Tegnap volt szerencsém látni Juraj Jakubisko Báthory-filmjét. Hát, nem jó. Szerintem.

Szó nem érheti a ház elejét, tisztes iparosmunka, vannak benne statiszták, meg tájak, meg csaták, meg kosztümök, profi a hang, meg a kép, meg a színészi munka. Egyszerűen csak nem ad semmit, ami megérne két órát az életünkből.

Mintha a Rózsa nevéből Hannibal Lecter írt volna forgatókönyvet Fellini fiának egy amerikai produkcióhoz.

Van misztifika, meg ezotérika a divat kívánalmainak megfelelően adagolva – milyen főrend már az, akinek egy vacak jósnőre sem futja – meg borzalom bőven mérve, nemritkán öncélúan. ( A tovasuhanó hintó mellett ifjú hölgyek lángolnak a mezőn. Csak úgy. Bizony, nem lehetett könnyű ifjú hölgynek lenni a török időkben!)

Viszont a cselekmény zavaros, követhetetlen. Még nekünk is, akik von Haus aus ismerjük a történelmi hátteret, egy angolnak, németnek vagy franciának pedig lövése sem lenne, hogy ki van kivel és miért.

Viszont a figurák elnagyoltak, lélektanilag hiteltelenek. Időnként megváltoznak, de nem tudjuk miért, az is lehet, hogy csak a vonatkozó kérdésben változott meg a véleményük, de ezt sem tudjuk. Időnként tesznek ezt-azt, ami kínosan ellentmond mindannak, amit előtte vagy utána történt. (A háborúból hazatérő részeg férj megerőszakolja a terhes Erzsébetet - még kedvenc ebét is kinyírja -, aki ennek következtében elvetél. Bözsink mindezek után odaadó szerelemmel csügg apucin, miközben az elhalt magzat iránt egészen beteges rajongással viseltetetik, meg is festeti földi maradványait, a festmény viszont a tűz martaléka lesz. Nos, nekem ez hihetetlen, ellentmondásos, zavaros zagyvaság. Netán művészettel volna dolgunk és ezek magas szimbóleumok? Ha csak úgy nem!)

A humoros szál erejéből 2-3 bágyadt mosoly kicsiholására futotta. Ez bizony nem sok, de nehogy már vigyorogjunk, mikor alig múlt el a mohácsi vész!

Kétségtelen bizonyossággá vált viszont az, az eddig sem légből kapott vélekedés, miszerint történelmi tabló ebben a régióban nem készülhet Franco Nero közreműködése nélkül. (Régóta az a sziklaszilárd véleményem: a szlovákok hasonlítanak ránk a legjobban. Azért is utáljuk egymást ennyire!)

Végül megtudjuk, hogy a pénzéhesek és mohók pénzéhségükben és mohóságukban minden gonoszságra képesek, nem átallnak ármányt szőni és befeketíteni és néha még az utókort is megtévesztik. De ráfáznak a sompolygásra, főleg ha szerelmesek.
Nem mondod, Juraj!