslatokat dolgozzon ki. Sőt, az sem a dolga, hogy ezeket a problémákat feltárja. Az a dolga, hogy kielégítse a köz érdeklődését. Persze, ha a köz számos tagja sűrűn és erőteljesen adna hangot a fentihez hasonló kérdések iránti olthatatlan kíváncsiságának, akkor – a dolgok természeténél fogva – idővel lenne olyan sajtó, amelyik megpróbálná ezt a kíváncsiságot kielégíteni. Esetleg teret adna a különböző megoldási javaslatok alapos és érdemi bemutatásának, mely bemutatásokat rendkívüli módon szomjúhozná a hozzáértő, dolgozó nép, hogy ezek ismeretében hozza meg az ő felelős döntését, mikor majd arra kerül a sor.

Mindezek hiányában a hozzáértő, dolgozó népnek marad a szomorú végeredmény bús szemlélése, a rinyálás és a vádaskodás. Mert hiába érzi a hozzáértő, dolgozó nép, hogy itt számos sötét és büdös dologok történnek (úgy kormány, mint ellenzéki kötődéssel), ha nevesíteni próbálja, ennyi információ birtokában az csak vádaskodás. Mert ki tudja, lehet, hogy a KÖZGÉP azért nyer minden pályázaton, mert ő a legjobb. Maximálisan a köz érdekében munkálkodik, ezért hívják köz gépnek. Egyébként magán gép lenne. Esetleg az is. Talán. Ennyit tudunk.

Ha egy társaság valamelyik tagja a közelmúltban tért vissza a Közel-Keletről, akkor a beszélgetés előbb-utóbb eljut a csador témájához. Hogy tényleg abban járnak? és a fiatalok is? és a külföldiekkel mi van? és melyik országban pontosan hogyan? Az utazó megosztja élményeit a hallgatók arcán pedig megjelenik a  mímelt csodálkozás és leplezni igyekezett önelégültség. A csodálkozás mímelt, hiszen előre ismerik a válaszokat és csak azért akarják őket hallani, hogy dagadjon a pejsli. No hiszen, mégis csak mi vagyunk a Művelt Nyugat, a Toleráns Nyugat! Szóval, ezek az arabok, micsoda egy hímsoviniszta, erőszakos, begyepesedett népség! Hiába na, az ember színe fehér! Nálunk egy nőnek nem hogy az arca, a combja is látszhat, a szemünk se rebben, hiszen mi felnőtt módra, kulturáltan, a helyén tudjuk kezelni a szexualitást! A férfiak még egy röpke „Kurva nagy mázlid van velünk” oldalpillantást is vetnek asszonykájukra. Művelt és Toleráns Nyugat több országában is volt szerencsém megfigyelni ezt a szituációt. A koreográfia és a reakció nagyban hasonló volt mindenütt.

Megnyugvással vehetjük tudomásul, hogy szorgos  városatyáink (anyáink) buzgólkodásának hála székesfővárosunk kaotikus közvilágítási állapotai között rend lett végre vágva. Gátat vetve a parttalan liberalizmusnak - amely a káosz örvényébe taszította ezt a szabályozásérzékeny területet – a közterek lámpái mostantól nem akkor sugározzák fényüket, amikor sötét van, összevissza, kiszámíthatatlanul – mert ki látja azt előre mikor lesz sötét, sötétben az orrunkig sem látunk -, hanem szépen, rendesen, amikor nékik azt a magas hivatal előírja. Jogszabály mellékletében lesz pontosan megadva, hogy mikor van elég sötét. Kicsit később kezdődik és kicsit előbb fejeződik be, mint eddig. Székesfővárosunkban szürkületben szar - alliterál majd Babits utóda. Mondhatni: a hivatali sötétség órái kerültek meghatározásra.

Mi sem áll távolabb tőlünk, mint hogy  sötétség kérdésében bármely közintézmény kompetenciáját kétségbe vonjuk, mégis a kétely eresztett gyökeret gyenge lelkünkben.

Mert odáig rendben van a dolog, hogy naprendszerünk alapvető paraméterei feltételezhetően nem fognak markánsan módosulni ebben a választási ciklusban. A napnyugták és napkelték időpontjával tehát lehet számolni. Egy olyan szövetség, amelyikben benne van a KDNP, abban is bízhat, hogy regnálása alatt nem lesz napfogyatkozás. Ezt elintézi nekik a Semjén. De abban is biztosak lehetünk vajon, hogy a következő önkormányzati választásokig meteorológiai havaria sem várható? Nem lesz-e olyan, hogy bár a Nap égi helyzete nem ad okot a közvilágítás bekapcsolására, a lokális mikroklíma bizonyos cikumstációi (vastag felhőtakaró, sűrű csapadék, köd stb.) mégis indokolttá teszik azt? Ilyenkor mi fog történni lámpa-fronton? Kétharmaddal módosítják az időjárást? Visszamenőleg? Összehívják a rendkívüli közgyűlést világítás-időszak-módosítási napirenddel? Van valaki, aki elrendelheti a statáriális lámpagyújtást? Esetleg marad a sötétség? Azt hiszem, ez az utóbbi kimenet a valószínűsíthető.

A rendelkezés hatása anyagilag is rendkívül áldásos. Már az idén testvérek között  is meghozza a 60 milliót (feltéve, ha a sötétség nem lesz nagyobb a tervezettnél!). Az a baj, hogy az ilyen intézkedések, melyek úgy a főváros anyagi helyzetét, mint lakóinak életminőségét új alapokra helyezik, túlságosan nagy időtávval követik egymást, így félő, hogy a széles közönség figyelő szeme elől homályba vész a nagyívű koncepció.

Legutóbb tavaly tavasszal örvendezhettünk, mikor is fővárosunk közgyűlése az utcai zenélés neuralgikus kérdéskörét rendezte. Az 59/1999 Kr. 2  § t)  pontjának módosításával mind a definíció, mind az engedélyezés, mind a díjszabás problematikáját nyugvópontra juttatva (160-230 Ft/nm/nap, a közterület kategóriájától függően).

Vegyük észre a briliáns elgondolást! Mivel sötét lesz, ezért látni nem fogunk, felértékelődik tehát a hallás szerepe. A közterületi hangászok által kibocsátott jellegzetes zajok lassan tájékozódásunk nélkülözhetetlen támpontjává válnak. Barátainknak így adunk majd útbaigazítást: - A Van nekem egy csíkos gatyámnál kis ívben jobbra, aztán a Székely himnusz utáni harmadik kapu. Ha valamelyik trubadúr váratlanul kidől, csomópontjában rendőr veszi át az irányítást a megfelelő dallamot fütyülve. Felértékelődik tehát a közeg muzikalitása, amely tény jelentős, pozitív hatást fog gyakorolni a roma népesség integrációjára. Egyrészt.

Másrészt, az utcai zenészek a konjunktúra hatására elszaporodnak majd, így okozva számottevő bevételt a fővárosnak (plusz, roma felzárkóztatás). Ezek a csilingelő forintok, akárcsak az áramtakarékosság eredménye, a BKV helyzetét van hivatva javítani, amely cég jelenleg 120 milliárddal tartozik, de a legkisebb segítségért is hálás. Az egyik pénzecskéből vesznek majd szélvédőmosót, a másikból új ablaktörlő-lapátokat a buszokra. Az így kitisztuló szélvédők pedig teljes mértékben ellensúlyozzák a ránk telepedő sötétség hatását. Pénz az ablakban.

Most azonban, hogy felsejlett a sötét jövő, nem szabad megtorpanni. Ezt a késleltetett bekapcsolást ki kell terjeszteni a közlekedési lámpákra is. Ott is lehetne fogni egy kis pénzt! Mondjuk, a piros és a sárga között lenne egy ütemnyi szünet, amikor nem világítana semmi. Sehol egy fénysugár. Már csak annyi van hátra, hogy a KRESZ-t is módosítsuk. Bele kell írni, hogy mi a teendő, ha a villanyrendőr üzemszerűen sötét. Mert innentől kezdve kétféle sötétség létezik. Az meghibásodás következtében előálló, ami máshol is előfordul, és a  normál működés közben produkált, ami csak nálunk van. Hungarikum.

Előre kell bocsátanom: lelkes híve és támogatója vagyok a női egyenjogúságnak. Sőt, azzal is egyetértek, hogy a világ  több pontján előttünk járnak ezen a téren  - mondjuk ki: a kárpát-medencei (avagy közönséges) férfi  alfaj markáns tulajdonságai közé tartozik az alpári, hímsoviniszta  bunkóság. Lenne tehát honnan és mit tanulni.

Sajnos azonban az is kétségtelen, hogy a hülyeség hülyeség marad akkor is, ha mégoly magasztos cél nevében követik is el. Sőt, ilyenkor túlmutatva önmagán, a magasztost célt is lejáratja. De – szerencsés esetben – legalább szórakoztató.

Álljon itt egy konkrét, üdítően idióta példa. Mint az köztudomású, a nők (átlagosan!) tovább élnek, egészségügyi kockázatuk alacsonyabb, ritkábban szenvednek balesetet stb. Mindennek teljesen logikus következményeként egy csomó biztosítás díja is alacsonyabb a nők, mint a velük egyébként azonos kockázati csoportba tartozó férfiak esetében. Alacsonyabb volt. Eddig. Olvasom, hogy ez a szégyenletesen diszkriminatív eljárás mostantól Uniós utasításra megszűnik. A rendkívül tudományos indoklás szerint: „nem a nemi hovatartozás határozza meg a kockázatokat, hanem olyan egyéb tényezők, melyek esetleg összefüggésben vannak a nemiséggel, de nem százszázalékosan feleltethetőek meg azzal”.

Ez az indoklás annyira igaz, hogy nyugodtan kiterjeszthetjük a például a prosztata jóindulatú megnagyobbodására, a heresérvre, a petefészek-gyulladásra vagy a méhen kívüli terhességre. Mert például micsoda diszkriminatív disznóság, hogy a nőknél és csak a nőknél számolunk a méhen kívüli terhesség kockázatával?! Hol van itt a százszázalékos megfeleltethetőség? Hiszen, nincs minden nőnek méhe! Teherbe meg főleg nem  esik mind! Minden ügyfelet, nemi hovatartozástól függetlenül, meg kell vizsgálni, hogy van-e méhe. A férfiúi nemhez tartozás önmagában nem ad felmentést a kockázat alól, csak a negatív méhészeti lelet. Igazán előremutató javaslat! Leszámolunk a tudománytalan babonákkal, az avítt beidegződésekkel.

