Álszentfazék

A STÍLUS MAGA A RENDSZER
1 fazék leves + 1 csepp trágyalé = 1 fazék trágyalé

Friss topikok

  • Álszentfazék: @mojoking77: Nem kéne ezt!! Ez a szó szerinti értelmezés gonosz csapdája. @ember100 mondása jószá... (2014.08.18. 16:50) Nem rejtély, Rejtő!
  • Igényes: @Knorr: "nem, a vita arról szól, hogy legyen-e demokrácia." Szerintem ne legyen. A demokrácia fel... (2013.09.16. 18:23) Nem érti
  • Álszentfazék: @nandras01: valóban ez a magyar valóság, de nem hiszem, hogy szorosan kötődne ahhoz, amit az "unor... (2013.08.31. 14:51) Nyolcadik utas: a benzinkutas
  • Asidotus: A poszt most vastagon mellélőtt. Fiatalok egy jelentős részénél életvitelszerű a lógás, az iskola,... (2013.07.23. 15:07) Lógni fog!
  • bananarepublica: Milyen trafikmutyi ez kerem, se vendetta, se nehany fustolgo lapura? (2013.05.13. 16:52) Ráég

Barátok közt

2013.03.06. 18:17 Álszentfazék

A következőkben  önismétlés és önhivatkozás enmagam előtt is fertelmes bűnébe fogok esni. Nem először és gyaníthatóan nem is utoljára, és még a figyelmetlenség sem szerepel mentségemként. Itt bizony mind az előre megfontolt szándék, mind a folytatólagosság minősítése megáll, ez tény. Tényállás van tehát, melyet alant ismertetünk. Az önismétlők és önhivatkozók visszataszító céhéről a legjobb amit elmondhatunk, hogy rá vannak kattanva valamely témára. Régiesen: vesszőparipájuk van nékik. Nos, mivel én több kérdésben is ismétlem és hivatkozom majd önmagam, itt több vesszőparipa fennforgása vélelmezhető. Egy egész vesszőménes nyargaló futása zúg a szélben, körmeik dobognak.

Intermezzo No.1: Kedvemre való nyelvi lelemény ez a „vesszőparipa”. Érzékelteti a nevezett entitás súlyát, hangulatát, helyét a világ egyéb dolgai között. Jó szó  - ahogy Fülig Jimmy mondta a „fennforgó” hallatán. Szemben például a magánnyugdíjpénztárral. Az nem ennyire jó szó. Nem szeretjük. Tűnik is gyorsan elfele! Nomen est omen.

Vesszőtáltosaim nyugtalan nyargalásának okát egy kormányfő-közeli jeles férfiú, egy Valódi Belső Titkos Tanácsos, egy Szürke Eminenciás, a megnyerő Habony Árpád egyes viselt dolgainak napfényre kerülésében kereshetjük. A Titkos Tanácsosok és Szürke Eminenciások Világszövetségében minden bizonnyal ő a hungarikum  - a Magyar Szürke -, amennyiben a bulvárlapokban szokott rejtőzködni.

Intermezzo No.2: Ez egyébként a magyar titok specifikuma. A honi titkosszolgálat is onnan ismerszik meg, hogy időnként – bénázás, szivárgás, miegyéb okán – tele van vele a közbeszéd. Láthatóan mifelénk a titkot is fusiban tartják.

Nevezett legutóbbi elhíresülését annak köszönheti, hogy kiszivárgott (lásd fent: titok), hogy nemrégiben garázdaságért ítélte el a bíróság. A honi sajtó egy része részletesen beszámolt az incidensről, melynek lakonikus szinapszisa kb. így hangzik: a polgári erő lenyomta a vérbe a pimasz  nyuggereket.

Megy a Titkos Tanácsos az ő bérelt Lexus terepjárójával és hát nem lelép elé a nyomorult gyalogos lúzer feleségestől! Aztán még nem is kapkodja azt az ólmos seggét, ott kolbászol a flaszteron, hiába a serkentő dudaszó. A nevelő jellegű halálra gázolás elmarad (enyhítő körülmény 1), de sofőrünk nem bírván jogos felháborodásával, működésbe lépteti  az ablak levonó technikát és szelíd szóval inti a helytelenkedőket, miszerint: legközelebb nem fékez, hanem gázol. Mindez 30–as sebességkorlátozás hatálya alatt. Ott kell ám ilyenkor satuféket használni a szabálykövető sofőrnek; érthető hát az indulat. A ripők nyuggere meg nem visszaszól?! Lássuk be, ennek tolerálása már kiérdemelné a parttalan liberalizmus jelzőt. Minek bérel az ember gyereke drága pénzen Lexus terepjárót, ha még a vánszorgó gyalogosokat sem üvöltheti le? Elvégre ezen a szinten ez szériatartozék. És akkor még szót sem ejtettünk a vezénylőtábornoki kegy napsugarának hatására szárba szökkenő önbizalomról. Hősünk jellemét dicséri, hogy mindezek ellenére nem ütött azonnal. Továbbhajtott, majd vissza, tehát vívódott  (enyhítő körülmény 2), mielőtt a tettek mezejére lépett. Fölmérvén azonban, hogy hová vezethet a veszedelmes precedens, a nála évtizedekkel idősebb férfit leütötte, feleségét pedig megrúgta. Ez utóbbi különösen szimpatikus megmozdulás volt.

Minden embercsoport megalkotja azokat a figurákat, archetipusokat, amelyeket önmagára nézve jellemzőnek tart, pozitívnak, követendőnek ítél meg, amihez a csoport tagjai akaratlanul is hasonulni igyekeznek, aminek felmutatása hívó jel feléjük. Például ilyen lehet fiatal, nagyvárosi, értelmiségi körökben a szakállas-pulóveres-szemüveges-lázadó. A dunántúli nagybirtokosok asztaltársaságában azonban ez már aligha jön be. Ott inkább a korpulens-vadászkabátos-pörgebajszú-gyakorlatias tölti be ezt a szerepet. És minden társadalomban kialakul néhány konszenzusos típus, amelyhez egy jelentős kisebbség pozitívan viszonyul  és mindösszesen a többség elfogadja, semmiképp sem tekinti utálatosnak, vagy ami még fontosabb, nevetségesnek. Az a politikai erő, amelyik széles táborra vágyik, ezek közül a típusok közül választ, ezek képei közül próbál egyet sugározni magáról. Azt olvastam valahol, hogy egy átlagos német politikus olyan benyomást igyekszik kelteni, mint aki Hegelt reggelizik, Kantot ebédel és Wittgensteint vacsorázik. A németeknek még a tömeggyilkosaikról is az a közkeletű kép, hogy rémtetteik szünetében kamarazenéltek és Goethe-t olvastak.

Nyilván sokan csak megjátsszák magukat, de – mint erről már volt szerencsém eszmézni – a hardveres megoldás mindig jobb, mint a szoftveres. Hosszú távon azok kerülnek fölénybe, akik valóban hasonlítanak a sugárzott képre. Helmut Schmidt valóban igen jól zongorázik, Angela Merkel disszertációjával kapcsolatban sem merült fel, hogy egy érdeklődő középiskolásoknak írott ismeretterjesztő művön alapulna.

No már most, ezeken az oldalakon már többször helyeztük érdeklődésünk homlokterébe azt az figurát, melyet jelenleg regnáló kormányunk kommunikációs aktusaiban megragadni igyekszik, és amely viharos gyorsasággal terjed a beosztottak és rajongók között. A képviselőket leckéztető. miniszterelnöktől, az alkotmány átírásáról nagylelkűen lemondó frakcióvezetőn át sok mindenig, pedig egy idő után már az unalom okán igen magas labdák maradtak lecsapatlanok, például a futballszurkolók újonnan támadt kompetencia-érzése felsőoktatási kérdésekben. Unortodox értelmiségiek eddig is voltak, de nem feltétlenül éreztek késztetést, hogy egyetemi aulákban hangoztassák nézeteiket. Ezt a típust voltam bátor a suttyó jelzővel illetni.

A jelenlegi főhatalom véleménye szerint, a suttyó az a figura, amelyik a kortárs honi társadalom legszélesebb részének bejön. Hogy igaza van-e, azt nem tudhatjuk biztosan, hiszen túlságosan rövid ideje választunk szabadon ahhoz, hogy ez egyértelműen kiderüljön, de félő, hogy igen. Akár hogy is van azonban, néhány dologgal szembe kell néznünk.

Elsősorban azzal, hogy bár lehetséges, hogy az aktuális politikai elit jelentős része csak megjátssza az önértékelési zavarait túlkompenzáló ótvarbunkót, de ha ez az ideáltípus tartósnak bizonyul, akkor hosszú távon azok kerülnek többségbe, akik tényleg ilyenek.

Másodszor azzal, hogy minél tovább lesz felmutatva példaként a suttyóság, annál inkább megszokjuk, sőt idővel akár meg is szeretjük, ami a kollektív mentális leépülésnek egy igen visszataszító lehetőségét vetíti elő.

Harmadszor azzal, hogy a suttyó valami átok, tőlünk független sorscsapás. Nem. Úgy vagyunk ezzel, mint az országos kereskedelmi TV csatornákon este nyolckor futó sorozatokkal, a Jóban Rosszbannal, meg a Barátok közttel. Nem szükségszerű, hogy ott és akkor ilyen szart kell kapnunk. Nem igaz, hogy nincs jobb. Van, mindenféle sorozatban is van,  horrorosban is, romantikusban is, kosztümösben is, nyomozósban is, kórházasban is, vámpírosban is. Nem igaz, hogy ahhoz nem lehet hozzáférni. Lehet és még csak megfeszülni sem kell az erőfeszítéstől.  Az sem igaz, hogy felénk csak ilyen készülhet. Kizárólag a mi igénytelenségünk, lustaságunk, provincializmusunk tartja őket a képernyőn.

1 komment

Címkék: életérzés megmondás így látom én

Hökkenten nézik

2013.02.20. 21:18 Álszentfazék

A címben ormótlankodó olcsó szóvicc természetesen a HÖK körüli botrányokra utal. Ettől hangos a sajtó, pedig, ha a kutya harapja meg a postást, az ugye nem hír, csak ha a postás a kutyát. Abban, hogy egyik gusztustalan húzást, botrányt a másik követ, nincs semmi meglepő. Az lenne a furcsa, ha nem így lenne. Mint Shrek szamaránál: nem az a csoda, hogy beszél, hanem az, ha elhallgat.

A  jövő értelmiség választott képviselőinek itt-ott előforduló másodlagos minőségéről hosszú évek óta szól a sajtó, mégpedig mindkét oldali egyöntetűen (ön egy tetű – nagyjából erről).

(Az önreklám helye: magamfajta hobbi-vélemény-blogger ingerküszöbét is elérve szól, a hivatkozásban van bőven példa (hivatkozás a hivatkozásban, ez olyasmi, mint az álom az álomban) a fent említett hírek közül)

A legények/leányok nem lettek mások, mint megválasztásuk idején. Sőt, egy pillanatra még a saját árnyékukat is átlépték, mikor odasündörögtek a decemberi tüntetésekre. Meglepő szellemi teljesítményről téve tanulságot alkalmazták de Gaulle híres tanácsát: Ha nem tudod megakadályozni, állj az élére és irányítsd. Az árnyékoknak azonban meg van az a sötét tulajdonságuk, hogy tartósan nem lehet őket átlépni. Idővel kiütközött  a csapat valódi arculata, szellemi és morális mélypontok követték egymást, a HaHa legitimitásának megkérdőjelezésétől ( Azon agyalsz öcsi, hogy kit képviselnek egy tüntetés szervezői? Hát azokat, akik mögöttük mennek, te pöcs!), a rektor bácsinál elkövetett árulkodásig. Aztán, mint a korona legszebb ékköve, jött a lista.

Itermezzo: No igen, azok a fránya táblázatok. Az a tény, hogy ilyenek léteznek, csak arról árulkodik, hogy az „első szabadnak született” generáció szabadon választott képviselői mit gondolnak a politikáról, a demokráciáról, a tisztességről és egyéb ilyen haszontalan himihumikról. Hanem az a fránya belbecs, a tartalom! Az már a stílust mutatja; a stílust, amely – nem győzzük hangsúlyozni – maga a rendszer, esetünkben egyenesen az Eljövendő Rendszer. Aki látta, az tudja miről van szó, aki nem, az nézzen utána, nem fogunk idézni.

Szóval, nem akarnánk felcsatlakozni a hoffmannrózsai ifjúságképhez, vagy általánosabban, az iskolaigazgatói évnyitó beszédek kínosan idióta világképéhez, melyben az énekkar és az érdekesebbnél érdekesebb szakkörök valódi alternatívát jelentenek a kocsmázással/bulizással/csajozással szemben fiataljaink számára. Ezek a listázók nyilvánvalóan éretlenek még, de ez így van rendjén, az ő korukban mi sem voltunk idősebbek. Ne fényezzük önmagunkat, a mi múltunk sem szeplőtelen. Akár az is előfordulhatott, hogy valamelyőnk a részegség egy igen előrehaladott állapotában – cca. félórányi taccstávolságban – valami olyasmit mondott,  ami hasonlítható az inkriminált részekhez. Mert annyira kétségbeesetten akart jópofa lenni, mindenáron sikert akart aratni, és alkoholban ázó agya elveszítette a még  egyébként is csekély és bizonytalan ítélőképességét. Az ilyen produkciók emléke tette aztán különösen elviselhetetlenné a másnapot. Mert józanon pontosan tudtuk, hogy az mekkora tahóság volt. Na de, hogy ezt józanon és folytatólagosan le is írni! Táblázatba szedni! Csoportosan bővítgetni a táblázatot! Hát nem akadt ott egyetlen jóízlésű ember, aki  rendesen alárúgott volna az első megnyilvánuló Humor Heroldnak? Hát micsoda eszenciája, gyülekezőhelye ez az ótvar bunkóknak?

Tehát, jött a lista és most mindenki föl van háborodva, amit én nem értek. Az egyetemistákat úgy csudálkoznak, mintha a Holdról jöttek volna a HÖK-ösök. Nem kegyedéknek tetszett őket megválasztani? Legjobb esetben is hagyni, hogy valakik a fejük fölé válasszák őket? Hosszú évek óta.

Bájosak, jópofák és szellemesek ezek a tiltakozó gyerekek, de mindezek együtt sem helyettesítik a munkát. Az el nem végzettet, ami ebben az esetben az lett volna, hogy kiizzadjuk magunk közül a megfelelő helyekre a legalább kicsit megfelelő embereket. Enélkül később aztán éghet az orcánk a képviselőink miatt (ha nem hiszed el, nézd meg apádét).  Hogy élünk a lehetőségeinkkel, mert ha elszaladnak, később esetleg igen fognak hiányozni. Hogy kell egy adag finnyásság, hogy bizonyos szint alatti embereket/dolgokat ne tűrjünk meg magunk körül; fölött meg főleg.

Minket véneket meg aztán végképp nem értem. Hol tetszettünk lenni, mikor ezek a kis palánták a családi fészek melegében fölnövekedtek? Nem mi építettük azt a gyerekszobát, ahonnan kilépve a kis lurkók összerakták a helyre kis táblázatukat, vagy legalábbis nem volt ciki köztük olyannak lenni, aki ilyeneket irkál, és annyira hülye, hogy el is menti? Nem tetszettünk a tanáraikként a sok tudás mellett hiteles erkölcsi útravalóval is ellátni őket? Nem mi jártunk elől jó példával közügyeink intézésében és vezetőink kiválasztásában?

