Igazság szerint, már régen a bögyömben van - már ha egyáltalán van bögyöm - a "kontraszelekció" kifejezés és az a gondolkodásmód, aminek a terméke.
Régebben, amikor gyakran hallottam és idegesített, még nem írtam blogot, mostanában pedig ritkán hallom. No de, ami késik, az vonat; egy kedves kommentelő a politikusi kiválogatódás átkaként említé az inkriminált kifejezést az egyik bejegyzésemhez fűzött hozzászólásában (link szándékosan nincs, tessék figyelmesen olvasni, ide van írva minden szükséges információ!). Fölhorgad erre az én elmén és a mostanáig szunnyadó indulat heve fűti prózámat, mikor ezt írom:

Kontraszelekció nincsen! Ez egy nyelvi agyrém. Egy oximoron.
Mert, mi is lenne ez a jelenség? Általános értelemben valami ilyesmi: Az M halmaz M1 részhalmazának minden eleme megfelel az én őszintén és komolyan gondolt, érvényesíthető válogatási feltételeimnek. Ezen a tényen örvendezve én M2 részhalmaz elemeit választom. M1 és M2 diszjunkt halmazok
Magyarul: én ki akarok válogatni (de igazán!), bizonyos tulajdonsággal bíró embereket, ezt meg is tehetem, majd másokat választok. Ez lenne a kontraszelekció, ha lenne ilyen, de ennek van magyar neve: hülyeség. Ha mindenáron külföldiül akarom mondani: abszurd idiotizmus. Ilyesmiről azonban, szerencsére(?), ritkán van szó.

Mert amikor, én a hatalom, úgy gondolom, hogy a hídépítők kiválogatásakor fontosabb a párthűség, mint a statikai tudás, akkor nekem ez a szelekciós szempontom. Semmi kontra!
Éberség van elvtársak, ha egy pillanatra lankadunk, a reakció szálláscsinálói karöltve az elhajlókkal már hívják is a jugoszláv békaembereket hidat robbantani. Szemhunyásnyi kihagyás és az ellenség keze beteszi a lábát.
Ha én a király (nagyon király!) úgy döntök, hogy a tábornoki kar összeállításánál a 300 éves családfa nagyobb súllyal esik latba, mint a stratégiai ismeretek gazdagsága, akkor nekem az a szelekciós szempontom, hogy fontosabb a kékvérű hadvezetés, mint az, hogy minden csatát megnyerjünk. Nincs kontra!