Be kell vallanom, mostanáig enyhe nemtetszéssel hallgattam, ha - tőbbnyire <30 – hölgyek felfokozott érzelmeiknek úgy adtak hangot:  a t…köm tele van. Esetleg oda nyilatkoztak: a f@szom kivan. Túl a kifejezések trágárságán az is zavart, hogy nekik, a nyilatkozóknak ilyen ugye nincsen. Mert míg a szívatásban való ilyen-olyan részvétel mindkét nem számára nyitott lehetőség, a tele tök és a kint lévő f@sz perspektívája honleányaink számára nem adatott meg.  Eddig. De lássuk be, ez nem maradhat így!

Az emancipáció élcsapaténak azonban el kellene töprengenie azon, ha valakiket ennyire demonstratíve nem különböztetünk meg, az már önmagában is megkülönböztetés. Megkülönböztetjük őket mindazoktól, akiket nem különböztetünk meg ennyire demonstratíve nem. És ezen a ponton a kígyó a farkába harap. Viszont erre mind a nő-, mind a hímnemű kígyó képes! Ez nem lehet véletlen!

De nem kötözködöm tovább, inkább továbbfejlesztem az ideát (az abszurdumig és tovább). Ugyebár, hobbiállatokra is lehet biztosítást kötni. Az, hogy az aranyhörcsög (általában) két évig él, a teknős viszont kétszázig nem indokolja az eltérő biztosítási díjakat. Hiszen a megfeleltethetőség itt sem százszázalékos, ebben a formában ez csúf faji megkülönböztetés. Az viszont, hogy meddig él egy aranyhörcsög, százszázalékos biztonsággal csak akkor állapítható meg, ha már megdöglött. Ismét csak a fent említett kígyó jelenthet kiutat szorult helyzetünkből. Eresszük be az aranyhörcsög akváriumába és nincs több gond.

Ez egyébként ugyanaz a kígyó, amelyik rávette ősanyánkat, hogy egyen a tudálékosság fájának gyümölcséből.

A Múzeumok éjszakája jó. Tegnap este olyan európai volt a város – legalábbis a belső része, öröm volt látni. A Harangok Napja is jó, és jó a Fiumei úti Sírkertbe programot szervezni erre a napra.  (Hogy a kettő véletlenül esett-e az idén egybe, vagy ez mindig így van, szégyenszemre nem tudom). A színhely igazán impozáns. Ha a program méltó volt a helyhez, akkor többet igazán kívánni sem lehet. Jómagam Cakó Ferenc homokanimációját  láttam, az bármilyen helyszínhez méltó lenne. Mindenkinek melegen tudom ajánlani (homok animációt melegen ajánlani, haha!), az ürge nagyon jó!

Szóval, kekeckedésre végkép semmi ok, de nem adhatok mást, csak mi lényegem! Kifelé sétáltomban két gondolat is bántott engemet. Mindkettő a színpadon látható feliratból sarjadt, mely felirat a nagyérdemű tudomására hozta, hogy a műsort a Budapesti Temetkezési Intézet támogatta.

Az első tulajdonképpen egy örömteli megvilágosodás volt. Válság ide, megszorítások oda, van olyan nemzetgazdasági ág, mely töretlenül prosperál, él és virul. Ahol a nyereségből még mecénási tevékenységre is futja. Úgy elképzelem a szöveges mérlegbeszámolójukat: „A halálozások számának szerencsés alakulása miatt bevételi tervünket sikeresen túlteljesítettük.” Mondhatni, ezekben a nehéz időkben a Temető segít életben tartani a honi művésztársadalmat. És – lássuk be – ha a Temető bármit is segít életben tartani, az fölöttébb önzetlen dolog tőle.  A menedzseri réteg tehát nem csak szakmailag áll a helyzet magaslatán, nem csak kifogástalan ízléséről és művészi igényességéről tesz tanúbizonyságot, hanem azt is demonstrálja, hogy horizontját nem szűkíti be  a pillanatnyi, rövidtávú haszonszerzés vágya. Mondjuk, a hely szelleme ebben biztosan segít. Itt aztán teljes munkaidőben szembesül a dolgozó a vanitatum vanitas mibenlétével, a földi dolgok mulandóságával. Ha a beosztottak  béremelésért zajonganak, a főnök csak kimutat az iroda ablakán és szomorú mosollyal megkérdi.

 – Feleim, hát látjátok mit ér mindez! Érdemes? Ezért?

Hogy egy rokonszakmát említsünk, a vendéglátóiparban azért ez nem ennyire egyszerű.

A második felmerülő kérdés, hogy van-e gazdasági megfontolás a szponzorációs tevékenység mögött, és ha igen, vajon mit kíván népszerűsíteni ezúton az Intézet? Magát a halált? A szolgáltatást? Esetleg csak a helyszínt? Nem  mondom, ez utóbbi valóban nagyon jó benyomást tett rám, ha már muszáj valahol, hát akkor ez igazán nem a legrosszabb, de kötve hiszem, hogy akad olyan előadóművész, aki produkciójával rá tudna venni, hogy előrehozzam a befektetést. Lehet, hogy ez valami hosszú távú marketing projekt? Mert Harangok Napja csak 8 éve van, de ki tudja?! Vannak árulkodó jelek művészettörténetünkben. Hol sírjaink domborulnak …, a sírt, hol nemzet süllyed el …, ahol nevemet/hibátlanul irják fölébem,/ha eltemet, ki eltemet … Hát, nem Geszti Péter írja nekik a szöveget, de azért ez sem egy rossz csapat!

Miközben kifelé igyekeztem a hársfák illatától terhes nyári éjben, azt is be kell azonban látnom, hogy mindezek a kérdések csak minket izgatnak (addig, ameddig). Mert mi még itt sem nyugszunk!

A POSZT honlapján barangolva egy ismerősön akadt meg a szemem. A Varró Dániel által újrafordított, Gothár rendezte vígszínházi Makrancos Katát volt szerencsém(?) látni  valamikor a télen.
(Irgum-burgum falapát, / Két sasszemem ni mit lát! – kiáltottam volna fel a honlapra pillantva, ha még mindig Varró fordításának hatása alatt állnék)

Mielőtt mondandómnak nekilátnék, előre kell bocsátanom, nem vagyok a színházi szakma avatott ismerője, sőt még megszállott, rendszeres nézője sem. Alkalmanként, véletlenszerűen beeső laikusként mondom a magamét. Ha úgy tetszik – ahogy tetszik,  hogy Vilmos  mesternél maradjunk – én vagyok a Kedves Közönség.

Ha egy szóval kellene véleményt nyilvánítanom a darabról, azt mondanám: jó. A rendezés gördülékeny, a színészek profik, a díszlet ötletes, a sokat emlegetett fordítás igazán bájos, itt-ott már Romhányi rímhányását idézi. Még egy vetkőzéses fütyimutogatás is van, hagy érezze a polgár, hogy mennyire modern helyre tévedt be, ahol ilyen tabudöntögetve van ő pukkasztva.

A gond csak az, ha bővebben kifejthetem a véleményemet, az már úgy hangzik: nem jó. Mindösszesen egy aprócska dolog hiányzik a produkcióból, a gondolat. Jómagam nem vettem észre semmi nyomát, hogy a rendező (vagy bárki) bármit is gondolt volna a darabról, mikor belevágott a projektbe. Arról, hogy mi a fenének is kell ezt most előadni. Mert ha a puszta szórakoztatás – amit a magam részéről egyáltalán nem tartok rossznak -  volt a cél, hát ahhoz az inkriminált opusz egy kicsit régi. Ahhoz nem újrafordítani, hanem újraírni kellett volna. A sztorit is ismeri mindenki, ha nem a színházból, akkor a különböző TV-csatornákon unalomig ismételt Taylor/Burton filmből, a fiatalabbak pedig esetleg a 10 dolog, amit utálok bennedből. Szóval, az alkotók aligha reménykedhettek abban, hogy az ismeretlen végkifejlet biztosítja majd a nézőtéri magasfeszültséget, hogy harmadfél órán át azon izgulunk, egymásra találnak-e azok a kedves fiatalok. És sajnos ennél a darabnál még az sem működik – ami egyébként sok ötlettelen Shakespeare adaptációt mentett már meg, hogy elégedetten hátradőlünk, mert: Úristen, de szépen mondja! Itt azért annyira nem mondja szépen az avoni hattyú, hogy az egy egész estére elég legyen.

Így aztán a derék csepűrágóknak nem maradt más lehetőségük, mint a magas művészet. Annak viszont – fájdalommal mondjuk ki, hiszen irodalomórán előttünk is nagyon lejáratták ezt a szót - nélkülözhetetlen kelléke mondanivaló. Miért is kellene erre a négyszáz éves műre egy csomó embernek rászánni az életéből két és fél órát? Mit akarunk a nekik mondani pont az ő előadásával? Esetleg kérdezni valamit, szembesíteni valamivel, ráébreszteni valamire, kínzó kételyt, megnyugvást, reményt avagy sötét pesszimizmust elültetni a nagyérdemű lelkében,agyában stb. Bármit. De valamit. Nos, én semmi ilyesmire utaló jelet nem találtam. Volt ugyan egy vérszegény keretjáték, de azzal nem voltunk beljebb, nyugodt lélekkel nevezhetjük alibizésnek.

Maradt tehát a profi semmitmondás. Bizony, az első felvonás közepén már erősen unatkoztam. Nem jöttem el, mert nem vagyok az a kivonulós típus, és különben is volt már olyan, hogy egy unalmas elsőt egy briliáns második követett (legutóbb épp az idén az Örkényben), meg kint hideg is volt, szóval maradtam, de nem volt nekem nagyon jó.

Vajon a POSZT válogatói mit láttak benne? Ez azért érdekelne!

A női combok olyanok, mint a bogarak. Ha kicsit melegszik az idő, rögtön előbukkannak. Mihelyt a nyáreleji nap átmelegíti az aszfaltot. Elég a langyos lég első lenge libbenése és kibújnak rejtekükből, elkezdődik a rajzás. Mint a rajzásoknál általában, a végső cél ebben az esetben is a szaporodás, bár meglehetősen áttételesen és nyakatekerten. Sajnos, mi emberek mindent a végtelenségig elbonyolítunk.

