Raymond Chandlerről van szó, akitől - bár számos követője akadt - aligha lehet elvitatni a fenti címet. Mint sas az apró madarak előtt – rá is bízvást illik a jellemzés. Krimiíróként természetesen nehezen – ha egyáltalán –kerülhet be az irodalmi kánonba, annak ellenére, hogy olvastam már olyan vélekedést róla (sajnos, nem emlékszem kitől), hogy jobb pillanataiban veri Hemingwayt. Kivonatos életrajza magyarul is hozzáférhető és gyakorlatilag egész életműve is megjelent idehaza több kiadásban is (mindenkinek tudom ajánlani).

Ha az művészi megítélése vitatott is, az egyértelmű, hogy ivásban az amerikai irodalom élmezőnyébe tartozik. Egész életét végigkísérte a küzdelem az alkohollal.

És természetesen isznak hősei is keményen. Ez részben az általa művelt irodalmi irányzat szükségszerű kelléke. Ha közérthetően össze akarjuk foglalni a  ’hardboiled’  lényegét: ez az a krimi, ahol nem a kertész a gyilkos. És nem is az ifjú earl, aki elkártyázta. Itt bizony szociális mélyrepüléssel van dolgunk. Brutális rendőrök, korrupt politikusok, maffiózók, prostituáltak, stricik, kiégett sztárok, élvhajhász gazdagok, lecsúszott egzisztenciák, szétcsúszott életek, elmebetegek, az emberi lélek alja; ezek bizony obligát kellékek.

Ebben a közegben természetesen isznak, mint a kefekötő. Szinte mindenki mindenhol. Ennek ellenére az alkoholizmus poklával alig foglalkozik a szerző, mintegy kívülről figyeli a kérdést. A kemény fickók bírják, uralják. A jók is és a rosszak is. Innen (is) tudjuk, hogy ők a kemények. Az alom eleje, az igazi játékosok, a keserű győzelmek kivívói, a drámai bukások elszenvedői. Ha néha túlzásba is viszik (olyankor föltétlenül nő van a dologban, akkor meg érthető), annak a reggeli fejfájáson és rossz szájízen kívül más következménye nincs, ezeket pedig a zuhany, a borotválkozás, a kávé, esetleg egy aszpirin, maradéktalanul száműzi. Ezekben a körökben nincs remegő kéz, kényszeres ráivás. Akkor hagyják abba, amikor akarják.

Vannak persze alkoholista szereplői jócskán, de ők a gyengék. A gyenge trógerek (utáljuk őket, persze hogy ilyenek) és a gyenge jók (sajnáljuk őket, tragikus alakok). Emellett, statikus figurák, nem ők viszik a történetet. Ilyenek és kész. Hogyan, miért? Milyen kínokat élnek meg? Miből lettek mivé? Ezekkel a kérdésekkel nem foglalkozunk. Pillanatfelvételeket látunk, még ha időnként átkozottul jó felvételek is.

( Intermezzo:  Nem lenne érdektelen eltöprengeni azon, hogy ez a(z alapvetően hamis) kép, mennyivel járul hozzá az alkoholizmus terjedéséhez.  Vajon hány szerencsétlen kamaszfiúnak példaképe a kemény fickó, aki iszik, de bírja és akkor hagyja abba, amikor akarja (csak sosem akarja ). Ez az eszmefuttatás azonban túlmutat jelen írás keretein, hiszen Chandler figurái egy hatalmas halmaz elemei.)

Visszatérve szerzőnkhöz, az eddig leírtak egészen az utolsó jelentős – véleményem szerint legjobb – regényéig ( Elkéstél, Terry – The long good-bye)  igazak, akkor azonban változik a kép. A két „ügyfél”, akik körül bonyolódik a cselekmény, kemény, belülről ábrázolt iszákos. Itt már feltárulnak a pokol bugyrai. Szembesülünk a ténnyel, hogy nem is olyan egyszerű letenni a poharat, hogy ez nem csak anyagcsere-probléma. Marlowe -Chandler legendás nyomozója - így vázolja fel a leszokás időtávlatát az aranyifjú Terry Lennoxnak:

„ -" - Jó három esztendőbe tellik.
-Három esztendőbe? - Láttam, hogy meghökkent.
- Általában. Hozzá kell szokni a sápadtabb színekhez, a nyugodtabb hangokhoz. Visszaesésekkel kell számolnia. Akiket jól ismert, kissé idegennek tűnnek majd. Sőt, a legtöbbjét nem is fogja szeretni, és valószínű, ők sem rajonganak majd magáért.”