Ugyan kérem!

Álszentek voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

56 komment

Címkék: megmondás így látom én

Ha tábort üt valahol

2013.02.17. 13:33 Álszentfazék

Súlyának megfelelő érdektelenségbe fulladt Gyurcsány Ferenc legutóbbi performansza, melynek során három éjjel virrasztottak az oktatási államtitkárság előtt sátraikban pártjának jelesei, élükön ő maga, így tiltakozva a kormány oktatáspolitikája ellen. Az akció kezdetéről még csak-csak hallottam, de azután már hiába nyomoztam a neten, hogy  befejeződött-e, semmi nyomára nem akadtam. – Úristen, lehet, hogy nem hagyták abba! – horgadt föl bennem az aggodalom.

Megvan az ugye vizualice, ahogy a kialvatlanságtól kivörösödött szemmel kornyadoznak hőseink sátraikban, már jurtányi erejük sincs, de nem adják fel?! Hát, ha Rózsát ez sem hatja meg, ha ettől sem veti tűzbe azt a nyomorult oktatáspolitikát, akkor kőből van a szíve annak a nőnek! Esetleg, ha a háttérben a prímás halkan húzná, hogy „Csak egy kislány van a világon”? A lámpák fénykörébe vonva pedig ott állna érzelmektől zilált frizurával Ferenc, és miközben pezsgőspoharát a földhöz csapja, szilajul dobbant.  Ha ez is kevés, akkor az a szív már a másé, menjetek szépen aludni!

De ha az államtitkár asszonyt nem is indítja meg ez a romantikus  nagyjelenet, szerénységünk agyát annál inkább. Mert, lássuk be, továbbgondolásra érdemes eseménysor egyik láncszemét hagyjuk itt észrevétlenül elsikkadni.

Még érett gyümölcs illatával volt terhes az őszi lég, mikor Ferenc és hős lovagtársai először vertek sátrat a belvárosban. Akkor a választási rendszer ellen éheztek. És még nem jött el a tavaszi napéjegyenlőség sem, már megint kempingeznek. Nos, ennek a Ferencnek nem lehet nagyon jó otthon. A legképtelenebb ürügy is elég, hogy elhúzzon. Mert sátorozni magunk is szeretünk ugyan, no de télvíz idején?!  Nincs mit enni, nem lehet aludni, sebaj, ha addig sincs otthon az ember? Nem példátlan ez az ötven körüli – öregecskedő, Franci, öregecskedő -  nős férfiaknál, de ilyenkor a megoldás nem az urbánus kemping, hanem a pályamódosítás. Tengerész, utazó ügynök, ismeretlen földek felfedezője – mind-mind több babérral kecsegtető elfoglaltság lenne kedveltünk számára, mint ez a mostani, és akkor ehetne is, alhatna is, mégsem kéne otthon lennie. Erre a célra egyébként egy EU-csúcs is kiválóan alkalmas, de oda mostanában nem nagyon hívják. Átmenetileg. Nos, erre az átmeneti időre kellene valami megfelelőbb foglalkozást találni.

Itt van továbbá elgondolkodásra érdemesen a mostani happening fő attrakciója a virrasztás, avagy álmatlanság (melynek két fő tünetét, az ébrenlétet és a nem alvást, Eddy Rancing írta le először). Nos, e hazában mindannyian tudjuk, hogy ki az, aki nem alszik. Az sem titok, hogy a jobboldali érzelmű választók mily sötét erő evilági megtestesüléseként tekintenek nevezett Ferencre. Minek erre még rá is játszani?  Nem kell a demokratikus baloldal váteszének lenni, hogy az ember borítékolja a buli két lehetséges kimenetét. Vagy megalázó érdektelenségbe fullad, vagy olyan magas labdát ad fel az értő ítészeknek, melynek bizton bekövetkező lecsapása aligha öregbíti a virrasztók kedveltségét a mégoly mérsékelt jobbközép érzelmű táborban sem.

További kérdésként merült fel bennem, ettől az akciótól függetlenül is már régebben, hogy miért gondolják számosan, hogy ha önmaguk öncélú sanyargatásával növelik a világban a szenvedés mennyiségét, az bárkinek is jó.  Azt még megértem, ha valaki saját maga nemesedését véli elősegíteni az önként vállalt szenvedéssel, de vajon honnan jön az idea, hogy ez a kívülállók számára is idvezítő? Őszintén, kinek segít úrrá lenni nehéz élethelyzetein az a tudat, hogy Gyurcsány Ferenc (Orbán Viktor, bárki) álmos, esetleg éhes? Ha annyira jobbítani akarsz az univerzum állapotán, amice, adjál inkább enni valakinek, aki nem jószántából koplal! Ha nagyon feszít a jószándék, akkor esetleg gondoskodj egy helyről, ahol egy hajléktalan kényelemben hajthatja álomra a fejét! De energiaitalt nyelni téli hajnalon az ébren maradásért … Hát, én nem érzem, hogy ettől különösen jobb lett a világ.

Mindezen kérdések után, még az aggodalom hangja is megszólal bensőnkben. Hiszen Ferenc szükségletei végesek. Ősszel már legyűrte a mardosó éhséget. Télen megvonta magától az álmot, az enyhet adót. Hogyan tovább? Az nem kérdés, hogy lesz mi ellen tiltakoznia, erről a másik showman, a TV-vitás haverja, a Viktor majd gondoskodik- összetartoznak ők, feltételezik egymást, mint a jin és a jang, mint a fény és az árnyék, mint a szar és a bűze -, de legközelebb mit tartasz vissza, Ferenc?! Fel ne robbanj itt nekünk! Még a végén sikálhatunk valamely közintézményünk faláról!

Végül borzadva kérdezzük: hol a méltóság? Elvégre ez az ember hosszú évekig volt az ország miniszterelnöke. Ha önmaga miatt nem, legalább miattunk … Hát a hatalom tényleg ennyire addiktív? Ilyen nehéz lejönni a szerről? Ha valakitől megvonják, az mindenre hajlandó? Mint a rezgő fejű alkoholista, aki bármilyen megaláztatást elvisel a mégoly távoli és bizonytalan nagyfröccs reményében? El tudom képzelni, hogy ez igaz, és sajnálni is tudom a szerencsétlen függőket, de ha ez így van, akkor talán nem a dohányzást kellene szigorúan korlátozni, hanem ennek a szernek a hozzáférhetőségét.

 

167 komment

Címkék: életérzés így látom én

A matematika ördögének űzése

2013.02.08. 15:20 Álszentfazék

A rezsicsökkentésben az a szép, hogy mindenki jó jár vele. Ez annyira nyilvánvaló, hogy szóvivőink már nem is hangoztatják. Nem akarnak evidenciákat ismételgetni, mondhatni: a szájbarágás nem kenyerük. Aki gondolkodik, az belátja, hogy a lakosság terhei úgy mérséklődnek, hogy közben az államadósság sem nő. Mindez megoldható a kizsákmányolás csökkentésével.

A próbálkozás nem példa nélküli. Élemedettebb polgártársaink bizonyára emlékeznek még azokra a daliás időkre, mikor Dolgozó Népünk az Élcsapat vezetésével megszüntette a kizsákmányolást, nem tűrte a tőke kínjait tovább. Az volt ám a szép! Mikor az energiaárak emelkedése nem gyűrűzött be – természetesen akkor is a hanyatló nyugatról nem tette ezt, az ilyesmi általában onnan gyűrűzne, ha éberségünk pillanatnyit is lankadna – és fent említett Dolgozó Népünk az Élcsapat vezetésével lerakta a szocializmus alapjait, majd sikeresen hozzálátott a fejlett szocialista társadalom felépítéséhez. Karnyújtásnyira voltunk a kommunizmus alapjainak lerakásától, mikor valami végzetesen megroppant és egy szomorú pillanatig úgy tűnt, a kommunizmus alapjainak lerakása érdeklődés hiányában elmarad.

Alig múlt azonban el egy jó évtized, kiderült, hogy mégis lenne rá igény. A Hazafias Népfront virágkorát idéző politikai összefogással Jóléti Rendszerváltás néven reinkarnálódott a projekt. ( Az MDF nem szavazta meg, de ők el is tűntek a süllyesztőben, legyen ez mindörökre intő jel a kerékkötőknek). Tetszett volna minékünk ez is nagyon, de a gonosz Gyurcsány előbb elkúrta, majd gonoszsága mellett tehetetlenségének is tanúbizonyságát adva nem tudta a nyugatról – honnan máshonnan – begyűrűző válságot határainknál feltartóztatni. Egy szomorú pillanatig úgy tűnt, a Jóléti Rendszerváltást is bizonytalan időre el kell halasztani, mikor példátlan felhatalmazással itt termett a Nemzeti Együttműködés Rendszere.

És már el is érkeztünk a mába, mikor is az általános és nagyarányú rezsicsökkentés fedezetét a karvalytőke orrára történő koppintás bevétele adja. És a folyamat – hasonlatosan a szocializmus építéséhez – nem áll meg az első bátortalan lépések után, sőt erőt merít a kezdeti sikerekből. Már tudható, hogy hamarosan a kormányzati akaratból kifolyólag a szar is olcsóbban csúszik a lefolyóban.

És látja a mi Urunk, hogy ez jó. És lesz este és reggel a sokadik napon is.

Nem csak a mi Urunk, de mi mindahányan látjuk, hogy ez jó. De kérdezzük: nem lehetne-e még ennél is jobb? Persze, hogy lehetne, szorgoskodik is már a miniszterelnökség fáradhatatlan államtitkára, hogy immáron 30 %-os áramár-csökkentéssel tegyünk újabb lépéseket a tejjel-mézzel folyó Kánaán felé, melynek kolbászból font kerítésén törik meg a nyugatról gyűrűző válság. A terv nemes, ne hagyjuk azonban, hogy örök ellenségünk a matematika ismét gáncsot vessen világjobbító törekvéseinknek. Ezzel az apránkénti 10 %-os szarakodással két baj is van. Egyrészt a 3x10% az nem 30%. Ha valami 100 Ft-ba kerül és csökkentem az árát 10%-kal, akkor 90-et kapok. Ha a 90-et megint csökkentem 10 %-kal, akkor 81-et, ha ezt megint csökkentem 10%-kal, akkor 72,9-et, mindösszesen tehát csak 27,1%-ot csökkentettem 30 helyett.  Már megint az a kurva karvalytőke járt jól, bezsebelt 2,9%-ot a Dolgozó Nép jogos járandóságából. Csak nem vagy a szekértolójuk, Lázár elvtárs? Vagy csak megtévesztettek? Mindenképpen ideje önkritikát gyakorolnod!

A másik probléma, hogy a 100-nál kisebb százalékú csökkentések bármilyen hosszú sorával sem érhető el a nulla. Ez egy határérték, ha a  csökkentések száma tart a végtelenbe, de mi túlmegyünk minden határon. Merjünk nagyot álmodni, János! Mint annak idején Pióker Ignác a sztahanovista, a közelgő pártkongresszus tiszteletére tegyünk bátor felajánlást: vállaljuk be a 110 %-ot!

Holnaptól megforgatjuk, ha nem is az egész világot, de a villanyórát mindenképpen. Ha felgyújtom a lámpát, nekem fizet az ELMÜ. Minden háztartás diszperz áramtermelővé válik a fogyasztása révén mintegy. Az erőművekben csak úgy gyűlik majd a villanydelej! Pakson egyre dúsabb lesz az urán és az atomtemetőink fölé is az lesz írva: feltámadunk! Majd a rendszert kiterjesztjük a fűtési költségekre is és onnan kezdve az oroszok felé folyik majd a gáz a csövön. Lesz gáz!

Következő lépésként az alapvető élelmiszerek árai között kell majd rendet vágni némi kenyérszaporítással. Erre azonban csak a választások után kerülhet sor, különben azt mondaná a gonosz ellen, hogy csak kampányfogás. Aztán nem ártana a hídépítők körmére nézni, mert tűrhetetlenül áraznak a piszkok. Esetleg ha megpróbálkoznánk az össznépi vizenjárással? Vagy ehhez még nem elég erős a hitünk?

66 komment · 3 trackback

Címkék: megmondás így látom én summa cum elegseges

Fusi II.

2013.01.28. 20:24 Álszentfazék

Miután  előző dolgozatunkban megpróbáltuk elmélet síkon megragadni a fusi mibenlétét, leírni fejlődéstörténetét, érzékeltetni szerepét és hatásait, elérkezett az idő, hogy rátérjünk a konkrét eseményre, amely – jobb meggyőződésünk ellenére - ilyen szappanoperaként burjánzó, többrészes eszmefuttatásra indított. Az e-útdíjra kiírt tenderről, illetve annak szánalmas bukásáról, egészen pontosan az arra adott kormányfői reakcióról lenne a továbbiakban itten szó.

Az elhíresült mondatokat számosan idézték, az egyértelműség végett mégis idemásolnánk.

„köszönjük szépen, nagyon jót szórakoztunk, jó mulatság volt, kiírtuk a pályázatot, beadták a cégek, elbíráltuk, szerződni akartunk, aztán nem írták alá. Még egyszer ezt a kabarét nem adjuk elő”

Az apparátusban eluralkodó stílusról – mely láthatóan felülről csordogál lefelé – már  kifejtettük nézeteinket, ma is ugyanazt a jelzőt érezzük a legtalálóbbnak: suttyó.

- Miért érzel indíttatást erre a pitiáner hőzöngésre – kérdezhetnénk érdeklődő odafordulással kormányunktól.
– Az, hogy képtelen vagy levezényelni egy közbeszerzést olyan tárgyban, amiről már évek óta fennen harangozol, úgy kiírni a feltételeket – határidőt például -, hogy a problémák, amelyekből mindig akad, kezelhetőek legyenek, nos, ez tényleg kabaré. Nevetünk is, de nem tűnik fel, hogy nem veled, hanem rajtad? Esetleg úgy érzed, hogy neked még nincs mire szerénynek lenned?

Kérdezhetnénk, de hogy kérdezzük-e, az legközelebb a következő választásokon derül ki. Ha nem kérdezzük, akkor a fentebb stíl bejött.

Térjünk most rá tehát a tartalmi elemekre! Az idézett stílusbravúr mellett ugyanis az is elhangzott, hogy akkor most már az állam veszi saját erős kezébe a projektet, így vetve véget a tökölésnek. A pontos részletekkel azóta sem untatták a nagyérdeműt, pedig, hej, de kíváncsiak lennénk (úgy is, mint a nagyérdemű része). Vajon az államnak konkrétan melyik része az, amelynek munkaköri leírásában szerepel, hogy ha úgy adódik, elektromos, használatarányos útdíj beszedő rendszert épít? És honnan van ennek a közelebbről meg nem nevezett állami entitásnak a megfelelő szakértelme ehhez? Hol szerzett gyakorlatot? Milyen szakmai referenciákkal bír? Vagy ehhez nem kell érteni? Az csak a nyugatbarát értelmiség blöffje? Kiküldjük a miniszterelnökség villanyszerelőjét, aztán ő majd összedob valamit? Úgy lesz nekünk útdíj-szedőnk, ahogy a vas és acél országa lettünk?