A női combok  mindenféle  színben, méretben, formában és keménységben előfordulnak (hasonlatosan a bogarakhoz) és a többségükről – legalábbis az előbújtak többségéről – bátran elmondható, hogy nagymértékben alkalmasak a nyugalom megzavarására, a normális szabadtéri tevékenységet szinte lehetetlenné teszik, a közlekedésbiztonságot rendkívüli módon veszélyeztetik. Készül, mondjuk, a polgár egy békés nyáresti horgászatra, és egyszer csak azon kapja magát, hogy a hajkurászásukkal töltötte az éjszakát.

A védekezésre (akárcsak a bogarak esetében)  nincs igazán eredményes módszer. A csapkodás egyes konkrét példányok esetében vezethet eredményre, de a tömeges invázióval szemben hatástalan, sőt csak ront a helyzeten. Léteznek az egyéni védekezésre szolgáló kemikáliák, de azok inkább csak az utólagos nyugalmat szolgálják. A modern technika is csak a megelőzés terén tud eredményeket felmutatni. Bizonyos anyagoknak repülőgépről megfelelő időben  történő kiszórása elejét veheti a problémának. Ilyen anyag például – hatékonyság szerint rendezve – a TNT, a napalm és a plutónium megfelelő izotópja. Maga az eljárás „terrorbombázás” néven lett méltán népszerű. A technológia annak ellenére, hogy végleges megoldást kínál – a női combok okozta izgalom helyett az örök nyugodalmat ígéri és egyetlen alkalmazása során sem okozott ezen a téren csalódást – Európában az utóbbi időben visszaszorult. Sajnos, nem eléggé környezetbarát, mondhatni: kellemetlen mellékhatásai túlnyomóak. Növeli például a légköri széndioxid mennyiségét. Kontinensünkön mostanában már inkább csak a Balkánon alkalmazzák, a távoli földrészeken viszont még meglehetősen elterjedt.

Érdekes módon, az igazán sikeres védekezés hiányában kialakult állapotokkal az európaiak többsége megtanult együtt élni, sőt, mintha egyenesen tetszene nekik a helyzet! Egyes szélsőséges elemek – akiket nem igazán értünk, hiszen minden normális felnőtt ember tudja, hogy ebben a viszonylatban középen lenni a legjobb! – nem átallják azt javasolni a jelen állapoton felháborodóknak:  ha nem tetszik, húzzanak el oda, ahol nincsen ilyesmi. Ez a mi környezetünk  – Flóránk, esetleg Csillánk, Noémink stb. – természetes  velejárója.

Jelenleg nincs nagy tolongás elfelé. Maradunk tehát mi is itt, közöttük.

Több lap is háborog annak okán, hogy Scmitt Pál meg fogja kapni a néki életfogytig járó exelnöki villát. Emlegetnek pofátlanságot, idézik a szállóigévé vált mondatot: ami jár, az jár. Nos, ha már a járásnál tartunk, a derék sajtómunkások – szerintem – nagyon rossz úton  járnak. Mondhatnám, kevésbé eufemisztikusan, ordas hülyeséget beszélnek.

Igen, ami jár, az jár. S.P. a Magyar Köztársaság Elnöke volt (így, csupa nagybetűvel). Nem a török, a muszka, a labanc ültette az elnöki székbe, nem is államcsínnyel, katonai puccsal került oda. Szabad és demokratikus választások eredményeképpen állt fel az a parlament, amelyik az elnökválasztás összes szabályát – amely szabályok megegyeztek az előző elnökválasztásokéival – betartva emelte őt ebbe a méltóságba. Mi, a magyar társadalom, teremtettük meg azt a politikai közeget, ahol ő elnök lehetett.

Hogy személyében mennyire testesítette meg a nemzet egységét, talán vitatható, de az, hogy a nemzet minőségét tökéletesen testesítette meg; nem is kérdés. Valóban ő volt az Emberek Elnöke. Személyében megjelenítette a mai magyar társadalom  átlagos és általános színvonalát. Ő volt a szabály, elődei a kivételek. Mondhatnánk, az elődökkel oltári mázlink volt, de ez is egy rossz mondás lenne. A környülálló közeget messze felülmúló minőségükkel csak elfödték a bajt, és - mint tudjuk -  növeli, ki elfedi.

Továbbá, az exelnökök méltó körülményeinek biztosításával nem a személyüket tiszteljük meg, hanem a pozíciót, amit betöltöttek, azon keresztül az országot és végül is önmagunkat.  Lépjünk már egy picit hátrább és gondoljuk el, milyen tróger országnak tűnik az olyan, amelyik a legfőbb közjogi méltóságainak méltó életviszonyairól sem gondoskodik a nyugállományba vonulásuk után! Bárhogy vonultak is oda! Richard Nixon lényegesen súlyosabb bűnügybe keveredett, mint Plagi bácsi, csúful lemondva kellett eloldalognia, mégis kapta élete végéig mindazokat a juttatásokat, amelyek odaát a tengerentúlon egy exprezidentnek kijárnak.

A méltó körülmények kapcsán szokták felemlegetni, hogy S.P.-nek komoly vagyona van, számos  ingatlana, amelyek bármelyikében több mint elfogadható körülmények között élhet. Már bocsánat, de hogy jön ez ide? Avagy az elnöki posztot betöltöttek iránt (tehát végül is saját magunk iránt)  megnyilvánuló tiszteletet az illető bankszámlájának egyenlege határozza meg?  Mert ha igen, akkor tényleg nem érdemlünk még ennyi tiszteletet sem! Erzsébet királynénak még Schmitt Pálnál is komolyabb magánvagyona van (ingatlanokkal), az angol társadalom mégis biztosítja számára a királynői tisztséghez tartozó méltó körülmények fenntartásának költségeit.

Végül, de elsősorban, tessünk már egyszer elvinni a balhét! Nehogy már ezen a szerencsétlen nímandon verjük le az elmúlt 22 évet! Ezt a társadalmat mi csináltuk meg ilyennek, ő csak szükségszerű következménye az állapotnak és a színvonalnak. A következmények nélküli ország felszámolása ott kezdődik, hogy mi (én) – nem ők(ő), nem ti(te) – vállaljuk(om)a cselekedeteim (passzivitásom) következményeit. A sunnyogásról is csak úgy lehet leszokni, mint az alkoholizmusról. Belenéz a társadalom reggel a tükörbe és nevén nevezi amit lát. Nem lesz az egy szép név, de a procedúra megkerülhetetlen!

Úgyhogy, a magam részéről azt remélem, hogy a mi Pálunk az emberi kor legvégső határáig fogja jó egészségben lakni az ő rezidenciáját. Mert ő lesz az a bizonyos kép a tükörben, ami emlékeztet bennünket a teljesítményünkre. És ha kénytelenek leszünk nézni azt a képet, akkor talán esélyünk lesz lassan, kínlódva, egy egész picit megváltozni.

Az, aki jósorsának - mely, minden másnál fontosabb ( Sors bona, nihil aliud!) – köszönhetően kis távolságtartással figyelheti a honi eseményeket – tehát, nem közalkalmazott, nem állami megrendelésekből, juttatásokból él, nem akar az államtól bérelt földön gazdálkodni, nincs érettségiző gyermeke, és enmaga sem áll a matúra előtt, nem beteg stb. – szóval, az ilyen szerencsefinak, ha néhány lépést hátralépve szemlélődik, bizony rendszeresen van alkalma igen jóízűeket derülni. És nem csak az utolsó kettő évben! A honi történésekben az abszurditás szinte állandóan, de az abszurd humor is igen gyakran van jelen. Kafka, Rejtő, Chaplin, Bacsó, Woody Allen és a Monthy Python szelleme kísért a Kárpátok ölén. Az Alkotmány Asztala minden tekintetben felveszi a versenyt a Szocialista Szellem Vasútjával. Egy ügyes rendező csodákat tudna kihozni belőle. Az országgyűlés elnökének romániai ralija Nyirő hamujával és a rejtély a végén, hogy vajon Szőcs államtitkár lábhoz tett szatyrában lapulnak-e a drága hamvak, már egyenesen Pierre Richard Magas szőkéjét, sőt Chavy Chase Családi vakációját idézi.

A szórakoztató vonal mellett azonban társadalmunk időnként igen gusztustalan, visszataszító produkciókkal is előrukkol, és mivel egyre sűrűbben teszi ezt, inkább már gusztustalan és visszataszító vonásokról beszélhetünk.

A legutóbbi ilyen akció az abortusztabletták engedélyezése körüli cirkusz volt, előtérben Semjén Zsolttal és „történelmi” egyházaink nagyjaival. Arról szól ugye a történet, hogy az abortuszt betiltani nem merjük, mert népszerűtlen döntés lenne, hiszen a nem kívánt gyerek a férfiaknak is kellemetlen, és a hatalmat egy icipicit még az erkölcseinknél is jobban szeretjük, de a kiszolgáltatott nőkön még rúgunk egy kicsit.

Világos, hiszen ők tehetnek róla, a kis ribancok, hogy ide jutottak. Más ott se’ volt! A sok felelőtlen kis szajhája!

No már most, emelje fel a kezét, aki nem követett még el nagyobb könnyelműséget, mint ezek a nők! A jelentkezők a szemérmetlen, álszent hazudozók. Mert aki akár csak egyszer is életében „késősárgánál” ment át a kereszteződésen, az lényegesen meggondolatlanabbul viselkedett, mint az a kamaszlány, aki egy szédült estét egy kósza dugással fejezett be.

Kétségtelen azonban, hogy a kiszolgáltatott, szerencsétlen élethelyzetben vergődő, meggyötört áldozatokat egy kicsit még kínozni, megalázni, az igen jót tesz az egónak. Mindjárt a hajléktalanok öncélú csuklóztatása után következik az élvezeti értéke. Felteszem, ha Jézus látja az ő hitének közép-európai jeleseit, akkor elégedetten bólint. Maga sem tenné ezt másként, mint a nevében eljárók. Ha esetleg mégsem, akkor alkalmazhatjuk VIII. Orbán pápa Richelieu halálakor tett megjegyzését: Ha van Isten, akkor ezeknek az embereknek sok mindenért felelniük kell majd, ha nincs, akkor csak egyszerű huszadrangú törtetők voltak.

No de, a sok panaszkodás után ideje, hogy tegyünk is valamit az ügyben és itt jön az új idea. Nézzük szembe végre azzal a ténnyel, hogy a terhes nők többnyire nem maszturbáció útján kerültek áldott állapotba. Vonjuk be tehát a folyamatba az apukákat is. Képzeljük el, hogy művi terhességmegszakítás mostantól csak úgy végezhető el, ha a szomszédos szobában az apukák is elszenvednek valamilyen beavatkozást. Mondjuk, választhatnak a vesekatéter és a végbéltükrözés között. Amennyiben az apa személyét fedő sűrű homály eloszlatására tett kísérlet eredménytelen, a KDNP-s honatyák vetésforgóban állnak helyt.