Amikor kiválogatjuk a politikusainkat, akkor igenis olyanokat választunk, akik megfelelnek magas igényeinknek.
Vegyük példának okáért a méltán népszerű Zuschlag pajtás esetét. (A választás nem a pártpreferencia kinyilvánítása. Vehetnénk Meggyes vagy Molnár FIDESZ vitézeket is, vagy az MDF, esetleg az SZDSZ valamely jelesét. Egyszerűen arról van szó, hogy botrányai révén elhíresült a pályafutása, ezért kevés szóval lehet rá hivatkozni.)
Bunkó és tolvaj őkelme, lehet, hogy a lába is büdös, de kontraszelekcióról szó nincsen.
A még ifjú titán elkezdett sürgölődni szülővárosa MSZP-szervezetében, az ottaniak nagy megelégedésére. Egy olyan csoportosulásban történt ez, ahová a honpolgárok egy része eljár közügyekre hatást gyakorolni, más részük szavazatával támogatja őket. És ezek a közéleti férfiak (nők) láták hogy a Zuschlag jó és lőn este és reggel sok napokon. És befogadták és örültek neki és feljebb emelték. (Tudom, hogy a felemelkedését zavaros ügyek kísérték, de azokban a zavaros ügyekben is kellett közreműködni valakiknek! Meg eltűrni alatta, mellette, felette. Meg szavazni egy ilyen minőségű csoportosulásra.) A fennlévők is láták, hogy a Zuschlag jó. Nem zavarta őket az emberi minősége. Befogadták, hagyták működni, elvették ami nekik csurrant a működése nyomán és tovább emelték fölfelé, ahol is da capo ...
Ismétlem, ez nem pártekézés. Oda akarok kilyukadni, hogy a többi politikai alakzat is ilyen. Szükségszerűen az, mert a mi hasonlatosságunkra formálódtak! Tele vagyunk Zuschlagokkal, csak - személyes balsors - őrá kapott kilövési engedélyt az ügyészség. A mi szelekciós mechanizmusunk teszi őket ilyenné, teszi oda őket, ahol vannak. (Zuschlag konkrétan előzetesben van, de nem erre gondolok.)
Mert vannak polgárok, akik eljárnak a politikai csoportosulásokba és vannak, akik nem. És az eljáróknak van környezetük. És az eljárók eltűrnek bizonyos dolgokat (netán még csettintenek is nyelvükkel az elismerés jeleként), másokat meg nem (gyerekgyilkosságot pl. bizonyára nem tűrnének el). És az el nem járók, nem fordítanak hátat az eljáróknak, mert nem felel meg az értékrendjüknek, amit az utóbbiak csinálnak. És az el nem járók, nem kezdenek másik csoportot csinálni, ahová ők is eljárhatnak, ha mégis - láss csodát - az a csoport is hasonlatos lesz a többihez.
És az eljárók választanak maguk közül vezetőket igényeik, értékrendjük szerint. És eltűrik, hogy a felsőbbség esetleg presszionálja őket. És a felsőbbség befogadja a delegáltakat. És nem forog a gyomruk a társaságuktól.
És van sajtó, meg közvélemény, meg rendőrség, meg ügyészség, meg bíróság, meg készséges közhivatalnokok, meg áldozatkész vállalkozók, meg papok, meg művészek, meg egy társadalom, amelyiknek a tagjai hajlandók kezet fogni velük.
És nem háborog a polgár erkölcse, csak irigykedik, mert a korrupció az, amiből engem kihagynak.
Esetleg pártpolitikailag gyűlölködik a polgár, de a sajátjainak elnézi (tudomásul sem veszi) ugyanezt.
Ha ez nekünk igazán nem tetszene, akkor nem lennének ott és azok, ahol és akik vannak. Olyan még nem volt, hogy érdeklődés hiányában a hatalomgyakorlás elmaradt! Akadna jelentkező bőven, de mi ezeket választjuk. És az adott feltételek között győz a jobb(ik). Ez bizony szelekció, kontra nélkül.

Azt, aki kigondolta a "kontraszelekció" kifejezést, két érzelem vezérelhette ezenközben: a gőg vagy az önfelmentés.
A gőg; hogy az enyémen kívül nem létezhet más értékrend. Az én szempontjaimon kívül nincs más értelmes szempont,lehetséges világnézet, racionális célfüggvény. Vagy úgy gondolkozol, válogatsz, ahogy én, vagy kontra vagy. Hülye. Irracionális.
Az önfelmentés; válogatnék én, de hát kontra a szelekció. Turáni átok, balsors, ami régen tép, esetleg a többiek. Szóval, ez így alakult, nem tehetek róla, de akkor már az én unokaöcsémet is tessék felvenni.

Persze, értem én, hogy milyen jelenségeket lenne hivatott jelölni a vizsgált kifejezésnek! De azoknak van tisztességes nevük. Ne sumákoljunk, nevezzük néven őket!

Leggyakoribb; az álszent, sunyi hazudozás. Fenne hirdetem elveimet, hozom a törvényeket, de az elveket magamban kiröhögöm, a törvényeket eszemben sincs betartani, de annyi gerinc sincsen a hátamban, hogy ezt vállaljam. (Tipikus és maradandó)
Van aztán az erőszak, az elnyomás, a diktatúra. Hogy szelektálnék én, de nem lehet, mert a hódítók, diktátorok rám kényszerítik az ő saját értékrendjüket. (Láttunk ilyet is)
Végül van az esendőség, a gyöngeség, az érzelmek győzelme a ráció felett. (Együtt lehet élni vele)