Az is lehet, hogy az állam nem a saját két kicsi kezével huzaloz majd, de az ő végtelen bölcsességével meg tudja nevezni azt, aki mindenki másnál jobban csinálja ezt. Rendben, elhisszük, hogy van olyan jelöltje, aki versenyképes áron, megfelelő minőségben, az előírt határidőre tud majd teljesíteni. De akkor az miért nem volt ott a közbeszerzésen? Ha meg ott volt, akkor mit kell az államnak a kezébe venni? A kiválasztás eddig is ott volt! Ha pedig a kivitelező nem vett részt a közbeszerzésen, akkor vajon miért? Netalán nem felel meg az előírásoknak? És akkor most a felsőbb akarat hatására megnemesedik? A bizalom majd szárnyakat ad neki?

A történet mögött nem kevesen korrupciót orrontanak és nehéz lenne vitatkozni velük. Egyrészt az orrontással általában nehéz, másrészt a feltételezés jól illeszkedik a hagyományainkba.  A gyanú tehát semmiképpen sem nélkülöz bizonyos alapot, de ez a mise most nem erről szól. Ez most arról szól, hogy valaki úgy gondolja, hogy egy ekkora munkát csak úgy „saját kézbe” lehet venni. Hogy majd csak találunk valakit, aki megbütyköli. Aki nem okoskodik, meg jogászkodik, nem akadékoskodik, meg szakértelmezik, hanem a markába köp, oszt’ megcsinálja. Ha valami nem lesz egészen szabványos, majd szólunk az ellenőrnek, hogy ne kötözködjön. Ha az akadályozná, hogy  hiányt szenved valamiben, majd odanyomjuk neki a közösből. A költségeket meg majd megbeszéljük. Összekacsintva, hogy mindenki jól járjon. Kivéve az állam - mondja majd kacagva az Állam. Szóval, hogy ez elkészülhet fusiba.

És lehet, hogy ez az egy dolog most el is készül, és működni is fog. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy a fusizásra hosszútávon  - sőt már középtávon is – csak rákúrni lehet. Eljön az igazság pillanat, amikor a szimpatikus szomszéd szaki által megbütykölt autónak besül a féke, a kipufogóból bodor füstfellegek csapnak ki és a motorháztető alatt megsül néhány igen drága alkatrész. Keserű pillanat ez és igen költséges, de az érintettek értelmesebbje tanul belőle. Belátja, hogy bár a szimpatikus szomszéd szaki mind stílusában, mind világnézetében közelebb áll hozzá, jobb ha a kocsit a szervizbe viszi. Ott ugyan ellenszenves nagyképűsködés folyik, mindenféle bonyolult műszerekkel, meg tiszta köpenyekben flangálnak, némelyiken még szemüveg is van és –horribile dictu - ÁFA-s számlát adnak; mindehhez pofátlanul drágák, és tudjuk jól, hogy átvernek, mert szemét ez mind, de az autó megy.

Ezt a leckét megtanulhattuk volna a ’80-as években, de a világpolitika viharai megkíméltek minket attól, hogy átéljük, amikor a létező szocializmus olyan igazán a fejünkre dől. Az egész úgy elmúlt és sokakban megmaradt a meggyőződés, hogy azok a módszerek akár működhetnének is. Mert, hogy akkor régen milyen jó volt. Pedig nem. Hogy jó volt-e, az ízlés dolga, de, hogy működésképtelen, az faktum. Nos, ismétlés a tudás anyja, most – úgy tűnik – alkalmunk lesz újra átvenni a leckét.  Biztos nagyon kellemetlen lesz, de láthatóan szükség van rá.

Szólj hozzá!

Címkék: megmondás így látom én

Fusi I.

2013.01.24. 19:22 Álszentfazék

A címadó kifejezés talán már ismeretlen a fiatalabb korosztályok előtt, nem árt tehát elmagyarázni. A fusi szóval írhatjuk le a létező szocializmus magyar változatának – Kádár-rendszer – talán legmarkánsabb jellemzőjét, adhatjuk vissza hangulatának egy meghatározó összetevőjét, ragadhatjuk meg a világhoz való hozzáállásának egyik lényegi elemét. A fusi-attitüd volt az a differentia specifika, amely egyedivé és összetéveszthetetlenné tett minket  Nyugat és Kelet határán. A karikás ostor, az orvosi hálapénz és a fusi azok a legmagyarabb produktumok, amelyekkel tehetséges népünk gyarapította az emberiség kultúrkincseinek tárházát

Konkrétabban: A fusi a bizonytalan nagyságú - ámde minden esetben közterhektől mentes – ellenszolgáltatás fejében, engedélyek, speciális szakértelem, megfelelő anyagok és szerszámok nélkül végzett tevékenység, ami történhetett a szolgáltató vagy az igénybevevő otthonában, de bármelyikük munkahelyén is, és igen gyakran vette igénybe az ezen munkahelyen található erőforrásokat, természetesen ellenszolgáltatás nélkül.

Intermezzo: Az erőforrások kiszervezésének szép neve is volt. – Elhoztam OK-ra. – Ez olyan hivatalos indoklásnak tetszett, pedig csak a tréfás népi furfang megnyilvánulása volt. OK = Otthon Kell.

A fusizás kétségtelenül nagyban hozzájárult, hogy a szocialista hiánygazdaság hazánkban lényegesen élhetőbb volt, mint a Szovjet-birodalom többi országában, ugyanakkor a függés kölcsönös volt. A hiánygazdaság volt a fusizás lételeme. Szimbiózisban éltek ők , normális gazdaságban a fusizás végterméke piacképtelen, a hiánygazdaságban viszont – ha mégoly silány produktummal is  - szélesíti a hozzáférhető javak palettáját, így takargatva a rendszer fenntarthatatlan mivoltát.

Mindez persze nem volt ingyen, a fusizás tömeges és tartós megléte súlyos lelki torzulásokkal járt. Mint fogyasztónak meg kellett békülni, hogy mindent eláraszt az épphogy használható, igénytelen, gagyi (mert az legalább van).  Aki úrrá akart lenni az ebből fakadó lehangoltságon, az vagy inni kezdett, vagy elhitette magával, hogy ez jó. Mivel ezt racionális érvekkel nem lehetett alátámasztani, csak egyfajta vallásként működhetett. Tudni nem lehetett, hogy ez jó, hát hinni kellett, hogy ez „a” jó.

A termelőnek pedig minden észérvvel szemben el kellett hinnie, hogy amit csinál az jó és értékes (és veszélytelen). Ennek a dogmarendszernek szerves része mindenféle oktatás, elmélet, módszertan, minőségi követelményrendszer fölösleges és kártékony dolgoknak kijáró mély megvetése. Nem egyszerűen értelmiség, de mindenfajta szakértelem ellenesség volt ez, fűszerezve valami mélységes provincializmussal. Minden, ami a fusi világán kívülről érkezett az lenézett, ellenszenves, kényszerből vállalt és tessék-lássék teljesített volt. Legjobb hallani sem volt ezekről. A lustasággal is megtámogatott ideológia szerint, mi ezt mind jobban csináljuk, mert csak. Genetikailag. Ennek a hitvilágnak egyik szép terméke a „furfangos magyar melós versus bamba német” népi rege.

Nagyon mélynek kellett lennie ennek a meggyőződésnek, aki megpróbálta megingatni, csak azt érte el vele, hogy végleg besorolódott az ellenszenves kívülállók közé. A fusizó villanydróttal helyettesítette a gázbowdent, popszegeccsel foltozta a lukat a permetező tartályon és szemre állította be az előgyújtás-szöget a Trabant megszakítóján. Ezek után mind a berendezéseket, mind az önbecsülést csak a Hit tartotta működésben.

Végül, de nem utolsó sorban, a köz tulajdonának megkárosításával és terheinek vállalása alóli kibújással szembeni teljes közömbösség elsajátítására is szükség volt. Hiszen a fusi még a szocializmusban is csak úgy tudott megélni, hogy a költségeinek javát szétterítette a társadalmon (lopott és nem fizetett adót). És ezt a vevő is tudta (volna, ha akarja).

Bármennyire rendszerspecifikusnak tűnik azonban a jelenség, nem előzmények nélküli. Vegyük észre a fusizóban reinkarnálódott vármegyei nemest. Azt, aki gúnyos megvetéssel utasít el minden modernizációt, a megye határán túlról érkezett gondolatot, tudást. Aki aztán megdöbben, amikor a terméke a kutyának sem kell a normális piacon. Aki aztán kölcsönkér a banktól, hogy fenntartsa a talmi „gavallérságnak” legalább valami kopott, de fényesre hazudott látszatát. Aki aztán, mikor – az időközben „büdös zsidóvá” avanzsált – bank kiküldi a végrehajtót, az államhoz szalad, ahová eddig adót nem fizetett, dzsentri lesz, meg fajvédő.

És a jelenség nem is tűnt el a rendszerváltással. Itt kísért, mikor egymásnak bizonygatjuk, hogy a koszos, lepusztult Budapest micsoda egy gyöngyszem, mikor azt fejtegetjük, hogy a „szakértelem egy bolsevik trükk” (@Csurka István), mikor az érveket a „rózsadombi értelmiség” okoskodásának minősítjük, mikor unortodox gazdaságpolitikát, meg gazdasági szabadságharcot hirdetünk és hiszünk el, és persze adómorálunk milyenségében.

Mindezek ellenére kétségtelen, hogy a fusi a Kádár-rendszer második felében, a 70-80-as években élte virágkorát. Azokban az években, mikor a hatalom jelenlegi urainak többsége felnőtt, szocializálódott. Mint az a következőkből kitűnik, ezek az évek nem is múltak el felettük nyomtalanul

Folyt.köv.                                                                                                                 

Szólj hozzá!

Címkék: megmondás így látom én

Az erő velünk van

2013.01.10. 15:07 Álszentfazék

Mióta megszületett az Alkotmánybíróság döntése a választási regisztráció elkaszálásáról, és főleg mióta szárnyra kapott a hír, hogy – a várakozásoktól eltérően – a FIDESZ nem fogja toporzékolva a Demokratikus Jogállam fejére borítani az Alkotmány Asztalát, hogy csak azért is;  számosan és számtalan helyen kezdtek bősz találgatásba, hogy vajon milyen hátsó szándék búvik meg emegett. Vajh mit forgat feje bográcsában a Vezér, mi az a sötét/zseniális (pártállástó függően) Nagy Terv, amelynek részeként engedte megtörténni kedvenc szellemi gyermeke abortálását?

Be kell vallanom, hogy az összeesküvés-elméletek lelkes és népes rajongótáborától eltérően nem vélem azt, hogy minden döntés, cselekedett mögött racionális okok húzódnak meg. Sőt! Többnyire legfeljebb  intellektuális izmaink húzódnak meg ezek keresésében, hacsak meg nem elégszünk racionális megokolásként annyival: így szoktuk. És teljesen mindegy, hogy a döntés miről szól, a cselekvés mire irányul, a jövő évi költségvetésre avagy a céges biciklitároló hullámpalával történő befedésére. Ez az unracionális ( legyünk nyelvünkben is NER-kompatibilisek) viselkedés az ember, az embercsoport természetéből következik, bárhol helyezkedjék is ez el a társadalom döntési hierarchiájában. Bátran kimondhatjuk: mindenki ott hülye, ahol éppen van.

Megfigyelésem szerint az unracionalitásra való hajlam annál erősebb egy csoportban, minél inkább tekintélyelvű, piramisszerű -  mondjuk ki halkan: diktatórikus – annak felépítése, működése. Ahol a Személy uralkodik, nem a Szabály. Egyrészről, a (komolyan vett) Szabály megléte már eleve növeli az esélyét, hogy a megalkotói elgondolkodtak, hogy mit, mi célból engednek vagy tiltanak. Korántsem biztos, hogy az eseteknek akár csak a többségében is így tettek, de a valószínűsége nőtt. Ha valamit formába kell önteni - főleg, ha le is kell írni! – akkor hajlamosabbak vagyunk számba venni az észérveket. Másrészről, a Szabály uralma együtt jár azzal, hogy vannak, akik ellenőrzik ezeknek a szabályoknak a betartását, akiknek az az érdekük, hogy ezek betartassanak és a lehetőségük is adott ennek kikényszerítésére. No már most, az ilyen „kekeckedők” előre tudhatóan megnehezíthetik a hatáskörükbe tartozó döntések keresztülvitelét, és ez a várható költség előzetes kalkulációra késztetheti az ötletgazdát. Mit is akarok, és miért? Megéri? A kimenetek többségéről így sem lehet megmondani, hogy ki is akarta, hogy így legyen, de számottevően nő a racionális döntések aránya (mondjuk, háromról tíz százalékra).

A Személy uralma esetén viszont nincsenek előzetes átgondolások, akadályok, tudott költségek. Szabály létezik ugyan, de ez csak a Személy pillanatnyi állapotának lenyomata és aszerint is változik. Akiknek esetleg nem tetszenek a történések, azoknak nincs hatalmuk, hogy megakasszák azokat (hiszen a Személy uralkodik). Mindezek okán a döntés kivitelezésének várható költségei  kezdetben nullának látszanak. A Személy egy reggelen másképp ébred, mint szokott, esetleg hall valamit valakitől és meglódul az agya, és hirtelen hangulatában elindít valamit (pillanatnyilag jó ötletnek tűnik, az alattvalók meg nem merik lohasztani a lelkesedést). Aztán talán már nem is lesz olyan kedves a dolog, ami magára hagyottan csordogál az alvezérek között, pillanatnyi vélt vagy valós hatalmi átrendeződések szerint változtatja irányát, a kifejezett óhaj helyett a lelkes kiszolgálókra van bízva, hogy kitalálják, mit is szeretne a Vezér stb. A dolog alakul, torzul, sokszor el is hal vagy végleg függőben marad, de néha – ahogy felénk mondják – egy véges eseménytérben terminál, magyarul, lesz belőle valami. Ez az eredmény esetleg teljesen ellentétes az eredeti elgondolás szerintivel, de a Személynek éppen nincs kedve korrigálni, esetleg rádöbben, hogy mégiscsak vannak költségek, meg az egész apparátust újra működésbe kellene hozni, amit ezért már nem is akaródzik, így aztán marad minden úgy, ahogy esett. Akarta a fene, de most már teszek rá!

Az eddig leírtak, érzésem szerint, a választási regisztrációval kapcsolatos történésekre tökéletesen illenek, ebből következik, hogy az okok találgatása – szerintem – merőben érdektelen. A reakciók megfigyelése viszont – megint csak szerintem – korántsem az!

Az AB döntését követő napokban a kormánypárt frakcióvezetőjétől jómagam kétszer olvastam, illetve hallottam: beleírhatnánk az alkotmányba, az erőnk megvan, de úgy döntöttünk, mégsem tesszük. No már most, őkelme minden bizonnyal olyan reakcióval próbálkozott, amelyről azt gondolja, hogy minékünk, a hallgatóságának, az ország népének az tetszik, imponál. Egyrészt, ez egy mindannyiónkban munkáló késztetés, másrészt, helyzeténél fogva föltételezhető, hogy egy egész csapat fáradozik lankadatlanul azon, hogy ez így legyen. Tehát a bennük élő rólunk kialakított kép szerint, ezt a figurát érdemes hozni.