Szerintem, az utolsó még sorra sem kerülne, mikor a nemzetközi gyógyszerlobbi már nem győzné hazánkat ellátni a legális, nem csak támogatott, de egyenesen jutalmazott, abortusztablettákkal.

A mi szemlélődő arcunkra pedig újra kiülhetne a derűs mosoly.

A Fenyő-gyilkossággal megvádolt Jozef Rohác körül, szorgos rendőreinknek hála, szorul a hurok.

Emlékezhetünk, hogy Rohác pajtás körül ez egyszer már szorult, mikor is többek között az Aranykéz utcai robbantással is megvádolták, de a bíróság kénytelen volt ejteni ellene a vádat a bizonyítékok hanyag kezelése miatt. Egy kisebb tömeggyilkosság tehát nem elég ok arra, hogy derék hatóságunk szabályszerűen kezelje a bizonyítékokat. Vajon milyen súlyú bűncselekmény bírná erre őt rá? Aki olyat el tud képzelni, az már régen forgatókönyveket ír Hollywoodban!

De nem jutott messzire a bitang! Elengedni ugyan elengedték, mert a Szervnek már csak utána jutott eszébe (bár ez a Szerv biztosan nem az agy), hogy talán a DNS-ét össze kellene vetni a bűnügyi nyilvántartással, de aztán haladéktalanul rámozdultak. Így lett őkelme a Fenyő-gyilkosság gyanúsítottja. A briliáns nyomozói munka során képbe került Ladislav T., akiről vélelmezik, hogy az inkriminált bűnügyben közreműködött, konkrétan: ő volt a sofőr.

De most aztán ennek a Ladislavnak az ügyvédje egy igen furfangos ötlettel állt elő. Hiába no, a sok iskola meglátszik ezeken az ügyvédeken! Olyan, de olyan furfangos ez az ötlet, hogy a teljes honi bűnüldözői kar nem tudta mostanáig kisütni. Történt pedig, hogy ez a csalafinta ügyvéd feltette az ő rafinált keresztkérdését védencének, a vélelmezett sofőrnek: - Laco, van neked jogosítványod? (Laco, ty máš vodičak?)

És láss csodát! A Laconak ilyen nincs, sőt nem is volt soha.

Aha! Megvan az nekünk ugye, hogy van ez a bérgyilkos, a maffia kivégzőembere, a vérprofi, meg az ő sofőrje. Aki nem bírt jogosítványt szerezni. No igen, ahogy a mi bűnüldözőink elképzelik a profizmust. Az ő tudatukban élő profi bűnözőt Woody Allen alakítja a vásznon. Csak semmi cicó, mert nála a slukker!

Lehet tehát, hogy ez a Laco nem is vezetett. Lehet, hogy csak ült a kocsiba. Sőt, lehet, hogy egyszerűen csak ült. Ami biztos, hogy még midig ül. Mivel a védője csak most kapott engedélyt a nyomozati bírótól, hogy felkutassa azokat, akik a gyilkosság idejére alibit tudnának biztosítani Lackonak.

Mikor ezt olvastam, azért elkerekedett a szemem! Ehhez engedély kell? Ha mondjuk engem megvádolnak Julius Caesar megölésével, akkor csak engedéllyel kutathatnám fel a szülésznőt, aki igazolná, hogy a világon sem voltam i.e. 44 márciusának idusán?

Így azért könnyű bűnüldöző hatóságnak lenni! És a miénk így is ilyen eredményeket mutat fel! Mi lenne vele normális körülmények között?

P.S. A lángoló locsolókocsi in concreto a  TV-székház ostromlói (hamarosan hivatalosan is forradalmárok) közé tömegoszlatási céllal behatoló vizeskocsi, amit sikerült a csőcseléknek (forradalmároknak) felgyújtani. Viszi a rendőr a vizet tömegoszlatni, hát nem felgyújtják neki! Azért ez égés!

Jómagam szimbolikus jelenségnek tartom, ahogy ennek már blogger előéletemben is tanújelét adtam. Szerintem fontos szimbólum. Sőt szimbóleum, esetleg szimbola. Jelképezi a honi közszolgáltatások és közszolgáltatók – különös tekintettel a legitim erőszak letéteményeseire, mint élcsapatra – színvonalát.  

Azt mondja a mi miniszterelnökünk, hogy az aggasztó európai gazdasági helyzet miatt az országgyűlés tavaszi ülésszaka hosszabb lesz, július közepéig mindenképpen eltart.

Így, kijelentő módban.

Elmélázhatnánk most azon, hogy miért kell túlóráznia a diétának bármilyen gazdasági helyzetben. A törvényhozás, mint a neve is mutatja, törvényeket hoz. Nem is nagyon ideális esetben ez a tevékenység úgy néz ki, hogy a derék honatyák/anyák elméláznak azon, hogy milyen világban lenne jó élnie társadalomnak, amelyet képviselnek, majd legjobb tudásuk és lelkiismeretük szerint meghúzzák annak határait. Eddig és ne tovább! – mondják. A kormány pedig az adott keretek között teszi a dolgát. Az adott gazdasági helyzetben. A parlament nem egy operatív műveleti egység. Már csak mérete és működésének leglényege szerint sem! Ott kérem vitáznak, nézeteket ütköztetnek, nem gyorsreagálnak. Mit tehet a jeles intézmény mégoly aggasztó gazdasági helyzetben is? Hadat üzen a recessziónak? Gyorsan hoz még egy-két adótörvényt? A megfontolt gazdasági stratégia nagyobb dicsőségére?

A miniszterelnök által példaként említett jövő évi költségvetési sarokszámok elfogadása éppen nem indokolná a nyári ülésezést. Ha olyan kiszámíthatatlan az a fránya európai gazdasági helyzet (persze csak az!), akkor a legnagyobb hülyeség előrehozni ezt a döntést! Nem kellene inkább kivárni, amíg csak lehet, megnézni, hogy merre fordulnak a dolgok, és azután dönteni? Vagy a helyzet csak a többi butáknak kiszámíthatatlan, mi ki tudjuk számolni? Akkor meg megint hová ez a kapkodás?

Szóval, a falmelléki parasztvakítás minősített esetével állunk itten szemben. Arról van szó, hogy július 22-én ülésezik az EU pénzügyminisztereinek tanácsa, és többek között dönt arról is, hogy folytatja-e kicsi országunk ellen a túlzottdeficit-eljárást. Oda stréberkedünk a jövő évi számokkal (a kiszámíthatatlan helyzet számaival, ugye), bizonyítandó, hogy nagyon 3% alatt lesz a mi hiányunk. Nehogy már elvegyenek egy kis támogatást a gyarmatosítók, mert akkor igen nagy kakában leszünk, tekintettel arra, hogy a szabadságharcunk finanszírozásához nélkülözhetetlen ez a labancpénz.

De nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy jobb helyeken a miniszterelnök nem utasítgatja a parlamentet. Mivel nem a főnöke neki. Olyannyira nem, hogy konkrétan a beosztottja. Azért  felelős a kormány, mert a parlament előtt kell felelnie. Bármilyen szomorú is ezt tudomásul venni, de a legkisebb DK-s vagy Jobbikos képviselő is  főnöke Orbán Viktornak, aki maga elé idézheti őt és számon kérheti rajta, hogy mit csinál és miért. És főleg magának hozza a működési szabályokat. Akkor ülésezik, amikor azt jónak látja. Aztán nekünk, választóknak, felel a tevékenységéért. A parlamentnek van kormánya és nem a kormánynak parlamentje.

A miniszterelnök kérheti a Tisztelt Házat, hogy ez meg az ekkor és akkor történjen. A T. Ház meg megfontolja a kérést és helyt ad néki, avagy elveti. A miniszterelnök meg megköszöni, avagy tudomásul veszi.

Természetesen biztos vagyok benne, hogy jelen esetben is elő lesz terjesztve az indítvány a megfelelő csatornán keresztül, és szavazás is lesz róla. Ugyanúgy azt is belátom, hogy a kormány fejének van (kell, hogy legyen) olyan hatalma, hogy egy ilyen ügyben keresztül tudja vinni az akaratát. De micsoda stílus ez? És a stílus – mint azt nem győzőm hangsúlyozni – maga a rendszer. És ez bizony a bösztöhő pártitkárok stílusa. Nem is annyira a nyolcvanas, inkább a hatvanas évekből. Közöltük az elvtársakkal a vezetőség döntését, annak szellemében tessenek eljárni, punktum!

Jobb helyeken a miniszterelnök bejelenti, hogy „azzal a kéréssel fordul a Házhoz”. Esetleg „indítványozza”. A frakcióülésről kifelé jövet még hozzáteheti, hogy támogatásra talált az indítványa (hogy mindenki értse: így lesz). De csak így egyszerűen, hogy eddig tart és kész, már  a szavazás előtt tutti, csak mert ő mondta…  Ilyen ordas parasztságot azért kevés helyen hagynak szó nélkül. Főleg, hogy most következik a megaláztatás poharának fenékig ürítése, mikor is oda nyilatkozik finomságáról elhíresült vezetőnk, hogy kérte (még jó, hogy ezt azért csak kérte!) a képviselőket: most ne a nyári szabadságon törjék a fejüket.

Mint a tanító bácsi a felelőtlen, hülye nebulókat! Most még csak kér, de ha rendetlenkednek, némelyik hangadót el is veri!

Jobb helyeken ilyen pökhendi, arrogáns stílussal nem lehet valakiből miniszterelnök. Azon egyszerű oknál fogva, hogy már sokkal-sokkal  alacsonyabb szinten elmagyarázzák neki , hogy kinek parancsolgathat. Merthogy egy gerinccel bíró polgár az ilyesmit nem nyeli le, főleg nem az alkalmazottjától! Aztán a szépreményű ifjú vagy nagyon gyorsan és nagyon radikálisan változtat a stílusán, vagy a Felcsúti Ruhakészítő BT. műszakvezetőjeként kamatoztathatja képességeit. Odáig is csak azért emelkedhet fel, mert pökhendi paprikajancsi ugyan, de kétségen kívül igen tehetséges, kár lenne hagyni teljesen elveszni, csak húzza meg magát.

