A Múzeumok éjszakája jó. Tegnap este olyan európai volt a város – legalábbis a belső része, öröm volt látni. A Harangok Napja is jó, és jó a Fiumei úti Sírkertbe programot szervezni erre a napra. (Hogy a kettő véletlenül esett-e az idén egybe, vagy ez mindig így van, szégyenszemre nem tudom). A színhely igazán impozáns. Ha a program méltó volt a helyhez, akkor többet igazán kívánni sem lehet. Jómagam Cakó Ferenc homokanimációját láttam, az bármilyen helyszínhez méltó lenne. Mindenkinek melegen tudom ajánlani (homok animációt melegen ajánlani, haha!), az ürge nagyon jó!
Szóval, kekeckedésre végkép semmi ok, de nem adhatok mást, csak mi lényegem! Kifelé sétáltomban két gondolat is bántott engemet. Mindkettő a színpadon látható feliratból sarjadt, mely felirat a nagyérdemű tudomására hozta, hogy a műsort a Budapesti Temetkezési Intézet támogatta.
Az első tulajdonképpen egy örömteli megvilágosodás volt. Válság ide, megszorítások oda, van olyan nemzetgazdasági ág, mely töretlenül prosperál, él és virul. Ahol a nyereségből még mecénási tevékenységre is futja. Úgy elképzelem a szöveges mérlegbeszámolójukat: „A halálozások számának szerencsés alakulása miatt bevételi tervünket sikeresen túlteljesítettük.” Mondhatni, ezekben a nehéz időkben a Temető segít életben tartani a honi művésztársadalmat. És – lássuk be – ha a Temető bármit is segít életben tartani, az fölöttébb önzetlen dolog tőle. A menedzseri réteg tehát nem csak szakmailag áll a helyzet magaslatán, nem csak kifogástalan ízléséről és művészi igényességéről tesz tanúbizonyságot, hanem azt is demonstrálja, hogy horizontját nem szűkíti be a pillanatnyi, rövidtávú haszonszerzés vágya. Mondjuk, a hely szelleme ebben biztosan segít. Itt aztán teljes munkaidőben szembesül a dolgozó a vanitatum vanitas mibenlétével, a földi dolgok mulandóságával. Ha a beosztottak béremelésért zajonganak, a főnök csak kimutat az iroda ablakán és szomorú mosollyal megkérdi.
– Feleim, hát látjátok mit ér mindez! Érdemes? Ezért?
Hogy egy rokonszakmát említsünk, a vendéglátóiparban azért ez nem ennyire egyszerű.
A második felmerülő kérdés, hogy van-e gazdasági megfontolás a szponzorációs tevékenység mögött, és ha igen, vajon mit kíván népszerűsíteni ezúton az Intézet? Magát a halált? A szolgáltatást? Esetleg csak a helyszínt? Nem mondom, ez utóbbi valóban nagyon jó benyomást tett rám, ha már muszáj valahol, hát akkor ez igazán nem a legrosszabb, de kötve hiszem, hogy akad olyan előadóművész, aki produkciójával rá tudna venni, hogy előrehozzam a befektetést. Lehet, hogy ez valami hosszú távú marketing projekt? Mert Harangok Napja csak 8 éve van, de ki tudja?! Vannak árulkodó jelek művészettörténetünkben. Hol sírjaink domborulnak …, a sírt, hol nemzet süllyed el …, ahol nevemet/hibátlanul irják fölébem,/ha eltemet, ki eltemet … Hát, nem Geszti Péter írja nekik a szöveget, de azért ez sem egy rossz csapat!
Miközben kifelé igyekeztem a hársfák illatától terhes nyári éjben, azt is be kell azonban látnom, hogy mindezek a kérdések csak minket izgatnak (addig, ameddig). Mert mi még itt sem nyugszunk!