Vegyük akkor górcső alá, milyen ez a figura, amelynek adekvát reakciói  a captatio benevolentiae érdekében a legmegfelelőbbnek látszanak! Ez bizony a suttyó, álmenő műmacsó. Az, aki a villamoson fáradt anyukákkal, rozoga nyugdíjasokkal és serdületlen diákokkal érezteti – minősített eset mondja is -,  hogy ő itt bárkinek beverhetné a pofáját, és legyünk hálásak, hogy ezt nem teszi, de próbáljon csak valaki egy rossz pillantást vetni rá! Aki karját úgy tartja el a törzsétől, mintha a dagadó izmok kényszerítenék ezt ki, de gyanúsan könnyű átlátni a hóna alatt. Akinek magas társadalmi státuszát mi sem bizonyítja fényesebben, mint hogy a tömegközlekedési eszközökön igyekszik tekintélyt kivívni.

Mert az az ember, akinek volt gyerekszobája és szociális fejlődése már túljutott egy debilis kiskamasz szintjén, az pontosan tudja, hogy számtalan dolgot nem azért nem teszünk, mert nincs meg hozzá az erőnk. Hanem, mert az erkölcsünk, jólneveltségünk ezt tiltja. Az értékrendünk szabta belső gátak nem teszik lehetővé. A megállóban szétgurult apróját szedegető néni kezére is ráléphetnénk, mégsem tesszük. Pedig magasabbról kényelmesebb felhágni a villamosra! És utána nem is tesszük szóvá, hogy milyen rendesek voltunk!

A politikai erkölcs, méltóság, etika szabályai szerint az Alkotmánybíróság elutasító döntését csak tudomásul venni lehet, causa finita. Az alkotmányba meg nem azért nem irkálunk bele, mert nincs meg hozzá az erőnk, netalán a tollunk, hanem mert az nem arra való. Főleg nem az egy évvel ezelőtt saját magunk által írt és elfogadott gránitszilárdságú. Amiről folyamatosan terjesztjük, hogy tökéletességében maga az alkotmány platóni ideája, minden alaptörvények transzcendens kvinteszenciája. Arról már nem is beszélve, hogy ennek az éteri tökéletességnek számos inkarnációja hever közintézményeinkben az Alkotmány Asztalán, gerjesztve maga körül a tiszteletet és szolgálva dolgozó népünk szellemi épülését. Mikorra lesz ezeken átvezetve a változás? Képzeljük el, hogy betér a polgár ügyeit intézendő a magas Hivatalba és a gördülékeny ügyintézés miatti fájón kevés várakozási időt az Éteri Tökéletesség tanulmányozásának szenteli (mi másnak is szentelné?!), és meg lesz ideológiailag zavarva! Vegyük észre: nem szarral gurigázunk!

Legfőképpen tehát a nevetségesség elkerülése végett tartózkodna a politikus a fent megidézett reakciótól, már amennyiben egy többségében jól szocializált, érett személyiségű polgárokból álló társadalmat vélelmezne. Esetünkben viszont nagyjaink láthatóan a frusztrált suttyót tartják  a kortárs honi ideáltípusnak. Ez még mindig csak egy többé-kevésbé érdektelen magánvélemény lenne, ha nem azok gondolnák, akik. Csakhogy, ők nem lehetnének ott, ahol vannak, ha az ilyen gondolásaik többnyire nem lennének helyesek. Akkor a másként gondolók többségi felhatalmazással megválasztott kormányzó frakciójának vezetője mondaná a mást.  De nincs úgy, hanem így van.

Ez az utolsó gondolatmenet azért eléggé lehangoló!

5 komment

Címkék: megmondás így látom én

Miért pont az andragógia?

2012.12.21. 20:01 Álszentfazék

Nyilvánosságra került a lista, amelyből az érdeklődők megtudhatják, hogy mely egyetemi szakokon nem  lesz egy darab  államilag támogatott hely sem jövőre. A proscribált diszciplínák nem fölöslegességi hanem alfabetikus rendben sorjáznak, így azonnal szemet szúr az első helyezett, az andragógia – magyarul felnőttképzés.

Vajon mi a baj az andragógiával? A magyar felnőtt társadalom oly mértékben képzett netalán (már-már, itt-ott kifejezetten túl), hogy az ilyen szakemberek oktatása kidobott pénz? Dunába vizet, bankba pénzt, magyar felnőttbe oktatást nem? Esetleg kártékony andragógusok csalják az adót, mossák a pénzt, szürkítik a gazdaságot? Állástalan andragógusok fékevesztett hordái lepik el köztereinket és szítják a megtévesztett diákság lázongását? A horribilis androgógus jövedelmek indokolttá teszik, hogy az élet jövendő császárai fizessenek a várható dőzsölésért? Esetleg egyszerűen kellett egy szak a lista elejéről, bizonyítandó a szaktárca elfogulatlanságát? A balneológiára kilövési tilalom van mióta Pokorni szénné égette vele magát, nehogy a kicsinyes bosszúállás árnyéka vetüljön a fényes arcú hatalomra, hát legyen akkor az andragógia.

Innen úgy tűnik, Karinthyval  szólva:  a vezérkar kebelében fejetlenség kapott lábra.

Előbb keretszámok vannak, aztán ponthatárok lesznek hétfőre, most ott tartunk, hogy ponthatárok csak jövőre lesznek, de lesz ahol nem lesznek, mert pl. a mégoly kiváló andragógus jelölteknek is a kasszához kell majd járulni. Előbb tízezer államilag támogatott hely volt bejelentve, aztán annyi, mint tavaly, most valahol a tavalyelőtti szintnél tartunk, és ha hétfő este nem jönne a Jézuska, akkor szerdán vélelmezhetően már nem csak mindenkinek lehetne, de életkortól függetlenül egyenesen kötelező lenne ingyenesen egyetemre járni. Aki nem koptatja elegendő ideig az államilag támogatott univesitasok padjait, annak Selmeczi Gabriella nem védi meg a nyugdíját. Kivéve a közgazdászokat, a jogászokat és az andragógusokat. Ők fizethetnek. Minden bizonnyal  jövő hétre a röghöz kötést is felváltaná az ingyenesen oktatott friss diplomások kitoloncolása. Maradhatnak az andragógusok, a jogászok és a közgazdászok - egy idő után már kizárólag e szakmák képviselőiből áll majd a honi felnőtt társdalom -, hiszen ők mind egy szálig fizetnek, mégpedig nyilvánvalóan azért fizetnek, mert a kormány szerint nincs rájuk szükség. Ezért aztán miden mértéken túl feldúsulnak idehaza, így demonstrálva, hogy a kerékkötő korlátozásoktól megszabadított hatékony hatalom mily tökéletesen tudja kivitelezni az ő világjobbító elképzeléseit.

Jelen helyzetben a kormány csak az Egyháznak köszönheti, hogy megmenekül a teljes nevetségességtől.  Ha az első nikaiai zsinat annak idején nem helyezi át Jézus születésnapját január 6-ról  december 25-re, akkor végük. (Ezt a visszamenőleges törvénykezést volt honnan tanulni. Nem hiába van ott a KDNP, élén a jeles teológus-szociológussal Semjén Zsolttal.) Úgy kell nekik ez a karácsony, mint ütésrészeg bokszolónak a gong. Még egy perc és a padlón vannak. Mert lehet megosztani a társadalmat, lehet hazudozni és lopni, bármekkora ökörséget be lehet magyarázni a híveknek. Egyet nem lehet a hatalomra aspirálóknak: nevetségessé válni.

A rajongók minden további nélkül tudomásul veszik  - sőt, egy nem elhanyagolható részük egyenesen igényli – ha a szimpátiájuk megvallása szélsőséges érzelmeket vált ki a környezetükből. Lehet ez csillogó szemű rajongás, lelkes helyeslés, forró ölelés,  harag, vad vita, gyűlölködés, mindegy. A rokonszenv kijelöli, az ellenszenv pedig összekovácsolja a csapatot. És csapathoz tartozni jó. Ha a másik csapat gyűlöl, az nem baj sőt! Erősíti az identitást. Nem kell gondolkodni, hogy mi végre is van a csapat, hiszen megvan, hogy mi ellen. És mivel a másik csapatban vannak a rosszak, a gyűlöletük mindennél jobban bizonyítja, hogy mi vagyunk a jók. Hiszen kire haragszanak a rosszak? A jókra. Hiszen ezért rosszak!

Egyetlen csapathoz nem akar tartozni senki: a nevetséges, a szánalmas csapathoz. Amikor a hitvallás csendes szánakozást gerjeszt, elfordított fejű lesajnáló mosolyokat szül, apró, bennfentes legyintéseket vált ki, no akkor rögtön rádöbbenünk, hogy mi ezt soha. Sőt! Határozott ellenérzéssel viseltetünk iránta, amit nem is habozunk sűrűn és hevesen kinyilvánítani, nehogy valakinek is - inclusive és legfőképp jómagunknak – eszébe jusson, hogy mi egykoron. Ugyan, kérem!

Tessék csak a hajdani MDF-re gondolni. Feltámadt halottaiból, önállóan bejutott a parlamentbe, még az Uniós választásokon is megcsípett egy helyet, úgy tűnt sikerrel ostromolhatja a mérsékelt közepet, sőt, a határ a csillagos ég. Aztán Bokros Lajos táncolt egyet, nyilvánosságra került a szánalmas jelölt válogató videó , majd összebútoroztak a pártparódiává amortizálódott SZDSZ-maradékkal és a végén még csak nem is futottak.

Nos, ettől a sorstól mentette meg a mostani hatalmat a karácsony. Az ünnepek alatt, között nyilván aligha lázong majd tömegesen a tanulóifjúság, de ami még ennél is fontosabb a hatalom is hazamegy az ő családjához és amíg nem dolgozik, addig sem csinál hülyét magából. Mert, ugye most ott tartunk, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma közzétesz egy listát a fekete seggű, támogatásra méltatlannak talált szakokról, és a lista harmadik helyezettje az emberi erőforrások szak.

Igen, láthatóan eljött az ideje a pihenésnek. Jövőre meg majd csak lesz valami, ami elfeledteti ezt a kis adventi produkciót.

121 komment

Címkék: életérzés így látom én

Kegyencjárat

2012.11.28. 19:25 Álszentfazék

A kormány stratégiai megállapodásokat köt az ő végtelen bölcsessége által arra méltónak talált multikkal. Egy ilyen megállapodás lényege – gondoljuk mi az egyszerű agyunkkal – úgy foglalható össze: nem váglak meg különadóval, csak, légyszi, ne menjél már el! (Azt fel sem merjük tételezni, hogy e megállapodások keretében valamely nemtelen kedvezményt kapnának az erre kiszemeltek)

Az, hogy mi a válogatás szempontja, pontosan nem tudható, de rendes honfit nem is érdekel. Az, hogy a kormány (az ő végtelen bölcsességében) a delikvenst méltónak találta, nekünk éppen elég. Felületes szemlélő előtt ugyan kirajzolódhat egy olyan kép, hogy azokat, akik különösebb gond nélkül itt tudnak hagyni minket a tejjel-mézzel folyóban (autógyártás, cukros vizek palackozása) öleljük-csókoljuk, nyaljuk-faljuk, míg azokat, akik ezt nem tehetik meg ilyen könnyen (bankok, ilyen-olyan szolgáltatók) lenyúljuk. Nem dőlünk azonban be a látszatnak, a tények nem számítanak. Ami számít, az annak biztos tudása, hogy közismerten gerinces és lovagias népünk által rendkívüli módon felhatalmazott kormányunk ilyet sohasem tenne.

Bármi is tehát a válogatás szempontja, egy hete a Suzuki volt soron, övé volt a megtiszteltetés, hogy a stratégiai partnerünk lehetett. Ha az eseményen megjelent Hisashi Takeuchi vezérigazgató tanácsadói lennénk, azt javasoltuk volna néki, hogy a szerkli alatt koncentráljon az üccsire, meg a pogira. Az már biztosan ott van, abból kell kihozni a maximumot, ami pedig gerinces és lovagias partnereinek jövőre tett ígéreteit illeti, azzal sokat nem érdemes foglalkozni. Aláírtak ők nemrég a Bankszövetségnek is!

Egy hét is alig telt el és szorgos kormányunk máris újabb külföldit ölelt keblére, ezúttal a Hankook a soros stratégiai. Mit ad Isten, ő is egy könnyen költöző termelő, de félre sanda gondolat, az a rossz, aki rosszra gondol. A híradásból nem derült ki, hogy a megállapodás aláírásakor ki jelent meg a legfrissebb stratégiai partner részéről, de bárki volt is, ha a tanácsadói lennénk ismét csak azt tudnánk néki javallani, amit Takeuchi úrnak is.

Természetesen nem tudjuk mire gondolt Hisashi Takeuchi vagy a többi (végtelen bölcsességgel kiválasztott) cég vezére, de kíváncsiak lennénk rá. Vajon egy más kultúrából érkezett ember számára is magától értetődő, hogy a problémák megoldásához vezető utat minden esetben a hatalmi kegy napjának kell beragyognia?

Persze, a hatalommal érdemes jóban lenni. Vannak problémák, amelyek megoldásához nélkülözhetetlen is a jóindulata. Na de a normál, hétköznapi ügymenethez?

Mert ezen a tájon ehhez is kegyencnek kell lenni. Mi ezt már annyira megszoktuk, hogy nem is tudunk másban gondolkodni. Ez nem valamiféle lelki defektus nálunk. Nekünk ezt tanította a történelem.

Az, hogy a dolgok alapjáraton működhetnének jól, működhetnének a hasznunkra is, az eszünkbe sem jut. Az meg, hogy esetleg tenni is lehet, hogy állapotaink elmozduljanak valami élhetőbb irányba, na az meg aztán végképp! Miért is merülne fel ez az ötlet? Emberemlékezet óta egyetlen felmenőnknek sem volt módja ilyet tenni. Komoly, gyakorlatias embernek honnan jönnének ilyen vad képzetei? Aki ilyesmin agyal, az nevetséges fantaszta. A józan polgár természetesnek veszi, hogy olyan szabályok között kell léteznie, amely szabályok zavarosak, ellentmondásosak, gyakorlatilag betarthatatlanok, nem lehet közöttük élni, vagy legalábbis nagyon kényelmetlen. Csak egyéni megoldás létezik, nevezetesen: korrupcióval vagy a hatalom kegyébe férközve megszerezni a kivételes elbánást. Ha már mi magunk nem lehetünk a hatalom, arról álmodunk, hogy a haverunk az. Ez a maximum, amit az élettől remélhetünk, de kevesebbel is beérjük, elég ha hasonlít ránk. Ha értjük egymást. Félszavakból, ráutaló magatartásból tudjuk, hogy mikor, kinek, mit, hogyan és miért. A derék apa ezt a tudást adja tovább a fiának, hiszen szívén viseli a boldogulását.

És a mindenkori hatalom is ilyen szemmel néz az ő eszközeire. Azok nem azért vannak neki, hogy problémákat oldjon meg, feladatokat lásson el velük, segítse működni a társadalmat, megkönnyítse alávetettjeinek életét. Nem, ezek az eszközök arra valók, hogy rákényszerítsék az embereket, hogy behódoljanak neki, hogy megpróbáljanak kegyencé válni az élhető életért. És az altvalók természetesnek veszik ezt a hozzáállást, sőt megkövetelik. Ha a történelem szeszély folytán válogathatnak a vezetőik között, rövidesen kilyukadnak annál, akiről a legnagyobb biztonsággal remélhető a fent leírt hozzáállás. Logikus. Az a jó, ha a hatalom úgy gondolkodik, ahogy mi, hiszen ez a feltétele a mi kis különalkuknak. Ha pedig úgy gondolkodik, ahogy mi, akkor nyilvánvalóan a hatalomról is úgy gondolkodik. Sőt, főleg arról.