Úgy látszik, a Lajtától keletre viszont nem bántja a társadalom stílusérzékét az ilyesmi.

Ezért van az, hogy jobb helyeken a polgárnak felelős kormánya van, felénk meg a cselédnek ura.

Az anyák napja kétségtelenül a legszélesebb célcsoporttal bíró ünnepünk. Vessük össze például a naptárban hozzá legközelebb található munka ünnepével. Munkája, ugye, nincs mindenkinek, sőt sokaknak nem is volt. Az anyáról ugyanez nem mondható el. Tegyük hozzá mindehhez, hogy még messze nem értük el lehetőségeink határát az ünnepelti bázis kiterjesztésében!

Ott vannak mindjárt az apák! Az anyává válás folyamatának nélkülözhetetlen közreműködői ők, egy kis ünneplés nekik is kijár, vagy máshogyan fogalmazva: ezen a jeles vasárnapon inkluzíve az apákat is ünnepeljük. Nem túlzás talán, ha 25 %-ot követelnek az anyák napjából.  „Minden apa negyedrészben anya!” Ezzel a szlogennel átfogó mozgalom is indulhatna.

Aztán a gyerekek. Ők is hozzátették a dologhoz a magukét. Senki sem várhat anyák napi köszöntést, ha nincs gyereke! Nekik is jár legalább 25%.

Az eddigi gondolatmenetből legalább két következtetés levonható.

Egyrészt, mindmáig túlhangsúlyoztuk az anyák szerepét az  anyaságban. Az anya csak 50 %-a önmagának. Csak félanya! Ideje, hogy a másik fél is öntudatára ébredjen!

Másrészt, ezen a vasárnapon gyakorlatilag az egész emberiség egybeforrhat az ünnepeltség boldog tudatában. Hiszen, lássuk be, egészen kevesen időznek planétánkon, akik az Anya, Apa és Gyermek halmazok egyikének sem elemei.

Most, hogy ezt a problémakört sikerült szilárd elvi nyugvópontra helyezni, már csak egyetlen kérdés vár megoldásra. Mi legyen a béranyákkal? Őket mikor ünnepeljük? Anyák napján vagy a munka ünnepén?

Balog Zoltán váltja a Nemzeti Erőforrás Minisztérium élén a leköszönő Réthelyi Miklóst. Hogy mit várhatunk az új minisztertől, azt a legegyszerűbben úgy jósolhatjuk meg, ha extrapoláljuk eddigi kormányzati tevékenységét. Nevezett volt ugyanis mindmostanáig a stratégiai jelentőségű felzárkóztatási államtitkárság vezetője. (Sikerekben gazdag EU elnökségünk legszebb ékköve az egységes romastratégia.) A jeles államtitkár erőssége minden bizonnyal a távlatos stratégiai tervezés, mivel az elmúlt két évben – egy fél kormányzati ciklus –nem untatta a társadalmat konkrétumokkal. Hirtelen csak egyet tudok felidézni, ezt is csak a sajtó segítségével; a kormány és az Országos Cigány Önkormányzat közötti megállapodást, melynek keretében az előbbi vállalja, hogy 2015-ig 27,5 milliárdot áldoz a roma felzárkóztatásra.

Tehát, némi egyszerűsítéssel: 3 év alatt 27,5 milliárd.

Az összeg nagyságát érzékeltetendő végezzünk el egy egyszerű számítást. A szakértők szerint hazánkban alsó hangon is van 1,5 millió kutya. Ezekre az önkormányzatok fejenként kivethetnek 6000 Ft. ebadót (Némelyik jószág adómenetes, némelyikre viszont több az adó, számoljunk egyszerűen az alapösszeggel. ) Ez 1,5 millió * 6000 Ft. = 9 milliárd Ft.

Tehát, némi egyszerűsítéssel, 2015-ig: 3 év alatt 27 milliárd.

Megint csak a hírek szerint, az önkormányzatokat hidegen hagyja ez a lehetőség. Ennyi pénz nem éri meg a macerát.

Szóval az a nagy, keresztény szívünk, ami folyton csak az elesettekért dobog, meg a bőkezűségünk, amivel csak felzárkóztatunk és felzárkóztatunk, az tesz bennünket tönkre!

Reméljük, az új miniszter nem hagyja majd, hogy nemzeti erőnk forrása méltatlan ügyek ingoványában szivárogjon el!

Vajon milyen titkos szándék vezérelte a Könyvfesztivál szervezőit, amikor e jeles eseményt az idén egy olyan hétvégére tervezték, amikor a szombat munkanap? Feltéve, hogy a rendezvény által megcélozni vágyott közönség nem kizárólag az állástalan bölcsészek köréből verbuválódik, egy másik - szabadnapokkal bőségesebben megáldott - időpont esetleg lendíthetett volna az üzletmeneten

Tudom én, hogy ez a szombat sokaknak azért nem egészen "olyan" munkanap. Azt is tudom, hogy szombaton egészen este nyolcig nyitva tartanak. Szóval, igen, aki nagyon akar, az oda tud érni.

Ez teljesen elégséges magyarázat. Feltéve, hogy a rendezvény, az írók, ítészek, irodalmárok, az ő tanítványaik, fanatikus és/vagy sznob rajongóik belterjes bulija. Ebben az esetben a magunkfajta outsider érdeklődő nemhogy kívánatos vendég, de egyenesen akadálya a bennfentesek zavartalan kölcsönös orális körbe-kielégítésének.

Ha ez még sincs így, akkor viszont ez az érvelés kevés! Ha elfogadjuk azt a definíciót, hogy a könyves szakma iparosai alapvetően a szakmán kívüliek (ún. olvasók) számára állítják elő termékeiket, akkor az a mondás, hogy "odaérsz, ha nagyon akarsz" - eufemisztikusan fogalmazva is - kevéssé piacbarát. Mert én nem akarom ezt nagyon, nem tartozik a munkaköri kötelességeim közé. Nekem ez szórakozás, élvezet, a lélek fényűzése, delikát, akkor csinálom, amikor úri kedvem úgy tartja. Az úri kedvemet viszont könnyű elvenni. Esetleg elég annyi, hogy egész nap a dolgomat tettem - reszeltem, kalapáltam, vályogot vetettem, ástam - és estére kelve már fáradt vagyok, hogy elbumlizzak a fesztiválra. Esetleg keveslem az időt. Mert sétálgatni akarok a standok között; belelapozni a könyvekbe: hosszan hezitálni, hogy vágyaim halmazából mit kell fájó szívvel kirakni, hogy a maradék egyezzen lehetőségeim halmazával; belehallgatni a beszélgetésekbe, szóba elegyedni rég látott ismerősökkel stb. És lehet, hogy hattól nyolcig ezt nem lehet szépen megcsinálni. Akkor meg inkább nem csinálom sehogy! Pancsolni sem megyek a versenyuszodába. Nekem nem fontos, hogy mikor érem el a túlsó partot, nem múlik ezen a szponzori szerződésem. Én fizetek a fürdőgatyámért, nem a fürdőgatyám fizet nekem. Tessék olyan feredőt csinálni, ahol jól kipancsolhatom magam, különben nem megyek. Reggel 6-tól meg ússzon a Gyurta!

Persze, így is lesznek sokan, akik elmennek. Lehet, hogy a különbség most nem is érzékelhető. De az ilyen lazaság előbb-utóbb visszaüt. Ugyanis ez már nem is az első eset. A 2008-as Könyvfesztivált is így sikerült belőni. Öt év alatt kettő, az 40 %! Ennyivel választást lehet nyerni! Ha a könyves szakma hosszú távra tervez, érdemes tanulni a jobbtól. Figyeljék meg a katolikus egyházat! Alapvetően ők is egy könyvvel házalnak és már évezredek óta a piacon vannak. Ha népszerűségük nem is töretlen, de még mindig jelentős. De nem is fordult még elő, hogy a húsvét hétfő keddre esett és ezért nagyszombaton dolgozni kellett. Amikor náluk buli van, akkor garantált, hogy a célközönség figyelmét semmi sem vonja el. Aki akarja, az zavartalanul szentelheti idejét a könyvnek. És így sem akarják olyan sokan, pedig ott a rendszeres látogatóknak igen nagy bónusz van beígérve! Ezzel nehéz lesz versenyezni, könyves barátaim! A két örök élet ötlete már foglalt!

Tudom én, hogy mostanában minden felelős honpolgár tudományos minősítő rendszerünk műhelytitkaival van elfoglalva. Lehet-e a fénymásoló doktor? Ezzel a kínzó kérdéssel fekszik-kel a magyar társadalom apraja-nagyja. Kis fénymásoló, kisdoktor; nagy fénymásoló, nagydoktor. Akinek nyomdája van: az a kandidátus. A szó – mint ez bizonyára köztudott – a francia „candide”-ból ered, minek jelentése: jámbor. Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta – írta Arany János, pedig ő, mint az MTA titkára, már csak tudta.

Jutott eszembe nékem is számtalan szebbnél szebb gondolat, főleg az, hogy az idő nem is állni, inkább visszafelé haladni látszék, most mégis engedtessék meg kitörnöm az elnöki körből. Produkál ez a lángoktól ölelt kicsi hon nap mint nap olyan említésre méltó, paradigmatikus jelenségeket, amelyeket kár lenne szó nélkül hagyni.

A minap például sajnálatosan visszhangtalan maradt az a hír, hogy elkészült a vádirat Hagyó Miklós és bűntársai ügyében. Nos igen, bizony már túl vagyunk 2012 márciusának idusán, sokan talán már nem is emlékeznek a decens főpolgármester-helyettes viselt dolgaira és letartóztatására.  Utóbbi rendkívül képernyő-barát akció keretében történt, az már biztos. Tele is volt vele az összes híradó, ahogy az új országgyűlés eskütételének befejeztével, a mentelmi jog elmúltával, üstöllést akcióba lendült a hatóság. Örült a lelkünk, hogy a mieink is tisztára olyanok, mint az efbéi. Megvan az vizualice, ahogy az operatív irányító rádión (táska+Kossuth) követi a diétai eseményeket, s a döntő pillanatban megadja a jelt. Kovács különleges tizedes beront a Hagyó-villába, elemlámpás pisztolyát maga előtt tartva körbefordul, elismerő pillantást vet az elmosogatott edényekre, és így kiált: - A konyha tiszta! (Mindeközben ez az ügyes közeg egyetlen bajtársát sem terítette le!) Láthatta ország-világ: a finn Nokia dobozra rendőrségünk rögvest ugor. Az ügy nem tűr halasztást, éreztük ezt mindannyian.