Egy addiktológus sem fogalmazhatna pontosabban.

( Intermezzo: Jó kérdés, hogy honnan tudja ezt Marlowe, aki kemény és bírja és uralja, tehát nem kellett végigcsinálnia? Nos, maradjunk annyiban, hogy éles szemű, bölcs ember őkelme.)

Terry Lennox rövid áttekintést ad az iszákosság megítéléséről a vertikális társadalmi hierarchia függvényében:

"Úgy értette, hogy nem szereti a részegeket, ha nincs pénzük. Mert ha van, akkor csak nagyivók. Ha a tányérukba rókáznak, ott a komornyik, majd az rendbe teszi őket."

És az első lépések költői leírása:

"Az alkohol olyan, mint a szerelem - mondta . Az első csók maga a csoda, a második már ismerős, a harmadik a szokásos, már vetkőztetheted is a nőt."

Itt még van költészet és az ivás is csak tünet. A másik áldozat, Roger Wade a tehetségét kiárusító sikeres író – talán nem túlzó az a vélekedés, Chandlernek nem kellett messzire mennie a modellért – már masszív alkoholista. Már megváltozik a személyisége, ha iszik:

" Milyen ember a férje józanon
Elmosolyodott. - Ami azt illeti,elég elfogult vagyok. De úgy gondolom, nagyon rendes.
- És részegen?
- Szörnyű. Fölényes, hangos és durva. Azt hiszi magáról, hogy szellemes, pedig csak sértő.
- Kihagyta azt, hogy kegyetlen."

Már nem elég az aszpirin másnap.

„ Egyszer egészen Portlandig ment kocsival, ott lett rosszul, ott szerzett orvost, aki kijózanította. … Három napig egy falatot sem evett.”

És feltárul a folyamat:

„Bele fog pusztulni. Az intervallumok egyre rövidebbek lesznek.”

Az absztinencia kínja:

„Szárazságra vagyok ítélve, és gyűlölködöm. Gyűlölök mindenkit, akinek pohár van a kezében.”

A külvilág igyekezetének reménytelensége és a zuhanás szédülete:

„ A részegek nem nevelhetők, barátom. A részegek széthullanak. És a folyamat egy szakasza bizony nem kis örömet okoz.”

És a író hős fiktív levele önmagának a roham csúcsán. Ez már igazán szívszorítóan őszinte:

„Négy nap múlva telihold lesz, a falon szögletes holdfénypacni, úgy bámul rám, mint egy óriási vak szem, egy falszem. Röhej.
...
Piszkos vagyok. Borotválkoznom kell. Kezem remeg. Izzadok. Rossz szagom van. Az ingem nedves a hónom alatt, a hátamon meg a mellemen is. Az ujja nedves a könyökhajlatában. Üres a pohár az asztalon. Két kézre lesz szükségem, ha önteni akarok. Ha ki tudok csalni az üvegből egy adagot, talán összeszedem magam tőle. Öklendeztet az íze. És semmire sem jutok vele. A végén már aludni sem tudok és megkínzott idegeim rettegésében az egész világ nyöszörög”

Nos, ennek a szereplőnek nem kegyelmez az író. Roger Wadenek pusztulnia kell és a halálának nincs más értelme, mint, hogy hozzásegíti Marlowe-t az igazi rejtély megoldásához. Még csak nem is főszereplő. Elhulló, szükségszerű áldozat.

Sajnos, Chandlernek sem volt tovább, újabb írói magaslatokat már nem tudott meghódítani. Tartózkodnék most a vulgár-pszichológizálástól, nem okoskodnék, hogy miért. Az ember bonyolult dolog. Álljon itt végszónak az idézett regény egyik mellékszereplőjének aforizmája:
„Az írónak kell az izgalom, de nem az a fajta, amit üvegben árulnak.”

 P.S. Visszaolvasva a fentieket, olyan érzésem támadt: időnként mintha méltatlanul  leszólnám a szerzőt. Nos, nem volt szándékom. Nem fogom újraírni az egészet, de minden félreértés elkerülése végett: véleményem szerint Chandler nagyon jó író!