Ha azt gondolom, hogy a hatalom alapvetően szívatásra való, és a szívatás különalkukkal történő elkerülése érdekében olyat választok, aki úgy gondolkodik, ahogy én, akkor a hatalmat alapvetően szívatásra fogják használni.

Ennek a világnak a szimbóluma a pártbizottsági banán. A múlt század 60-as éveiben a normál élelmiszerboltokban nem lehetett banánt kapni. A nagyobb pártbizottságokba (megyei, városi, járási) működő büfékben viszont igen. A pártbizottsági dolgozóknak tehát a banánfogyasztási lehetőségei is az elsőtitkár elvtárs kegyétől függtek. Ha kiesik a kegyből, oda a banán. Meg az olajszűrő, meg a csehszlovák töltőceruza a gyereknek. Most nem a pártelit  luxusáról van szó, hanem a kisemberekről. A pártbizottsági sofőr tudott banánt (olajszűrőt, csehszlovák töltőceruzát) venni, a többi sofőr nem. A kegyvesztettnek a  hétköznapi élet vált kínossá, nehézzé, idegőrlővé.  Az élhető hétköznapokhoz vezető út a hatalom fenekén keresztül vezetett. A banán  elsődleges szerepe tehát az volt: levitte a szájból a seggnyalás után visszamaradó kellemetlen utóízt.

Az ilyetén történő működésnek viszont súlyos ára van. Kegyencből szükségszerűen kevés van. (Nyilvánvalóan nem lehet a többség kivételezett, bár nálunk történtek – és újra meg újra történnek – rá reménytelen kísérletek).  A többség tehát rosszkedvű, mesterségesen megnehezített életet kénytelen élni, mert nem kerülhet be a kiválasztott kevesek közé. A kegyenc meg szorong. Hiszen ez egy zéró végösszegű játék. A számuk nagyjából limitált, ha valaki bekerül, valaki kieseik. És mindenki be akar kerülni. És a bentlét alapja nem valamiféle teljesítmény, csak a lokális diktátor úri kénye-kedve. Azt kell szolgálni minden határon túl, ami egyrészt gyomorforgató, másrészt nem biztosíték semmire.

Persze, már nem a 60-as éveket írjuk. Egy csomó helyre betört a piac, a hatalom lehetőségei beszűkültek, minek következtében bárhol lehet kapni banánt (meg olajszűrőt, meg csehszlovák töltőceruzát). Számos szolgáltatás minősége javult, de minél közelebb kerülünk a hatalomhoz, annál erősebben érezni a fenti mélyen gyökerező mentalitást. (Másként beszélnek velünk a telefontársaságnál, mint az adóhivatalban, vagy a kórházban). És a mi hozzáállásunk is rögvest megváltozik, ha közalkalmazottal lépünk kapcsolatba, ha közjavakból kívánunk részesedni.

Szóval, nem a 60-as éveket írjuk, és minden valószínűség szerint nem is jutunk oda vissza, de igyekszünk piszkosul.

7 komment · 2 trackback

Címkék: életérzés így látom én

Nettó numera

2012.11.19. 20:24 Álszentfazék

Ez az a pillanat, amikor bátran kijelenthetjük: a kormány érzékeny területre nyúlt.

Természetesen az adótörvények zárószavazás előtt benyújtott módosító indítványairól van szó, azon belül is a pornóadóról. Csak, hogy tisztázzuk a helyzetet, ez nem egyéni indítvány, mint például a választási eljárásról szóló, az egyházak helyzetét szabályozó, a devizahitelek végtörlesztését lehetővé tévő vagy a médiatörvény. Nem, erre a sarkalatos jogszabályi részre magának a kormánynak volt gondja.

Hogy mire nincs nagyjainknak ideje! Úgy elképzelem a megbeszélést, ahol a termékeny talajra hullott mag szárba szökkent. Ott ülnek választott vezetőink a hatalmas asztal körül, csupa elegáns öltöny, sok iskola, doktorátus, nyelvvizsga, vállukon az ország gondja. Az előszobában várakoznak a sofőrök és testőrök, titkárok és titkárnők sürgölődnek, hogy a víz és a keksz egy pillanatra se fogyjon el, helyettes államtitkárok a teljes idegösszeomlás szélén mondják le a fontosabbnál fontosabb megbeszéléseket: kormányülés van.

Mindeközben odabent körvonalazódik a makrogazdasági egyensúly.

-          Akkor hol is növeljük az adóterhelést?

-          Hát, talán az elvitelre vett sütiknél, meg a pornófilmeknél.

-          Jó, ez így jó lesz. Ez majd csökkenő pályára állítja az államadósságot. Csapjuk még hozzá a bankszektort, meg az energiaszolgáltatókat. Biztos, ami biztos!

-          Te mindig olyan óvatos vagy Gyuri, de legyen, végül is te vagy a szakember.

Arra mondjuk kíváncsi lennék, hogyan tervezték meg az ebből a sajátos adónemből várható bevételt. Egyáltalán, hogyan határozzák majd meg az adó alapját? A pornófilmre lesz külön VTSZ? Ki fogja megadni a pornófilm definícióját? Hiszen, ha belegondolunk, például a Kutyám, Jerry Lee is tartalmaz olyan jelenetet, ahol a hősök ráutaló magatartása és ruházata pillanatnyi kétséget sem hagy afelől, hogy a testi örömöknek fognak ők hódolni. Innen a hard-pornóig azért van egy-két lépcsőfok. Melyiktől lesz az alkotás adóköteles? A kereskedelmi rádiók zene/szöveg arányának mintájára itt duma/dugás arány lesz? NAV állásfoglalás készül majd a pornófilm mibenlétéről?

Kulturális kérdésekben mégsem az adóhivatalnak kellene kimondania a döntő szót. Na de akkor kinek? Bízzuk talán személyesen L. Simon László kulturális államtitkárra? Ő esetleg delegálhatná a feladatot a nagyszerű Kerényi Imrének, ő úgy is olyan omnipotens ezen a területen. A színháztól, a képzőművészeten át, a könyvkiadásig mindenhol tudott maradandót alkotni, majd csak eldönti, hogy ha a szegénysorsú önkormányzat filmforgatásra bérbe adott épületében az alkotmány asztalán történik az aktus, akkor az pornónak, vagy hazaárulásnak minősül-e. Esetleg majd Andy Vajna főfilmügyi kormányférfiú, mint legilletékesebb, mondja majd meg, hogy honnan Hard?

Kézenfekvő lenne ilyen esetben a Médiatanácshoz fordulni. Szabályozó testület, ezért van, a mesefilmek és a Mónika-show besorolásával már bizonyította rátermettségét. Kézenfekvő lenne, ha legalább egy ellenzéki tagja lenne a jeles grémiumnak. Az úgyis olyan romlott balliberális, tudja az ilyet, had mondja meg, ne sírjon a szája, hogy semmibe sem vesszük figyelembe a véleményét. De sajnos, csupa derék kormánypárti tag van. Egy kereszténydemokratához meg mégsem leget odamenni: - Dicsértessék, szerinted milyen az igazi pornó?

Lám, a mutatóba meghagyott ellenzék is jól jöhet néha. Kár volt kapkodni!

Lesz itt még gond bőven, tehát kezdő gondolatmenetünket bízvást így folytathatjuk: a kormány nem csak érzékeny területre nyúlt, de jó darabig még ott is fog az ő keze matatni.

És akkor a legfontosabb – nemzetünk jövőjét érintő – kérdésről még szó sem esett! Mi lesz a házipornóval? A házi pálinkafőzés mintájára mennyiségi korlátozással és bejelentési kötelezettséggel adómentességet (is) élvez majd? A jegyző időnként ellenőrzi a törvényi feltételek meglétét?

Egyáltalán: ha a vehemens fiatal pár örömszerzésének néhány legzajosabb pillanata a vékony panelfal túlsó oldalára, a szomszédba is áthallatszik, akkor ők már földi terjesztésű műsorelosztónak minősülnek és adófizetési kötelezettségük keletkezeik? A csendes aktus neve mostantól: nettó numera?

Ezúton szeretném nyomatékosan felkérni Spíró művészurat fantáziájának megzabolázására. Néhány éve a Feleségversenyben ő vetette fel a kamatyadó ötletét, s íme, egy évtized sem kellett: és az ige testé lőn. Ne tessék, kérem, ötletelni!

7 komment

Címkék: életérzés így látom én

Nekünk acht

2012.11.06. 15:07 Álszentfazék

Sokan azt hiszik talán, hogy a Hoffmann-team (továbbiakban: mannschaft) nyelvoktatás terén kifejtett tevékenysége az angol nyelvről, vagy úgy általában a nyelvtanítás koncepciójáról szól. Tévedés. Ez a hatalomról szól.

Első körben a hatalomról, mint vélelmezett pótszerről. Már a nyelvoktatási stratégia tavalyi változatában ott volt az árulkodó mondat: "az angoltanulás kezdeti, nagyon gyors és látványos sikerei azt a tévképzetet kelthetik a tanulókban, hogy idegen nyelvet ilyen egyszerű tanulni". Nehogy már a kis köcsög azt gondolja, hogy ez ilyen egyszerű! Hogy az idegen nyelv arra való, hogy csak úgy beszéljen rajta, miközben előtte nem is volt nagyon szar nekik! Hogy az csak úgy használható! Hogy az a külvilág megértéséről  szól és nem a dolgozatról, a végződések magolásáról valamint – mindenek felett – a szorongásról!

Miért is lenne ez olyan borzasztó? Azért, mert ott vannak a tanárok. Rájuk is gondolni kell. Fizetésük reménytelenül és kilátástalanul alacsony, a többi értelmiségi lenézi őket, társadalmi státuszuk a porban, valamit adni kell nekik. Pénzt nem kapnak, a renoméjuk helyreállítása egyébként is hosszadalmas lenne, de el sem kezdődött, akkor adjunk legalább egy kis hatalmat nekik. Az azért már mégis tűrhetetlen lenne, hogy minden nehézségük tetejébe még olyan diákok közt kelljen lehúzniuk a munkaidőt, akik legalább néhány órán nem frusztráltak, nem szoronganak! Lássuk be, ilyen állapotban mások sikerélményét nézni, az elviselhetetlen lenne.

Kínálkozik a megoldás: adjunk nekik valamilyen eszközt, amivel megcsavargathatják a kis lurkók tökét, amivel törleszthetnek kicsit az őket ért sérelmekért, amivel kiélhetik kicsit a dühüket és keserűségüket. Ahogy a legújabb koncepció eufemisztikusan megfogalmazza: "Nyelvpedagógiai szempontból javasolt, hogy a tanuló a komplexebb nyelvtani struktúrával rendelkező német nyelvvel találkozzék először, ne az angollal". Arról, hogy az angol nyelv valóban olyan kevéssé lenne komplex, szívesen olvasnám egy-két nyelvész véleményét, ahogy nem kevésbé némely pedagógusét a bonyolultság feltétlen előnyeiről, de nem ez a lényeg. Mi, akik átmentünk a honi közoktatás legendásan hatékony nyelvoktatási húsdarálóján, pontosan értjük miről van szó. A német jobban illeszkedik a poroszos rendszerhez, amiben elenyészően kevesen szereznek ugyan használható nyelvtudást, de nem is ez a cél. Lehet táblázatokat magoltatni és számonkérni. El lehet küldeni a serdületlen ifjút az erdőbe az ilyen mondatok fordításával: „Az ön nagymamája látta a szép csatahajót.” „Az ön nagymamája látott egy szép csatahajót.” „Szép csatahajót látott az ön nagymamája.” , és így tovább (und so weiter) Az üzenet egyértelmű: pénz, kilátás nincs, de kaptok valamit, ami segít, hogy a gyerekeknek se legyen jó. És némelyik buta tanár még tiltakozik! Nem érti, hogy neki lesz jó. Jó lesz neki, ha beledöglik is!

Második körben pedig a politikusi gyönyörről van szó. Mert nem elég a hatalmat megszerezni, használni is kell az élvezethez. Amikor valakinek akarata ellenére lenyomnak valamit a torkán, akkor tölti el őket a hatalomgyakorlás mindennél édesebb, ejakularotikus érzése. De ehhez ellenállás kell. Nálunk meg kétharmad van talpnyalókból, ellenzék nincs, a társadalmi és civil kurázsi, méltóság, ellenállás hagyományosan gyönge és oktatási kérdésekbe még az EU és az IMF sem szól bele. Mit tehet szegény Hatalom ilyen helyzetben? Provokálnia kell, hogy harcban győzhessen. El kell vennie valami fontosat. Mert, őszintén, ha például a biológia tananyagból kihagyják a kalászosokat, azért aligha zúdulna fel az istenadta nép. De azt nagyjából minden normális felelősségérzettel megáldott szülő fontosnak tartja, hogy a gyereke tudjon angolul. És minden egészséges realitásérzékkel megáldott szülő tudja, hogy a második nyelv elsajátításának kilátása erősen véleményes. Szüntessük meg tehát az angolt, mint első nyelvet, erre talán még ezek a bambák is felhorgadnak, és akkor végre meg lehet őket erőszakolni. Utánuk meg a világot, a valóságot! Nem számít, hogy az angol a világnyelv. Majd mi megmutatjuk! Nálunk nem!

Értem én, hogy nem az emberek rosszak, hanem a hatalomnak ilyen a természete, ha nem lenne ilyen, senki nem intézné a közügyeket, el kell tehát fogadni a hátrányaival együtt. In concreto azonban egy kicsit aggódom. A választásokig van még másfél év. Ebben az időben mivel fogja az oktatási államtitkárság önmagát kielégíteni? Miután lokális jelleggel detronizáltuk a világnyelvet, mi lesz a következő legyőzendő ellenfél? A gravitációs állandó? A Nemzeti Kerettanterv 2.0-ba bele lesz írva, hogy a nehézségi gyorsulás a Kárpátok ölén nem 9,81, hanem, mondjuk, 8? Nekünk nyolc?

174 komment · 2 trackback

Címkék: megmondás így látom én

Rázva, nem keverve

2012.11.04. 12:25 Álszentfazék

Volt szerencsém látni a legújabb Bond-opuszt, a Skyfallt. Kétségtelenül jó film a maga kategóriájában. Emlékszem, az első itthon is vetített 007-es, A kém aki szeretett engem, mekkora csalódás volt (nekem). A vasfüggönyön innen is terjedő Bond-legenda - amit nem lehetett összevetni a filmekkel, ezért még legendább lett – gerjesztette elvárásokhoz képest bántón bárgyú volt. Sőt, megkockáztatom, bármihez képest az volt. Ez az új széria egészen más ligában próbál játszani, nem is sikertelenül, és a legújabb darab szerintem is a legjobb közöttük.

Mindazonáltal, már csak korom okán is, számtalan pompásan megcsinált  metró-katasztrófához, nagyszerűen fényképezett udvarház-leégéshez és látványosan lezuhanó helikopterhez volt már szerencsém ezért a vonatkozó részek alatt ha nem is unatkoztam, de maradt némi lenyűgözetlen, töprengésre használható agyi kapacitásom.