A vitézi roham közelgő második évfordulóján csöppnyi üröm az emlékezés édes italában, hogy a halaszthatatlan ügy még csak most jutott el a vádemelésig. Mindazoknak, akik legyintenek erre az akadékoskodásra, mondván: mi az a két esztendő ezeréves államiságunk fényébe, hamar munka ritkán jó stb.; ajánlanám szíves figyelmükbe, hogy ez még csak a vádirat! Hol vagyunk még az ítélettől! Pláne a jogerőstől! Azt mi, akik túl vagyunk első ifjúságunk hamvas korszakán, már nem érjük meg hajasan.

No már most, képzeljük el (ví hev ö drím), hogy egy olyan országban élünk, ahol a bűnnek üldözői gyerekes bohóckodás helyett a dolgukat végzik. A mentelmi jog megszűnését követő munkanap reggelén megisszák a kávéjukat, majd – szigorúan betartva a közúti helyváltoztatás szabályait, nem zavarva dolguk után járó polgártársaikat – elközlekednek H. Miklós gyanúsított lakhelyére és azzal a baráti kéréssel fordulnak őhozzá: ugyan fáradjon már velük a szorgos munkájuk végzésének helyére, mert lenne itt néhány tisztázandó fennforgás. A szórakoztatóipari betétek elmaradásáért cserébe viszont az évfordulón a jogerős ítélet apropóján csendülnének össze a pezsgőspoharak. Ugye, hogy ki lehetne bírni?

Jelen helyzetben viszont könnyen előfordulhat az, ami Hunvald esetében, hogy a kiszabott ítélet kevesebb lesz, mint az előzetesben töltött idő. Aztán a végén még az állam fizethet neki, és a követelés – lássuk be – teljesen jogos lesz. A töketlenkedésnek ára van!

Bizony, nem Plagi bácsi itt az egyetlen alkalmatlan ember a posztján. Sőt, ő az egyetlen alkalmas! Tökéletesen reprezentál bennünket, mondhatni: benne kulminálódik jelenkori társadalmunk kvinteszenciája. Ő a csepp és mi a tenger. Egy csepp doktor.

A Forma-1 aktuális futamának közvetítése vasárnap délután kettő órakor kezdődik, pontosan ekkor indul útjára a képernyőn a felvezető kör.

Ez  a nyugati civilizáció egyik olyan sarokköve, pillére, tartóoszlopa amelyet csak olyankor mozdítunk ki a helyéről, ha a fizika törvényei kényszerítenek rá. Konkrétan az időeltolódás ez a fizikai törvény, de még neki is alaposan a markába kell köpnie. Ha a futam a mi időzónánkba kerül megrendezésre, akkor semmi gond. Ha itteni idő szerint délután kettő előtt zajlik, akkor a közvetítés ismétlése kezdődik délután kettőkor. Az egyetlen problémás eset az, ha a mi időszámításunk szerinti délután kettő után lehet csak lebonyolítani a versenyt. Ilyenkor felülkerekedhet az Égi Mechanika , de ekkor sem adjuk olcsón a bőrünket (lásd: éjszakai futam).

Ennek az alapténynek a jelentőségéről – különös tekintettel a technikai haladás fellendítésében, a női emancipáció előmozdításában és a munkaerő bővített újratermelésében betöltött szerepére – magam is voltam bátor megemlékezni egy korábbi dolgozatomban.

Ma délután kettőkor bekapcsoltam a tévémet – miután egész nap gondosan kerültem mindazon hírforrásokat, ahonnan esetleg akaratom ellenére megtudhatnám az eredményt, miután hosszú utazást szerveztem úgy, hogy időben hazaérjek -, szóval bekapcsoltam a tévémet, hogy a felvezető kör alatt kényelembe helyezkedve zavartalanul nézhessem meg a legizgalmasabb részt, a rajtot, és azt látom, hogy a közvetítést a 15. körnél tart.

Mint az köztudomású, a Forma-1 közvetítési jogát megvásárolta a királyi televízió (a Nemzeti EgyüttMűködés TeleVíziója, röviden: NEM TV). Ez az intézmény intenzív totalitással mutatja meg mindazt, ami miatt képtelenek vagyunk kimászni Európa segglukából. Természetesen ezt is elkúrták (igen, itt az összehasonlítási alap minimum az öszödi beszéd!). Az intézményben kulmináló szellemi potenciál képtelen arra, hogy 14:00-kor megnyomja a Play gombot.

Mindezek után a közvetítés színvonaláról már nem is érdemes beszélni. Amikor a befutó után a nagyszerű közszolgálati szakkommentátor  szájából elhangzott, hogy Buttonnak most biztosan sírhatnékja van, akkor Wéber Gábor hangjából kihallatszott, hogy ő viszont sír, visszasírja Czollner Gyulát. És nem volt egyedül. Ehhez képest Gyulánk egy budhista bölcs és egy autósportra szakosodott orákulum nászának gyümölcsére hajazott. Most látjuk csak, milyen óriás volt ő! Ő tudta, hogy nem jégtáncot közvetít sírdogálással az eredményhirdetéskor. És ez a tudás láthatóan behozhatatlan előnyt biztosít számára.

A sötét mélység.

Azt már csak halkan jegyezzük meg, hogy a csóró kereskedelmi tévék itthonról közvetítették a futamokat, különösen a tengerentúliakat. Ehhez most már adott is a technika. A gazdag köztévé viszont kiküldte az ő riportereit Ausztráliába. Mindjárt kettőt! Biztosan, hogy ne féljenek egyedül ott a messzi idegenben. Pénz nem számít! Sőt: pénz a legkevesebb! Elvégre a közszolgák közérzete közügy! Ott nem garasoskodhatunk!

Mindennek hozadékaként megtudhattuk, hogy Massa testbeszéde a boxutcában a teljes szétesettséget mutatja.

Jólneveltségem tiltja, hogy szavakba öntsem, mit mutatott ebben a pillanatban az én testbeszédem.

A tegnapi szlovákiai választásokon ismét nem jutott be az ottani parlamentbe a Magyar Koalíció Pártja. Mint ahogy a Slota féle (SNS) sem. Kínálkozik a kínos párhuzam: a szélsőségek maradtak hoppon, de ne legyünk igazságtalanok, ez félremagyarázat. A két fiaskó okai egészen különbözők lehetnek, sőt valószínűsíthetően azok is.

A Slota-féle csapat kudarcát most talán hagyjuk is, koncentráljunk az MKP ismételt pofáresésére és próbáljunk meg valamilyen árnyaltabb magyarázatok elképzelni!

Például azt, hogy a felvidéki magyarok egy jelentős része megértette, miről szól az állam, és miről a nemzet. Ez első arról, hogy a munkaidőben produkált hozzáadott érték mekkora részét fizetem be adóba, kinek, hogyan és mire. A második pedig arról, hogy munka után, hazafelé menet, mit dúdolok magamban (éjjel, mikor bársony nesz inog, és szellőzködő lágy melegben tapsikolnak a jázminok). És ha a hatalom nem hallgatja le az én dudorászásomat, nem gyűjti azt kartotékba (miközben nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg), és úgy általában a társadalom békén hagy ilyen irányú tevékenységeim közepette, akkor a szavazófülkében a tollat fogó kezemet irányító erők közül nem a népnemzeti lesz a legmeghatározóbb. A zászlólengetésen túl valami mást is kell virítania annak, aki a támogatásomra pályázik. És lehet, hogy az MKP abban a másban maradt alul. Esetleg, pont azért, mert a fene nagy zászlólengetés miatt másra már nem is maradt energiája.
És látá a felvidéki polgár, hogy az ő zászlólengetőinek barátai erős hatalomhoz jutottak ott, ahol az ő nemzettestvérei képzik a többséget, és csináltak ők ott sajátos államot, ami nem jó. Mert lássuk be, egy picit távolabbról nézve – ahonnan az összhatást nem fedi el a pofánkba nyomott rögvaló – bizony szánalmas egy ország lehetünk! És gondolhatja a felvidéki polgár, hogy az jó, hogy egy nemzethez tartozik velünk, de az is jó, hogy külön államhoz!

Intermezzo:Ettől ő még mélyen megélheti a magyarságát! Hogy egy példával támasszam alá:  Egy San Francisco-i kínai is mélyen megélheti a kínaiságát, de ettől még nem szeretne a jelenlegi Kína polgára lenni. Köszöni, jó neki San Francisco-ban. És mi, ugye, megértjük őt.

Szóval, Piszkos Fred barátsága nem jó ómen a népszerűség alakulására nézve. Különösen annak nem, akinek Piszkos Fred nagyon a barátja! És itt értünk el egy másik lehetséges magyarázathoz.

A felvidéki – és a romániai – magyaroknak van pártjuk. Megcsinálták, összehozták, szavaztak rá, bejuttatták a parlamentbe, időnként még a kormányba is. Az övék. Biztosan nem tökéletes képződmény, számos, akár súlyos, hibája és fogyatékossága lehet, de akkor is az övék. És lehet, hogy nem szeretik, ha jön valaki kívülálló – nem csak a FIDESZ, hanem úgy általában -, akinek alapvetően ehhez semmi köze, és beledumál, hogy merre, hány lépés. Főleg, ha nagyon beledumál! És ha akad egy csapat – legyen bár mégoly nemes szándékoktól is vezérelve -, aki a nevet, a pártot hajlandó a Nagy Testvér irányítása alá rendelni, akkor ők a támogatásukkal megkeresnek egy másik nevet és pártot. Egy olyat, amellyel szemben bizonyára számos jogos és súlyos kifogással lehet élni, de akkor is az övék!

Hogy ismét egy példával illusztráljam ezt a második lehetőséget; tegyük fel, hogy a szomszédommal nagyban egyetértünk a gyermeknevelésről vallott elvek tekintetében. Mégsem szeretném, ha a átjárna hozzánk a szomszéd in concreto belepofázni, hogy mit szabad a pulyámnak és mit nem. Valószínűleg elküldeném a francba haza, hogy a saját nyikhaj kölyke ügyében intézkedjen.
És erősen elhidegülne a viszonyunk.
Pedig akár jóban is lehettünk volna!

Címzett: zsűri (das Zsűri)
Berlin, Filmfesztivál, félemelet balra

Feladó: Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (a magyar KIM)

Figyeljél, te kedves zsűri!

Most itt a KIM ÍR SZENvtelen levelet neked, osszad szét a sajtótájékoztatón, tegyed rá minden székre, hogy ott legyen a seggek alatt kéznél!