Szóval, ez a kém dolog erősen túl van kérem lihegve. A Bond-brand már 50 éves és még mindegyik 007-es életben van.  A két legidősebbről (Moore,Connery) már most bízvást elmondható, hogy kifejezetten hosszú élet és tevékeny öregkor az osztályrészük, de a többiek is szépen igyekeznek. Egy ilyen foglalkozás aligha nevezhető veszélyesnek, sőt – összevetve pl. a szénbányászok életkilátásaival – kifejezetten egészségesnek tűnik. A testedzés mondjuk kétségtelenül megvan, és úgy tűnik, a stressz sem olyan kibírhatatlan. Persze, ők elolvashatják a forgatókönyvet, úgy könnyebb. Bár, annyi szerencsés menekülés után, nekünk nézőknek – leszámítva talán a serdületleneket – is nehezünkre esik őszintén aggódni. Ha mégis, akkor nem annyira a hősért, mint inkább az íróért aggódunk, hogy képes lesz-e a megmenekülésnek valami eredeti módját kipréselnie az agyából. És sikerül. Ennyi év után bátran kijelenthetjük, a brit titkosügynökök menekülnek meg a legsokoldalúbban. Mi pedig élvezettel szemléljük az emberi kreativitás eme nagyszerűen öncélú pazarlását, amivel talán csak a sakk – esetleg a go – említhető egy lapon.

Termékeny töprengéseimet egy dolog nehezítette – nem, nem a film -, a pattogatott kukorica, ánglius nyelven popcorn. Régi meggyőződésem, hogy a mozikban elburjánzó takarmányozás lehetetlenné teszi bármilyen  - a Valami Amerika 2 színvonalát überelni képes, tehát szinte bármilyen – film élvezetét. A csámcsogás és a szörcsögés – ami képes tönkretenni egy lírai, csendes részekben bővelkedő opuszt - esetünkben nem volt zavaró, mert az alkotók derekasan megtekerték a volumét, de az, hogy a látóterem perifériáján állandóan – popcorn fogyásig – izegtek-mozogtak a nézők, az bizony idegesített. Kínálgatják egymást, matatnak a zacsiban, poharat cserélnek zacskóra és vissza … Amikor a mellettem ülő nem akart belenyugodni az élvezetek mulandóságába és elkezdte összerázogatni a göngyöleg alján a maradékot, majd maga elé tartva hosszas, kutató pillantással próbálta a sötétben szemrevételezni szorgoskodása eredményét, akkor nagyon sajnáltam, hogy nem én vagyok a James. Legszívesebben a fejére húztam volna a zacsit, a seggébe dugom a poharat és kihajítom a nézőtérről. Mivel azonban futó becslés alapján is 10 centivel magasabbnak, 20 kilóval nehezebbnek és 15 évvel fiatalabbnak tűnt, üldögéltem és töprengtem tovább.

Végül aztán felgyulladtak a lámpák és kifelé menet szembesülhettünk azzal a szeméthalommal, amit magunk után hagytunk. Kukorica, morzsa az üléseken, a padlón, túlcsorduló szemetesek a kijáratok mellett. Le kellene fényképezni és elküldeni az UFO-knak. Modern ember intellektuálisan szórakozik – ez lehetne a címe. Csak abban bízhatunk, hogy az élelmes és környezettudatos mozisok tesznek lépéseket az újrahasznosítás felé. A megoldás kézenfekvő. Össze kell söpörni a padlóról ami lehullott, zacskóba vele, picit be a mikróba és el lehet adni a következő előadás hízóinak. A sötétben úgy sem látják, mit esznek.

3 komment

Címkék: így látom én kultur fintor

Géza nem érti

2012.10.31. 20:56 Álszentfazék

Bizonyára sokak előtt ismeretes az a botrány, ami a minap robbant ki a mi nagyszerű oslói nagykövetünk, Jeszenszky Géza tudományos tevékenysége kapcsán. Röviden, a mi Gézánk azt találta leírni az egyetemi előadása segédanyagában:

„Azért van, hogy olyan sok roma szellemileg leépült, mert a roma kultúrában megengedett, hogy testvérek, vagy unokatestvérek házasodjanak, vagy akár anélkül szexuális életet éljenek egymással”

Lett is az ügyből jeles skandalum, hadat ugyan nem üzentek a norvégok, még Gézát sem utasították ki, de megkérték szépen, maradna ugyan távol a Raoul Wallenberg emlékkonferenciáról, aminek nem mellesleg az oslói magyar nagykövetség volt az egyik szervezője. Azért ez kínos. Olyan ez, mint amikor a menyasszony delíriumos nagypapáját nem viszik el a lagzira, mert olyan büdös és gusztustalan, hogy elmegy tőle a násznép étvágya. Hiába no, a Lajtától nyugatra diplomáciai körökben egy ilyen mondás az angol királynő fogadásán könyékig a saját seggbe merülve végrehajtott hosszas és elégedettségre utaló hangokkal kísért vakaródzással egyenértékű. És nem segít a helyzeten, ha a látható megbotránkozástól indignálódva fennhangon és részletekbe menően elmagyarázzuk a megjelenteknek, hogy székletürítés után milyen alaposan szoktuk megtisztogatni a kimeneti nyílás környékét, nem lesz tehát semmi gond a svédasztalnál azzal a kézzel, és különben is, seggvakarásra mindig a balt használjuk, azzal meg legfeljebb a kenyeret fogjuk meg. De azok a sznobok csak húzzák az orrukat, mi meg nem értjük.

Géza legalábbis láthatóan nem érti. A botrány kirobbanása után oda nyilatkozott, hogy több tanulmány, szociológiai felmérés érinti a cigányok között is fellelhető szellemi fogyatékosság jelenségét, és általában ezt a belterjes közösségek létével, és az ezzel járó gyakori rokonházasságokkal magyarázzák.

Nos, erről van szó Gézám! Hogy a belterjes közösségekkel járó rokonházasságoknak. Nem a romaságnak. Mert akkor ez ugye minden belterjes közösségre jellemző. Mondjuk, valamely földrajzi/nemzetiségi/szociális okokból elzárt erdélyi, belterjes, magyar közösségre is?  Tehát a magyarokra?  Ha már jegyzetet írtál „Post-Communist Europe and Its National/Ethnic Problems" címmel, akkor abban ilyen példát is említesz? Nyilván mindannyian tudjuk, hogy hol lennél te most nagykövet egy ilyen mondat leírása után. Jó esetben a közalkalmazottak nyugdíjasklubjának adventi előadásában készülnél Júdás szerepére. És akkor képzeljünk el egy ilyen mondatot egy romániai egyetemi jegyzetben! Bizony ott ütnénk az asztalt – veled, mint diplomáciánk zászlóshajójával az élen – az összes nemzetközi fórumon. Teljes joggal – jegyzem meg.

Szóval igen, az általad mondottakkal ellentétben, kijelentéseddel kapcsolatban rasszizmust emlegetni nem, hogy nem felháborító, hanem az egyetlen ésszerű viselkedés. Mert ez az, amit ezzel a szóval leírunk. Rasszjegyekhez kötni egy – többnyire negatív megítélésű -  jelenséget, aminek azokhoz nincs köze. Mert még ha megadtad volna is azokat a tudományos munkákat, amelyek tanulmányozásából erre a nagyszerű következtetésekre jutottál – és amelyek létezésében számosan kételkednek – akkor is csak annyit mondhatnánk, hogy van itt egy jelenség, ami a belterjes, zárt közösségekre jellemző. Tehát a belterjes nem roma közösségekre is. Nem jellemző viszont a nem belterjes roma közösségekre. Továbbá felmerül a kérdés, hogy mitől is belterjesek ezek a közösségek? Mert a hegyekben gyakran esik a hó? Esetleg a többség elutasító, előítéletes, kirekesztő magatartása miatt? Esetleg a felhalmozott szociális hátrányok okán vannak ők bezárva. Melyik közösség miért? Aki ehelyett összeköti a végeredményt meg a bőrszínt, azt nevezik rasszistának.

Géza láthatóan abba a – társadalmunkban rendkívül gyakori – hibába esik, hogy összekeveri a rasszista gondolkodást a tevékeny fajgyűlölettel. Tipikusan megfigyelhető ez a keveredés azoknál, akik az ilyen témába vágó okfejtéseiket az „Ismerek én rendes cigányokat is, de …”, illetve a „Nekem is vannak cigány barátaim és semmi bajom velük, de …” mondatokkal kezdik.

Intermezzo: Miért lenne bajod a saját barátaiddal, te korlátolt értelmű medvebocs?!

A tevékeny fajgyűlölő valamilyen feldolgozatlan trauma, lelki sérülés okán – ami persze lehet súlyos és valós - kényszert érez, hogy keresse a konfliktusokat, ahol kiélheti a gyűlöletét. Mindenről ez jut eszébe, állandóan erről beszél, mint Móricka. Esetleg a kisebbrendűségi érzését kompenzálandó csatlakozik olyan csoporthoz, ahol más csoportok folyamatos verbális és tettleges alázásától végre valakinek érezheti magát. Hál’ Istennek a még ennek a rosszkedvű, megkeseredett és frusztrált társadalomnak a többsége sem ilyen. De ettől még előítéletesen gondolkodhat ez a többség (a felmérések és a saját tapasztalataim szerint így is gondolkodik az elsöprő). Nem szereti az erőszakot és az erőszakoskodókat, nem akar folyton gettót építeni, konkrét megalázások láttán viszolyog, nem szavaz olyan pártra, amelyik erre a kérdésre építi a politikáját, nem ezt tartja a fő problémának, esetleg még az „Ember színe fehér” jellegű bunkó kiszólásoktól is tartózkodik, csak éppen úgy gondolja, hogy „ők” azért mások. En bloc. A barnák, a nagyorrúak, a vágottszeműek, a pirézek. Mélyen felháborodik, ha az ő gyerekét néhány pofonnal teszi helyre a rendőr, de a cigánysoron már teljesen helyénvalónak tekinti ezt a hatósági eljárást. Persze csak indokolt esetben, a túlzásoktól tartózkodva. Mert ő rendes ember. És valóban az is, csak rasszista.

Gézáról sem mondott senki olyat, hogy az általa felgyújtott házakból menekülő cigányokra lövöldöz sörétes puskával. Még csak az sem merült föl, hogy éjszakánként fehér csuklyában lángoló kereszteket állít Szabolcsban. Magam részéről minden további nélkül elhinném neki, hogy amennyiben faji indíttatású erőszakot látna, azt elítélné és akár tevőlegesen is igyekezne megakadályozni. Ő egyszerűen csak rasszista sztereotípiákat (is) használ a világ leírására.

Hogy ez így van, az nem is az eredeti idézetből, hanem a kritikára adott reakcióból látszik. Mert egy szerencsétlen, hülye mondat mindenki keze alól kikerülhet. Akinél viszont ez egy botlás, az ilyenkor elnézést kér, mondván, hogy a fáradtság, a helyszűke, a figyelmetlenség stb. szülte sajnálatos hibáról  van szó, nem ezt akarta mondani, de belezavarodott, később meg átsiklott. Géza viszont láthatóan nem érti, mi itt a gond. Szerinte az inkriminált mondat rendben van. Tehát nem hibázott, tényleg így gondolja. Akkor pedig …

Az viszont, hogy el sem bírja képzelni, hogy létezik olyan gondolkodásmód, ahonnan az ő nézetei problémásak, nos ez nem vall valami sok észre. Ami átjött Gézánk elmúlt évtizedekben nyújtott produkcióiból, az alapján eddig is sejthető volt, hogy aligha egy szellemi gigász. Ilyenkor úgy eltöprengek. Itt van ez a jóindulattal középszerűnek nevezhető ember és ezekkel a képességekkel milyen messzire jutott! Miniszter volt két kormányban, washingtoni nagykövet – ami azért nem egy szváziföldi szinekúra –, egyetemi tanár és még most is egy európai országban képviseli a hazáját. Vajon a válogatási rendszerünk ilyen gyenge, vagy ezekhez a pozíciókhoz tényleg elég ennyi?

 

182 komment · 2 trackback

Címkék: megmondás így látom én

Megmentett városok

2012.10.28. 21:04 Álszentfazék

Volt szerencsém látni egy közvetítést a miniszterelnök legutóbbi fellépéséről, mikor is bejelentette, hogy az állam átvállalja az önkormányzati adósságok kb. felét, mintegy 600 milliárd értékben. Mit mondjak,  magam részéről leginkább undorítónak találom a joviális hatalom efféle jópofa viccelődését, ahogy a főnök tréfásan - de azért úgy, hogy érezzék kezének súlyát - helyre teszi a felelőtlen beókat, hogy most az egyszer még segít (mert ő hatalmas és segíthet), de legközelebb már a szőnyeg szélére lesznek állítva, és kacagtató hasonlattal  meg is idézi a regulázás mikéntjét. A közönség pedig hálásan kacag. Olyan „Sztálin elvtárs érti a viccet” hangulat van. Az, hogy a megregulázandók a 10 millió magyar állampolgár meglehetős demokratikus legitimációval rendelkező helyi vezetői, valahogy nem jön át.  A légkört minden frázisnál találóbban jellemzi a következő kis közjáték: Tarlós István nem jelent meg a rendezvényen, de a Főpolgármesteri Hivatal kommunikációs igazgatója sietett mindenkit megnyugtatni, hogy "miniszterelnök úr tudtával, igazoltan hiányzott". Nevezett Tarlós István egy másfélmilliós város közvetlenül választott(!) vezetője. Neki bármit is igazolnia a választói, esetleg az őket képviselő közgyűlés előtt kell. A miniszterelnök előtt nem. Bárhonnani  távolmaradását sem. Merthogy: eb ura fakó! Hát hol élünk?

Az utóbbi kérdésre még aznap további orientációt kaptunk, mikor is az MSZP fővárosi frakcióvezetője – tehát nem valami mezei hülyegyerek, mezeinek semmiképp sem mezei – oda nyilatkozott a fenti kormányzati aktust minősítendő, hogy ’’ Orbán Viktor mai bejelentésével elismerte, hogy kormányzata tönkretette az önkormányzatokat”. Ami ugye úgy ökörség, ahogy van, hiszen nem ismerte be, de  ha megtette volna, az sem lenne igaz, mivel az önkormányzatok problémái nem csak a 2010 utáni történésekből fakadnak és a felelősség is lényegesen szerteágazóbb. A mindenkori kormányok szerepe messze nem elhanyagolható, de sem Orbán, sem Gyurcsány nem ment el személyesen adósságot csinálni az önkormányzatoknak. Van ott sara bőven számos helyi képviselőnek, polgármesternek, de legfőképp az szavazatával őket hatalomba segítő polgárnak. Szóval, a fenti kijelentés még hazugságnak sem nevezhető, hiszen a hazugság feltételez némi szellemi erőfeszítést, minek eredményeként a hazudó reményei szerint sikerül a tények tendenciózus ferdítésével hamis képzetet kelteni közlendőnk tárgyáról. Ez viszont az a szint, amikor a hülyegyerek a hátsó padból bekiabál valami ökörséget, hogy megzavarja az órát.

És mindeközben az igazi problémáról – pedig most lenne rá apropó – nemhogy szó, még kérdés sem esik. Nevezetesen, hogy kicsi hazánkban az önkormányzati rendszer még rossznak sem mondható. Egyszerűen nincs. És ez már egy ideje így van (így nincs), és láthatóan ez senkit sem zavar, és terv sem létezik, sőt a  terv terve sem, a változtatásra. A nincs lesz, az a nincs ami már volt. Nincs a mostaniaknál, nincs az előzőeknél és nincs a mostaniakat leváltani igyekvő részben előzőeknél.

Mi fogja garantálni, hogy az adósság nem termelődik újra? Ja, hogy a központi hatalom tilt és ellenőriz. Megszabja, hogy mennyi hitelt vehet fel melyik önkormányzat, hogy mennyi segélyt oszthat, mennyit fizethet az alkalmazottainak, milyen adót kell kivetnie, milyen központi adományt mire költhet stb. Akkor már nem lenne egyszerűbb ezt az egésze önkormányzati hókuszpókuszt felszámolni? Irányíthatnák az országot helytartók, ők szó nélkül végrehajtanák a Tervhivatal direktíváit, holmi legitimációs hőbörgéssel nem akadályoznák az olajozott működést.

Most a kormány megajándékozta az önkormányzatokat az adófizetők pénzével, akik ugyebár mind valamelyik önkormányzat illetékességébe tartoznak. Meglep minket a saját pénzünkkel. Nem lett volna egyszerűbb el sem venni? Maradhatott volna helyben, akkor esetleg nem lenne átvállalandó adósság. És azok, akik bármilyen okból nem halmoztak fel jelentős adósságot, most nem éreznék szerencsétlen lúzernek magukat. Nem fogadnák meg, hogy mostantól dorbézolni fognak kivilágos-kivirradtig, ha nem tudnak minden pénzt eltáncolni, akkor beugranak a nagybőgőbe (díszkút a főtéren). És nem lesz olyan ellenőrzés, ami ezt megakadályozza!

Pedig ezek nagyon fontos kérdések. Néhány ilyenre adott válaszunk döntheti el, hogy egy demokrácia szabad és felelősségteljes polgárai leszünk, vagy egy szoft-királyság jobbágyai. Döntheti, majd ha egyszer elértük azt a szintet, mert jelenleg egy működésképtelen demokrácia-paródia és egy működésképtelen tekintélyelvű hatalom-paródia alternatíváját vagyunk képesek felvázolni. Most azokra a kérdésekre keressük a választ, hogy mennyien Milláztak és mennyien Békemeneteztek, továbbá azzal a torokszorítóan izgalmas felvetéssel foglalkozunk, hogy visszatér-e BG a politikába és kik lesznek a szövetségesei. Mint amikor serdületlen ifjak a Gyűrűk Urát játsszák. Vajon csatlakozik-e Boromír a szövetséghez? Jönnek-e az entek? Visszatér-e a király? Ha nem lenne annyira szánalmas, szórakoztató lenne.

27 komment

Címkék: megmondás így látom én

A derű forrása

2012.10.13. 15:11 Álszentfazék

Előrebocsátom, nem szeretem, ha a személyzet okoskodik. Ha a pincér kioktat, hogy milyen körettel és borral kell kísérni a kiválasztott húst, ha a takarítónő akarja megmondani, milyen is a leporolandó könyvek optimális elhelyezése. Ez nem valamiféle lenézés, ha egy orvos lép ki az illetékességi köréből, azt is nehezen viselem, és ahol és amikor én vagyok a személyzet ott és akkor igyekszem magamat is a fent leírtakhoz tartani. Az egy másik kérdés, hogy mennyire sikerül, de ha nem, az az én hibám, esendőségem, az elven nem változtat.

További előrebocsátandó, hogy véleményem szerint a miniszterelnök – az egész kormányával, sőt az egész államapparátussal egyetemben - bizony személyzet. A köz alkalmazza őt olyan dolgok elintézésére (és csak arra!), amelyeket másként – egyénileg, decentralizálva – hatékonyan elintézni nem lehet.

Következik a fentiekből, hogy ellenszenvvel figyelem, pimasz impertinenciának, hatalmi arroganciának, nevetséges fontoskodásnak vélem, ha a köz alkalmazottja – legyen bár az első ezen alkalmazottak között – világnézeteket tesz helyre, értékrendeket rangsorol, az élet nagy kérdéseiről mondja meg a tuttit. Magánemberként természetesen jár neki a véleménye iránti tiszteletet és odafigyelés – valamint, amiről szeretünk elfeledkezni: a kritika -, de egy miniszterelnök a hivatali idejének egyetlen nyilvános pillanatában sem magánember.  Ha már muszáj ilyesmit cselekedni, akkor az inkább a parlament, esetleg az alkotmánybíróság dolga, de nekik is csak nagyon erős korlátokkal övezve, a végrehajtó hatalom feje viszont hajtson végre, és kíméljen meg a szólamaitól.

Mindezek után és ellenére mégis kénytelen vagyok beismerni, miniszterelnökünk legutóbbi szoboravatóján – nagyon megkedvelte mostanában az ilyesmit – a szívemből beszélt. Így szólott ő : "benső átalakulás nélkül nincsen se ország, se szobor, se pálinka, se bor, se ember."  Magam is így látom. Az embereknek, a társadalomnak, az értékrendnek, az elvárásoknak, a gondolkodásmódnak, a stílusnak kell változnia, attól  és csak attól változik majd meg a politikának, közös dolgaink intézésének a minősége is. Sőt, nem kis mértékben a magánéletünk minősége is.

Tartok azonban attól, hogy a fene nagy egyetértés szerénységem és a jeles státusférfiú között ezen a ponton véget is ért. Gyanítom, hogy a benső átalakulás kívánatos irányáról már egészen másokat gondolunk. Én például el tudok képzelni egy olyan átalakulást, minek eredményeképp a köz konszenzussal oda konkludál, hogy egy olyan politikai csoportosulást, amely miniszterelnökünkhöz hasonló hatalomgyakorlási elveket valló személyt eltűr vezetőjeként, még a parlamenti küszöb közelébe sem enged. Sőt, nincs is ilyen szervezet, mert annyira ciki lenne a tagjának lenni, hogy senki sem lép be, mivel nem akarja, hogy a gyereke kiközösítve  bóklásszon az iskolaudvaron a többiek kórusától kísérve. - Apád lopott pénzből kampányol! Megfelelő szervezet hiányában pedig hősünk a Felcsúti Ruhaipari Szövetkezet helyettes művezetői posztjáért harcolna reménytelenül, mivel konfrontatív, erőszakos természete miatt a környezete ekkora hatalmat sem adna szívesen a kezébe. A szombati focimeccs után pedig egykori iskolatársával S. Lajossal – akit sorozatos közpénzügyi stiklijei lehetetlenítettek el – darvadoznának a fröccs fölött, azon töprengve, hol rontották el.

El tudok továbbá képzelni egy olyan átalakulást, minek következtében az, aki az Etyeki Czimeres Pálinkaház birtokára Isten, áldd meg a magyart címmel állíttatott szobrot felavatja, ettől a pillanattól kezdve a közéletben csak mint a jókedv forrása jelenhet meg.

Mely jókedv – tudtuk meg ugyanott ugyanattól – előre valóbb, mint a bőség, hiszen: „A búval bélelt nem tudja élvezni milliárdjait sem". Milyen igaz, mondanánk elsőre, de tovább gondolva itt is kényes kérdések merülnek föl. Kinek vannak itt milliárdjai? - kérdezzük, úgy is, mint a nép. Csak nem a környezeted ihletett erre a gondolatra, Viktorom? – érdeklődik immár a honi politikai közösség. Akkor már csak azt áruld el a te híveidnek, mi a ború oka felétek? Mert ha ti borúsak vagytok, akkor mi aggódunk. Nem értetek, miattatok.

Szólj hozzá! · 4 trackback

Címkék: életérzés így látom én

Szól az ő népéhez

2012.10.10. 19:05 Álszentfazék

Többek szerint a kormánypárt soproni időközi választásokon elszenvedett veresége volt az egyik kiváltó oka a hirtelen médiakampánynak, amelyből megtudja a tájékozatlan polgár, hogy szemben a rémhírterjesztő ellenforradalmárok suttogásával, már megint legyőztük az IMF-et, Mit legyőztük? Porig aláztuk!

Intermezzo: Ez az permanens győzedelmeskedés a létező szocializmus idején letöltött katonaidőmet idézi fel bennem. Ott halmoztunk így sikert sikerre minden megmozdulásunkkal. Akkoriban ugyan a különböző irányokból settenkedő NATO csapatok fölött arattunk szüntelen diadalt, de végül is, az is olyan nyugati izé, mint az IMF. A remény és a segítség napja keleten kelt már akkor is. Akkoriban még nem Keleti Szélnek, hanem Béketábornak hívták, de fényével ő is a hanyatló nyugat közeli és elkerülhetetlen  bukására világított rá.

Szóval, Sopron. Mivel önkormányzati képviselőt választottak, az egész cirkusz néhány száz szavazatról szól. Ez a kampány meg állítólag 200 millióba kerül. Nem lett volna olcsóbb lábon megvenni a Leghűségesebb Város vonatkozó kerületének szavazóit? Mibe kerülhet egy soproni? Főleg, ha kimért.

Esetleg hatósági intézkedés hatálya alá vonni a polgárokat a szavazás idejére, mint tettük azt a hazánkba menekült tibetiekkel a kínai miniszterelnök látogatásakor. Az még költséghatékonyabb, csak a közreműködő pár rendőr túlórapénzébe fáj.

Vagy, ha már ellenállhatatlan médiakampányolhatnék lett úrrá nagyjainkon, a probléma gyökeréig kellett volna lehatolni. Az IMF diadalának hírét terjesztő ellenfülke-forradalmárokat meggyőzni a kreatív média eszközeivel, ugyan hagynának már fel nemzetvesztő tevékenységükkel. Milyen jól mutatna például az alábbi szívhez szóló üzenet toronyházfalnyi méretekben! És jogdíjat sem kell utána fizetni!

 

Szólj hozzá!

Címkék: megmondás így látom én

Az ellenzék nyomorúsága

2012.10.06. 15:52 Álszentfazék

A címben jelzett állapotot mi sem jelzi jobban, mint, hogy a közügyek iránt érdeklődő (fogyatkozó számú) polgártársaink azon (egyre növekvő) része, akiket ellenérzésekkel tölt el ami a NER keretében itt kialakulni látszik reménytelenségében a permanens szellemi maszturbációba (wishful thinking, ha valakinek így jobb) menekül.  Az ellenzék intellektuális sivársága, az egész zavaros, kispályás inkompetencia, továbbá az a tény hogy a társadalom láthatóan nem tudja, hogyan kellene jobb minőségű csapatokat kiizzadnia magából és tehetetlen frusztráltságában gusztustalan pótcselekvésekbe menekül, nem is nagyon tesz számukra lehetővé mást. Stratégiai játékot játszanak, ami nem érdektelen, csak a valósághoz nincsen köze és egy idő után unalmas, főleg az érdeklődő megfigyelőnek. És ha akkor ez azzal szövetkezik akkor és amaz lesz a jelölt, de pont a megfelelő időben, de azzal ott aztán nem és számolunk és elképzelünk és a monitoron már létszik is a vágyott eredmény.

Aha. Ha a termés felét baltára cseréled és kivágod a fát és hazaviszed a faludba és csinálsz belőle hajót, akkor megkerülheted a támadó ellenséget és elfoglalhatod a városát. Aztán beleér a kezed a bilibe és felébredsz.

A fent leírtak egy tipikus példájával találkoztam derék bloggertársunk bejegyzésének formájában. Aki lusta elolvasni: az írás azt taglalja, hogy Bajnai Gordon éppen pontosan az ellenpólus a Orbán Viktornak és ez mennyire jó az adott helyzetben és a megfelelő circumstaciók fennforgása esetén mily reményekre jogosít mindez az elkövetkező választások vonatkozásában. Korrekt és alapos írás ez, a maga gondolati rendszerén belül nincs is vele semmi baj. Magával a rendszerrel van a baj.

Deja vu. Az ellenzék egyszer már kiállt a pástra Orbán Viktor ellenpólusával – a dinamikus, konfrontatív, erőszakos, pörgő népvezér szemben a csendes, álmatag, unalmas, kompromisszumkész  szakemberrel –, akit Medgyessy Péternek hívtak. Győzött is. Sok jó nem sült ki belőle!

Nem akarom én azt mondani, hogy Bajnai majd pontosan azt fogja tenni, mint amit Medgyessy tett, de nem is ez a lényeg. A dolgokat nem Gordon miniszterelnök fogja intézni, mint ahogy most sem Viktor vezénylőtábornok intézi és az átkos múltban sem János főtitkár intézte, hanem a csapat. A sok száz, több ezer, talán néhány tízezer emberből álló garnitúra, aminek ők csak a védjegyei, az arcai. A csapat meg olyan, amilyen. Amilyenek mi vagyunk, amilyet eltűrünk, amilyet igénylünk.  Amit ők ott fent hozzátesznek a dolgokhoz, az csak hab a tortán. Ha most kormányváltás lenne csak Viktor cezaromán sallangjaitól szabadulnánk meg. Ezeket ízlés szerint tekinthetjük komikusnak, abszurdnak, undorítónak, magasztosnak, csak egynek nem: lényegesnek.

Mert reményeink szerint mit is csinál majd az új csapat? Nem fogják tiporni a jogállamiság és a demokrácia alapértékeit, nem kötik gúzsba a sajtószabadságot, nem rombolják le a fékek és ellensúlyok rendszerét. Nagyon helyes! És miután mindezt nem tették, akkor mi lesz? Elárulom: ami eddig. Lényegében.

Hogy majd a Gordon nem hagyja elszállni a hiányt és az adósságot? Lehet, hogy minden erejét latba vetve ideig-óráig ellen tud tartani, de ez nem menekvés lesz, csak halasztás. A magyar államadósság a kiegyezés óta (tehát amióta lehet) növekszik, egyik krízist a másik után okozva kormányoktól és államformáktól függetlenül. Hogy nem korlátozza majd a sajtót? A honi sajtónak nem a korlátaival, hanem a minőségével van a baj (azért is lehet gond nélkül korlátozni). Hogy az össznépi felelőtlenség nagyobb dicsőségére nem támogatja a jómódúakat árfolyamgátas hitel visszafizetéssel? Ezt mi egyszer már ’89-ben is eljátszottuk a lakáshitelekkel. Soroljam még? A korrupció nem a Közgéppel kezdődött a Kárpátok ölén, tessék már elolvasni Jókait, Mikszáthot meg Móriczot (hogy a spontán privatizációról már szót se ejtsünk). Kopereczky Izrael Izsák semmivel sem volt alkalmasabb főispánnak, mint Dobi István vagy Schmitt Pál államfőnek.

Mi ezt a játékot így játsszuk. Elfogadhatjuk magunkat, mondván, hogy nekünk ez így jó, és akkor legalább a megkeseredettség döbbenetes mértéke csökkenhet, aztán majd lesz valami. Esetleg szembenézhetünk azzal, hogy mi bizony egy olyan csapat vagyunk, amelyik a közös ügyeit sokszor hülyén, ellenszenvesen és kártékonyan intézi, ami keserves szembenézés lesz, de talán elkezdődhet vele valami változás, vagy nem, de amíg ez kiderül addig is garantáltan rosszul fogjuk magunkat érezni. De ez a bolyongás ebben a szegényesen berendezett virtuális világban, ez csak arra jó, hogy elterelje a figyelmünket a lényegről, elfedje és így növelje a bajt (ha baj van), ráadásul már unalmas is. Akkor már inkább keressünk valami kardozós-dugósat. Mondjuk a Trónok harcát.