Amit ez a Flige, Filge, szóval ez az F. Benedek filmileg forgatott, az csak a fickó fikciója. Nálunk nincs cigánygyilkosság, és az se ilyen! Ezt a Szijjártó is bármikor megmondja neked, pedig ő a Személyes Szóvivő, róla hallgatja a rádiót a világ szeme. A film nem volt egyeztetve az Országos Rendőrfőkapitány  Szóvivőjével sem, és folyamatban lévő ügyről (ami nincs is) nem is lehet filmet csinálni. Ez csak egy lejárató akció! És fikció.

Legközelebb ha a vacak díjadat kiosztod, olyan filmekre figyeljél, mint „ A Vezér tölti a kolbászt a kerítésfonóknak”, vagy a „Tej és méz termelése a Nemzeti Együttműködés Rendszerében”. Azok mutatják a honi rögvaló lényegét, nem az ilyen gyilkosos. Ami fikció.

Egyébként, meg Amerikában verik a négereket. És akkor a nálatok titokban tömeggyilkoló norvég neonácikról már szót sem ejtek, mert nem akarlak az egész világ előtt megszégyeníteni, csak kiosztom neked ezt a sallert, hogy tanuljál belőle. A Nemzeti Egység Kormányának Főfilmállamtitkára már intézkedett, hogy legjobb alkotóink mutassák meg szorgos nemzetünknek a hanyatló nyugat visszataszító végvonaglását. Az lesz ám a film, nem holmi fikció! Csupa derék szakember forgatja, csak még nem jöttek rá, hogy lehet neki hangot is csinálni. De ismered a magyar leleményt ! Megoldjuk, és akkor neked annyi!

Aztán még annyit, hogy a Professzorok Batthyány Köre egységesen oda nyilatkozott, hogy Ezüst Medve nincs is. Ami ezüst, az a róka. A róka meg ravaszdi, sompolygó liberálbolsi állat! Gondolom, értve vagyok!

Ami azt illeti, Arany Medve sincs!  A Professzorok Batthyány Köre aranyból csak az eret ismeri. Az irodalmi tagozatuk dokumentumokkal is alá tudja támasztani szakvéleményét, idézve a híres verset – Arany:Értől az Óceánig. Ez pedig így már tény, nem holmi légből koholt állítmány, azaz fikció. We are eine Kultorvirtschaft! Verstest Du wohin wieviel Uhr ist?!

Ezt tehát jól elkúrtad, te kedves zsűri, de még nincs veszve minden. Tanuljál a jobbtól! Visszamenőleges hatállyal adjad másnak a díjat. Ajánlom szíves figyelmedbe a „Közmunkás szerényen de biztosan megél 47 ezer forintból” című jeles opuszt. Annak majd tapsolhattok! Csak aztán ütemes legyen ám az a taps, mert mi úgy szeretjük!

Kiváló tisztelettel,
A Magyar Kultúra Nagykövete

Következzék itt néhány rendhagyó gondolat köztársaságunk első elnökének, Göncz Árpádnak 90. születésnapja alkalmából. A gondolatok többsége bizony tiszteletlen lesz. Sőt! Nem is lesz sok közük az ünnepelthez.

A félreértések elkerülése végett előre kell bocsátanom: a magam részéről nagy tisztelője vagyok Árpi bácsinak.
Szerencsénk van nekünk ezekkel az Árpádokkal!
Nem is az számít, amit tett (vagy éppen nem tett), hanem, ahogy. A stílus maga az ember! Státusférfiak esetében bátran kimondhatjuk – amit a blog mottójában szerénységem nem győz hangsúlyozni: a stílus maga a rendszer!

Intermezzo: Azoknak, akik ezt nevetséges túlzásnak vélik, hirdetve fennen: csak az eredmény számít, egy példával érzékeltetném, tévedésük nagyságát. Veszélyes csatába lehet küldeni a katonákat Vorosilov marsall módszerével, mikor is a rohamozókat komisszárok követték töltött gépfegyverrel és a meghátrálókat irgalmatlanul lelőtték, és Lee tábornok módszerével is, aki ezekkel a szavakkal fordult a tisztjeihez a halálos attak előtt: - Uraim, keljünk át a folyón a fák közé!
Van azért különbség!
Az eredményközpontúak bizonyára felvetik, hogy Vorosilov győztes, Lee viszont vesztes volt. Ez igaz, csakhogy, Vorosilov a Szovjetunióban volt győztes, Lee viszont az USA-ban vesztes.
Melyiket választanád, Nyájas Olvasó?
Véletlen lenne?

Mondjuk ki azonban azt is bátran, az a tisztelet és nosztalgia amely sokunkban felhorgad Göncz Árpád neve hallatán, csak részben az ő érdeme. Ebből a szempontból a Történelem nagyon a kezére játszott. ( A mi legnagyobb bánatunkra és kárunkra! ) Mert a honi közélet Gyurcsány-Orbán-mélyföldjéről felpillantva az egykori Antall-Göncz párviadal a gigászok csatájának tűnik. Hősök, félistenek mérkőzésének! Akkor elgondolni sem tudtuk volna – bármelyik oldal bírta is a szimpátiánkat -,hogy ilyen áhítattal fogunk visszatekinteni az Istenek Alkonyára.
Gondoljunk csak bele; Antall József volt az a miniszterelnök, aki nem engedte a kormányába Torgyán Józsefet! Az államfő szerepében Schmitt Pál; no nem, ez hagymázas rémálmainkban sem merült föl. Úgy gondoltuk, ezekbe a mélységekbe már a mérőón sem süllyed. Próbáljuk meg elképzelni, hogy két olyan férfiú ví a közélet pástján, aki a maga emberségéből is valaki! Nem csak az minősíti, hogy pártszékházak sötét lépcsőfordulóján hogyan ért szót a Puch Lacival vagy a Simicska Lalival! Nehéz, tudom, de higgyük el, hogy nem csak a legendák ködében létezik ez az ország. Nem van, de volt!

Árpi bának pedig megadatott az idő, hogy legendává váljék. A legendás idők szereplője idővel legenda lesz, ez már csak így van. Mivel pedig a mostani államfő csak árnyéka az elődnek - ennek folyományaként az államfői szék is főleg csak árnyékszék - az előd Nagy Előddé válik
Ezzel együtt magam is úgy vélem, szerencsénk volt, hogy egy évtizedig Göncz Árpád volt az államfőnk.
A hanyatlást mi sem érzékelteti jobban, mint ez a születésnapi ünneplés.

A jóizlés, a stílus, az elegancia minimumával megáldott országban egy kétszeres exállamfő 90. születésnapi buliját a Parlament kupolatermében tarják, ahol regnáló méltóságaink hajtanak fejet és átadnak valami egészen übermagas kitüntetést az ünnepeltnek. (Mondjuk, regnáló méltóságaink sorában Plagi bácsi a szánalmas bohózat irányába hajlította volna el az ünnepség összképét, de egy a jóízlés, a stílus, az elegancia minimumával megáldott országban Schmitt Pál nem lehetne regnáló méltóság.) És visszaemlékezések, köszöntések, interjúk és életmű-bemutatások vannak a köztévében. Stb.

De ha már ez mind nincs, akkor muszáj mindjárt a hatalomból éppen kiszorultak ízléstelenségét is demonstrálni?
Mert lehet magvas gondolatokkal és tiszteletadással teli laudációkat publikálni a sajtóban (mint tette ezt TGM), lehet méltóságteljes nyilvános főhajtást szervezni; de ilyen szánalmas sündörgést a kerítés mellett, ilyet nem lehet.
És miért van az, hogy közéleti szereplő e honban soha nem veszi észre, hogy vannak helyek és alkalmak, ahol neki nem kell ott lenni. Vannak pillanatok, amikor az egyetlen elfogadható magatartás a diszkrét távolmaradás.
A Kommunista Ifjúsági Szövetség Központ Bizottságának egykori tagja ne tolakodjon be az '56-os elítélt születésnapi bulijára! Tegyen közzé új pártja egy nyilatkozatot, amelyben méltatja, hogy az ünnepelt milyen elévülhetetlen érdemeket szerzett annak a demokráciának a meghonosításában. amely demokráciát immár ők is oly fontosnak éreznek.
Immár.
Mert úgy van az rendjén, hogy senkit ne zaklassanak, a közügyektől el ne tilthassanak, ha bíró tisztességes eljárásban el nem ítélte.
Mert tudom én, hogy a komcsizás, az utódpártozás csak aljas néphülyítés, amit mindközönségesen úgy lehet összefoglalni: - Figyeld az előző tolvajt, hagy lopjak én nyugodtan!
De nem kell mindenhol megjelenni, csak mert nem visz el bennünket a rendőr!
Gyurcsány Ferenc Göncz Árpád születésnapján pontosan olyan gusztusos jelenség, mint Pozsgai Imre és Szűrös Mátyás Orbán Viktor évértékelőjén.

Aztán ez a szánalmas danászás! Haggyá má a rózsáddal békén! Akarjá má valami más lenni! Hát nem unjátok még? Ennél még az is ötletesebb lenne, ha a Gyűrűk Ura filmzenéjéből játszanak be részleteket! Sőt, mélyértelműségben is felvenné a versenyt ezzel a kis pol-beat örökzölddel.
Egyáltalán, ez nem az ünnepelt stílusa! Ő az előző generáció tagja, nem annak, amelyik nagynak nevezi önmagát. (Az egyébként sokat elárul egy generáció intellektuális és morális színvonaláról, hogy enenmagát nevezi nagynak) Nem a Táncdalfesztiválok idején pelyhedzett a bajsza. Neki nem a lemezét zúzták be, nem a fővárosi koncertezéstől tiltották el, hanem halálra ítélték! Húsz évvel korábban. Más kor, más viszonyok, más jelképek.
El tudjuk képzelni, ahogy öngyújtót lóbálva csápol az első sorban az Illés koncerten és belebőgi a puha diktatúra nagy magyar éjszakájába: Ha én rózsa volnék?
Ugyan, kérem, egy kis jóizlés!

Bródy Jánosnak meg igazán szólhatna valamelyik jóakarója, hogy kezd kínossá válni a közéleti pengetése. Kár egy ilyen szép életművet porig alázni. Ezek csak kihasználnak, Jancsi, aztán ha sokat vagy velük, lehúznak a saját szintjükre. Egyébként is lassan el kellene gondolkodnod, hogy mi lenne, ha én uncsi volnék?

A MALÉV csődben, a BKV csődközelben, a MÁV helyzete aggasztó, hajózás emberemlékezet óta nincs. A benzin ára az egekben, az utak állapot katasztrofális.

A konklúzió (köz)kézen fekszik: ez a közlekedés dolog nem a mi műfajunk. A magyar ember maradni szeret. Nemzetkarakterológiailag indetermináltak vagyunk a haladásra nézvést.

Már Jókai megmondta szűk másfél évszázaddal ezelött:

„Eppur si mouve!

Mikor Galilei ezt az emlékezetes mondást tevé, megdobbantá lábávak a földet; éppen csak ezt a kis darabját a földnek felejté el megrúgni, ami itt a Kárpátoktól a Dunáig  kiterítve fekszik; az egész mozdult, hanem ez az egy darab állva maradt.”

Mit mondjunk - meg is látszik!

Szemmel láthatóan népünk pásztorai is úgy gondolják, hogy ezt a mozgás dolgot nem is kellene erőltetni! Jó nekik, itt nyugalom van, ritka a farkas is erre, s néha már el is feledik, hogy a nyáj, amit őriznek, a másé. Mind nyáj másé. Mind nyáj unké.

Ha már állunk, álljunk pozitívan! Hozzá.

Mint a címben is jeleztük, van mitől büszkén dagadni a honfiúi kebelnek. Árpádsávos-nagymagyarországos matricát az összes dugóban álló autóra, kigyulladt buszra, koszos vonatra, földön szárnyaló repülőre! Mutassuk meg a világnak, kik is vagyunk!

Egyetlen igazán szomorú következménye van a MALÉV körüli havariának. Nem lesz a nemzetnek több Hingyi Beatrixa. Emlékszünk még? Ő volt Torgyán miniszter menye, ki sok iskolájával (érettségi) lett a MALÉV felügyelőbizottságának tagja. Mivel „légügyi dinasztia” sarja. (A magyar demokrácia történetének „Orbán-Torgyán kormány” feliratú aranylapjáról idézünk.)

Nos, a légügyi dinasztiáknak ezennel végük. Lehet, hogy nem lenne végük, ha Hingyi Beatrix nem lett volna, de ő volt, ezért ők nincsenek.

Földet értünk.

Esetleg, ránk.

A Belügyminisztérium szerint négyszázezren voltak szombaton a kormánytámogató tüntetésen. A magunk részéről cseppet sem csodálkozunk a hatalom iránti szeretet eme tömeges megnyilvánulásán. A Vezér is szereti a hatalmat, miért ne szeretnék azt a hívei is?
A spontán kormánypárti szimpátiatüntetéseknek már csak ilyen tömeges a természete. Az úgy van, hogy a kormány teszi az ő dolgát, okozva ezzel számosaknak jelentős gyönyörűséget. Amikor aztán az egyéni alattvalói örömök összege eléri a kritikus tömeget, bekövetkezik a spontán szimpátia-robbanás. Azt mondja ilyenkor magában a spontán szimpátiatüntető: - Ha rám küldöd a rendőreidet, akkor is világgá kiáltom: Jó, hogy hatalmon vagy!
Van ezzel így az ember.
Vénségünk okán történelmi párhuzamok elevenülnek meg lelkünk vásznaján. Történt egyszer, hogy Fidel Castro – aki akkor már Kuba első számú vezetője volt, hála a győztesen megvívott forradalomnak és szabadságharcnak (ellenfél a nemzetközi imperializmus) – egy napsütéses reggelen kilépett szobájának erkélyére, mely erkély ( mit tesz Isten) Havanna főterére nézett, és látja ám, hogy egymilliónyi spontán szimpatizánsa verődött össze a téren és mindnyájukat az a vágy tölti el ezen a verőfényes reggelen, hogy szűnjön meg végre a globális finánctőke undorító színjátéka: a szabad választás. Mit tehetett mást Fidel - ez az egyébként elkötelezett demokrata -, mint hogy engedett a spontán kormánypárti tömegnyomásnak? És Kubában azóta jó.
A magunk részéről – be kell vallanunk – csak a média híradásain keresztül követtük a spontán szimpátiaeseményeket, de megható pillanatoknak így sem voltunk híján. Különösen azt tetszett, mikor egy kisebb (spontán) kórus a Kossuth-nótát énekelte, s a jobb szélen (nekünk, nézőknek jobb; értelemszerűen nekik, a résztvevőknek bal) álló idősebb hölgy H&M feliratú fehér szatyrát átölelve beledalolta a kamerába : Éljen a magyar szabadság! Éljen a nemzet!
Ilyen lehetett volna, ha – mondjuk – Nyikita Szergejevics Hruscsov egy Levi’s farmerben tart gyújtó hangú beszédet az amerikai imperializmus küszöbön álló vereségéről. Nos, Nyikita nem tett ilyet. Nem volt elég spontán.

 

Mottó: A hanyatló nyugati kapitalizmus a szakadék szélén tántorog, de mi egy lépéssel előtte járunk.

Hiába készült a mi Viktorunk az ő optimista lelkével napsütéses kormányzásra, cudar idők jönnek, látja már a váteszi nagy eszével és szól az ő népéhez intőleg jó előre. Figyelmeztetni annyi, mint felkészíteni (praemonitus,praemunitus), mondja a latin
 - Viharkabát kell! - ismételgeti váteszi hevülettel a mi miniszterelnökünk. A viharkabát lesz az következő hónapok söralátéte, mostantól egy darabig ezen nyugszik majd a kormányzati kommunikáció.
Ha az kell, hát az kell. Fogunk itt vitatkozni a kétharmados felhatalmazással? Még szerencse, hogy olyan jóban vagyunk a kínaiakkal, lesz honnan importálni. Ócóé! Gu-csi márkájú unortodox viharkabátok lesznek. Ezek onnan ismerszenek meg, hogy nem állják a vizet. Szemben a nyugaton gyártott hanyatló regenmantellel. De olyat csak euróért mérnek, nekünk meg az nincsen.
Az állampapírjainkkal meg kibélelhetjük a cipőnket, ha esetleg beázna (lásd: unortodox kínai dorcó). A maradékot meg a filmiparba fektetjük. Andy Vajna felhasználhatja a Végképp kitörölni című opuszához. Ebben Bruce Willis (magyar hangja Dörner György) alakítja Matolcsy Györgyöt, aki felveszi a küzdelmet az sunyin ránk rontó spekulánsokkal és győz. Az ádáz tusa közben némileg romba dől a magyar gazdaság, de akciófilmekben már csak ez a szokás. Legalább a nézők szórakozzanak jól! Hazánk népessége a romok alá szorult áldozatokat jeleníti majd meg a vásznon nagy átéléssel.
Olyan ismerős ez a sztori. Un-csi, ahogy kínai barátaink mondják.
 

Az összehúzott függönyök között szinte semmi sem szűrődött be a reggeli fényből a hálóba. A Vezető nyitott szemmel feküdt a sötétben. - Mint egy sírboltban - futott át az agyán, és megborzongott. Különös gondolat volt, hiszen mi sem állt távolabb a Vezetőtől - többnyire már magában is így nevezte magát - a transzcendens, misztikus gondolatoknál. Gyakorlatias elme volt. Átlagon fölüli, de gyakorlatias Persze, ez egy különleges reggel. Húsvét van, a feltámadás reggele. És ez a húsvét a Nemzet Feltámadását is elhozta az új Törvény által. Mégis meglepődött furcsa gondolatán. Megszokta a különleges alkalmakat, a rendkívüli pillanatokat. Soha, senki sem látta még elbátortalanodni, bármekkora volt is a tét, bármilyen sorsfordító is a helyzet. Hiszen egész szédítő pályafutása egy rendkívüli pillanatban elhangzott rendkívüli beszéddel kezdődött. És azóta sem remegett meg a hangja soha. És a lelke sem! Élvezte a kihívásokat - lassan már mást sem - és tudta, hogy a legjobbat hozzák ki belőle. Minél nagyobb a nyomás, annál keményebben, briliánsabban harcol. És ez a kemény, briliáns harc az ő leglényege, és – hitte – az élet leglényege is. – Harcolj! – mondta megtámadott alvezérének, mikor az tanácsért fordult hozzá, hogy mit tegyen. Az a sok ökör aki felgyűlt körülötte, aki élősködik rajta, fel sem fogta, milyen aforisztikus kinyilatkozást hallott. Harcolj! Ez az életmű mottója, ezzel kerül majd be a történelembe és ez lesz a sírfelirata.

Mikor idáig jutott gondolataiban, már a mosdóban járt. Észre sem vette, mikor kelt fel és indult el a reggeli hólyagürítésre. Amikor a sírfelirathoz ért az eszmefuttatás, megremegett az addig céltudatos folyadéksugár. Az előbb a sírkamra, most a sírfelirat, hát mi van vele? Persze, a  különleges reggel. A feltámadásé, a Nemzet Feltámadásáé a Törvény által. Az ő Törvénye által, mert az nem is kérdéses, hogy az ő rendkívüli képességeire és akaratára volt szükség, hogy megszülethessen. Rendkívülire, szinte emberfelettire! A keze már a mosdó kilincsén volt, hogy visszamenjen a hálóba, amikor hirtelen megállt. Résnyire nyitva hagyta az ajtót, hogy lásson és halljon, de őt ne lássák. Tudta, nem kell sokáig várnia, rövidesen jön a személyzet. Belépnek majd, ránéznek az ágyra és a Test nem lesz a helyén. A feltámadás reggelén, a Nemzeti Feltámadás reggelén az új szövetség megalkotójának teste nem lesz ott, ahol a természeti és az emberi törvények szerint lennie kellene.  Vajon megérzik-e a pillanat magasztos erejét? Vajon  átfut-e arcukon a nem evilági erő felismerésének félelme? Persze majd időben előjön és tréfával oldja a döbbent csendet. De akik átélték, nem felejtik többet el! És az ilyesmi elterjed! Nem lehet többé gátat vetni neki! Hiszen erről szól az egész húsvét!

Valóban nem kellett sokáig várnia. Jött az ügyeletes testőr és a Vezető Személye Körüli Államtitkár. Megálltak az üres ágy mellett, várakozva tekintettek a mosdó ajtajára, arcukon unalom ült. Percnyi néma várakozás után megszólalt az ügyeletes testőr.

-         -   Öregszik. Meg kellene nézetnie a prosztatáját. Reggelente nem lehet kivárni, hogy előmásszon a budiból.