93 komment · 3 trackback

Címkék: megmondás így látom én

A magyarázattal, adós!

2012.10.05. 16:21 Álszentfazék

A közösség költségeit fedezni hivatott elvonások a társadalom különböző csoportjait különböző mértékben terhelik. Az, hogy ezek a terhek hogyan oszlanak meg, megmutatja a regnáló hatalom értékrendjét, gondosságát és hozzáértését. Kit és mit szeret és támogat, kit és mit rühell és büntet, mit tart kívánatosnak és mit kárhozatosnak, mennyire alaposan gondolta mindezt végig és mennyire sikerült az elgondoltakat átültetni a gyakorlatba. Mindezek tudatában érdeklődnék:

Miért pont az ATM készpénzfelvétel?

Mint az nyilván sokak által tudott, az ehéten aktuális  végleges költségvetési kiigazító csomag részeként lett bejelentve, hogy jövőre 3 ezreléknyi adó terheli a fenti tranzakciót. Vajon a bejelentést megelőzően készült valami elemzés, hatástanulmány, és nagyjaink láták azt, hogy ez jó? Van valami koncepció, amibe ez az újabb elvonás illeszkedik – mármint túl azon, hogy „kő a píz”? Elgondolkodott-e akár csak egy pillanatra is valaki, hogy kiket és mennyire fog ez terhelni?

Nos, én egy pillanatig elgondolkodtam és – fenntartva a tévedés jogát, hiszen nem vagyok sem statisztikai hivatal, sem szociológiai intézet – arra jutottam, hogy nyilván azokat, akik a legnagyobb mértékben kényszerülnek a készpénzhasználatra. Jómagam úgy vélekszem, hogy ha az ember Rolex órát avagy csónakmotort vásárol, akkor többnyire tud kártyával is fizetni. A nagyvárosok bevásárlóközpontjaiban is megy a dolog. Ahol nehézségek szoktak felmerülni, az például a piac, a kistelepülések kicsiny boltja és a hasonló műintézmények. Tehát, a nagyobb teher a szegényebbekre, főleg a vidéken élő szegényebbekre fog hárulni.

Mármint, hogy nekik lesz nagyobb a teher, amint ez egy egyszerű számítással  bemutatható. Ha pl. Nagy Polgár havi 300 ezres jövedelméből 100 ezret kénytelen készpénzben elkölteni, akkor 300 Ft ATM-adót fizet, míg Kiss Polgár a 40 ezres jövedelméből 30 ezret költ készpénzben, tehát 90 Ft ilyen adóval járul hozzá a közösség költségeihez. Vagyis Nagy Polgár az összes jövedelmére vetítve 1 ezrelék, míg Kiss Polgár 2,25 ezrelék ATM-adót fizet. Ez azért degresszív adóztatás a javából!

Különösen látványos szopóág van fenntartva a kistelepülések azon lakóinak, akik jövedelmük meghatározó részét legálisan, bérlistán – tehát bankszámlára - kapják, mint például a vidéki tanárok. Vannak arra utaló jelek, hogy mondjuk az ELTE gyakorlóiskolájában hatodikos matektanárnak lenni hangyányit könnyebb, mint ugyanezt egy szabolcsi kistelepülésen gyakorolni. No már most, ez utóbbiakat (vö. a nemzet napszámosai) eddig sem jutalmazta társadalmunk a nehézségeiket honorálandó, de most még egyet csavarunk a tökükön. No nem nagyot, inkább csak olyan jelképeset. Olyan ez, mit egy laza tangenciális saller a bucira (esetleg koki), nem a fájdalomokozás a lényeg, hanem a nonverbális kommunikáció, hogy érezze a lúzer, hol a helye.

Vajon miért nem mondjuk a bankkártyás fizetést sújtja adó? A készpénzfelvétel úgy is drágább, a kártyás műveletekre rászámolt 3 ezrelék nem tenné az előbbit versenyképessé, tehát a „pénzügyi kultúra” romlásától, a fizetési szokások visszafejlődésétől nem  kellene tartani. Esetleg még a nagyobb adóalap miatt kisebb kulcs is elég lenne, ami észrevétlenebbé tenné a behajtást.

Esetleg.

Nem vagyok egyébként maradéktalanul meggyőződve a fent leírtak igazáról, könnyen lehet, hogy korlátolt tapasztalataimat extrapolálom és így jutok téves következtetésre. Nem mondom tehát biztosra, hogy az ATM-adónak pont ilyen hatása lesz és azt sem, hogy ezzel esetleg éppen ellentétes. A nagy baj az, hogy más sem mond ilyet. Például a közpénzügyekért főfelelősségel bíró alkalmazottunk, a Gyuri sem untat minket az indoklás részleteivel. Mert, hogy a múlthéten ilyesmiről még szó sem volt! Mi történt azóta.

Tudunk mi megértőek lenni, azt például felelős honpolgárként szó nélkül elfogadtuk, hogy a játékautomatákat nemzetbiztonsági okokból egyik percről a másikra kellett betiltani. Ha egyszer az ellenséges ármány hatására tömegesen kezd el kijönni a négy cseresznye, biztos, hogy az összes titkosszolgálatunk összeszarja magát, ez nem is kérdés. No de a nemzetünk nagyjainak arcképével ellátott csereeszközök legális forgalma csak nem fenyeget ily borzasztó veszéllyel? Szóval akkor miért is pont ez a tutti? Mert az ugye fel sem merjük tételezni, hogy kormányzásuk második évfordulóján a gazdasági Szent Jobb még mindig válságadókat vet ki!

Lehet aztán, hogy a pénzügyi kormányzat ezt az egyetlen számot ismeri, hogy mennyit veszünk ki az automatákból. Megnézték mennyivel kell megszorozni a vágyott hiánycélhoz és kész is lett az új adó. De miközben az ilyen felvetéseken kacagunk, vidámságunk nem egészen felhőtlen.

Szólj hozzá!

Címkék: megmondás így látom én

Az írástudók fölöslegessége

2012.09.28. 14:49 Álszentfazék

A Sajtkészítők név alatt publikáló jeles bloggertársunk legutóbbi bejegyzésében a Horthy-szobor összefestékelése ügyében hozott felmentő bírósági ítélet –mely ítéletet azzal indokolt a bíróság, hogy a rongálás erkölcsileg pozitív tartalmú és társadalmilag hasznos figyelemfelhívás – kapcsán fejti ki gondolatait. Lássuk be, van min gondolkodni, Valóban felmerül  a kérdés, hogy valakinek a jogszerűen birtokolt  tulajdonát (Horthy-szobrot állítani nem ütközik jogszabályba) meg lehet-e rongálni valamilyen homályos „erkölcsi tartalom” nevében? És meddig terjed az ilyen íratlan erkölcs felmentő hatálya? És ki jogosult ebben a kérdésben dönteni? Másrészről, azért van a bíró, azért nem mechanikusan alkalmazzuk a jogszabályokat, hogy egy tanult és tapasztalt ember a bonyolult, sokarcú egyedi eseteket bizony a társadalom pillanatnyi erkölcsi állapotának, véleményének figyelembevételével is ítélje meg. Ennek hiányában sűrűn születnének az abszurd és/vagy borzalmas ítéletek. (Nem  mintha így nem születnének, de talán kevesebb és biztosan másféle.)

Sajtkészítő kolléga az egyik lehetséges megközelítést mutatja be jó stílusban, figyelemre méltón. Ehhez képest, a kommentelők pillanatok alatt csapnak át egészen primitív zsidózásba/nácizásba (ne legyünk igazságtalanok, nem mind csapnak át, de ők szép lassan kikopnak az eszmecseréből). Értjük ugye a gondolatmenetet? Horthy – holokauszt – büdös zsidók/rohadt nácik. És erről már van mit mondanunk. Az eredeti témáról nincs, nem is érdekel, mindegy is, hogy mi, egy a lényeg, adja meg a lehetőséget, hogy néhány gondolati bakugrással eljuthassunk a mániánkig, és máris itt a jó alkalom, hogy a világra zúdítsuk lelkünk fortyogó indulatait. Ugyanez a mechanizmus berántja majd az ellenfortyogókat is, és el is érkeztünk a vágyott állapotba: mocskolhatjuk egymást szegyig.

Az eset távolról sem egyedi, akinek már volt szerencséje nagyobb nyilvánosság előtt megnyilvánulni tudja: ez a normális, az elővezetett témára gondolatokkal reagáló közeg a ritka (és ebből következőleg minden bizonnyal abnormális) kivétel. Például, ha egy szövegben egy flekken belül előfordul a „határ”, a „túl” és a „magyar”  szavak bármely ragozott/képzett alakjainak akármelyik permutációja, a hatás garantált. Akkor is, ha  az eredeti forma mondjuk ez: „Jópofasága túl ment minden határon, magyarán tiszteletlen volt”.  Nem sokadik komment fogja tudatni a szerzővel, hogy a határon túli nemzettestvéreinkkel tiszteletlenkedni nem jópofaság, és ezt tudná is, ha rendes magyar ember lenne, de láthatóan nem az.  És innen már nincs megállás.

Mindezek után érdemes elgondolkozni bármely ismeretanyag, összefüggés, vélemény nyilvánosságra hozatalának értelméről. A közeg, a hallgatóság hívószavakra reagál az eredeti szöveg szemantikailag kimutatható mondandójától függetlenül. (A mű a befogadás során jön létre, a percepció az  alkotás immanens része, mondanánk, ha bölcsészek lennénk, de nem vagyunk, ezért nem tesszük.) Szóval a mondó mond valamit, ezzel szándékától függetlenül elindít néhány általa előre nem látható gondolatmenetet a befogadókban, amely gondolatmenetek lefutása és eredménye kizárólag a befogadók szellemi szerkezetétől függ, az eredeti mondanivalóhoz a leghalványabb köze sincs, de még azt sem tudjuk előre, hogy hogyan nem lesz hozzá köze.

Ráadásul a mondottakra fennhangon reagálók között brutálisan felülreprezentált egy speciális embercsoport, a „betelefonáló”. Ők sajátos érzelmi és gondolati berendezkedéssel rendelkeznek, látszólagos világnézeti különbözőségük ellenére nagyon hasonlítanak egymásra és nagyon  nem reprezentatívak az egész közösségre nézve. Tehát az eredeti közlés hatásáról kapott visszajelzés torz. Sem megjósolni, sem megmérni nem lehet a valódit. Ráadásul nagyon rövid időn belül már nem az eredeti üzenet, hanem a (torz) reakciók fejtik ki hatásukat a hallgatóságban, aztán erre érkeznek a reakciók … és így tovább, míg a felvert hullámok csillapított rezgése bele nem simul az általános és zavaros vélemény-óceánba. Vagyis, aki nagy tehetséggel, lankadatlan szorgalommal és különleges szerencsével mondja a magáét az esetleg hosszú idő alatt, rendkívül csekély és csak statisztikailag kimutathatóan  mértékben esetleg befolyásolja a hallgatósága fejében ható gondolat-vektorok eredőjét, de sem előre nem lehet tudása a befolyásolás irányáról és mértékéről, sem a folyamat közben nem szerezhet erről érdemi információt. Esetleg a késői utódok deríthetnék ezt ki a múlt alapos és szenvtelen elemzésével, ha ezt nem tenné lehetetlenné az ő saját szellemi szerkezetük, amely a múlt mondandójának befogadásánál pontosan úgy működik, mint a kortárs üzeneteknél.

Hogy akkor mi értelme van pl. a blogolásnak? Értelme semmi, egyszerűen kell. Erről majd talán egyszer később.

A fentiekhez kapcsolódva még két megjegyzés. Sajtkészítők bloggertárs esetében nyugodtan kijelenthetjük, hogy nomen est omen. A zseniális  Brian életének méltán népszerű jelenet éppen arról szól, hogy Jézus mondja a hegyi beszédet, a hallgatóság meg kihall belőle azt, amit, és reagál rá úgy, ahogy, de mindez csak a hallgatóságtól függ, Jézusnak, a szavainak köze nincs hozzá. Felteszem, aki ilyen nick-nevet választ, az jól bírja és meglepetés nélkül tűri azokat a visszajelzéseket, amiket komoly munkával papírra vetett megszenvedett gondolatai kiváltanak. Reméljük így van, mert a változásban bízni nagy dőreség lenne. Ahogy a zseniális P. Howard írta: „Eleinte rossz, de mikor az ember rájön, hogy nem lehet megszokni, beletörődik.”

A másik, hogy a gondolkodás nélküli reakció nem csak a hobbiból olvasókra jellemző. A fent leírt viselkedés annyira alapvetően része az emberi természetnek, hogy a munkánk során sem tehetünk másként. Az írás elején idézett bírói ítéletet például mind a dicsérői, mind a támadói totálisan félreértik, politikai megnyilvánulásként értékelik még a bíró felettesei és kollégái is ( a Kúria elnökhelyettese és az ELTE büntetőjogi tanszékének vezetője). Pedig egyáltalán nem biztos, hogy az. Elég ha figyelmesen elolvassuk, alkalmazva az általános iskolában felszedett tudásunkat a magyar nyelvű szöveg lejegyzéséről és ennek értelmezéséről. Mert, mit is mondott a bíró? Konkrétan: "erkölcsileg pozitív tartalmú és társadalmilag hasznos figyelemfelhívás volt”.

Ez nekem azt jelenti, hogy a figyelemfelhívás volt társadalmilag hasznos és erkölcsileg pozitív. Nem az elkövető világnézete, eszmerendszere, politikai beállítottsága. Illetve, lehet, hogy az is, de erről a bíró – nagyon helyesen – nem nyilatkozott. Az viszont, hogy az elkövető  felhívta a figyelmet, hogy itten a közelmúltunk egyik szereplőjét szoborjuk, akinek alakja, szerepe jogos viták kereszttüzében áll; az igen. Az, hogy felhívta a figyelmet, hogy ez még nem egy nagyjából  közmegegyezéssel lezárt értékelésű fejezete történelmünknek. A lovas tengerész nem Mátyás király vagy Szent István, uralmának szemtanúi/elszenvedői/élvezői még köztünk lehetnek, a korszak, a személy, a szobor komoly indulatokat válthat ki.

Ha olvasatom helyes, akkor ez a szegény bíró mindössze annyiban hibázott, hogy feltételezte: felettesei és kartársai gondolkodó emberek, képesek sine ira et stúdió olvasni és értelmezni egy szöveget. Ez a feltételezés bizony súlyos, naivitásról árulkodó hiba volt. Már miért lennének ilyenek? Ha ilyenek lennének, nem lehetnek ott, ahol vannak. Döntéshozó helyzetbe hozni egy gondolkodó embert, súlyos hiba. Az ilyen poszton  szemellenzős, ámde magabiztos butaságra van szükség, minden más hozzáállás tragikus eredményre vezet. A gondolkodók szerepe kimerül annyiban, hogy megpróbálják a majdani döntéshozók szemellenzőit a számukra kívánatos irányba állítani. Ez viszont, mint láttuk, meddő, kiszámíthatatlan eredménnyel járó, értelmetlen kísérlet.

Szólj hozzá!

Címkék: életérzés így látom én summa cum elegseges

A föld azé, aki megérdemli

2012.09.25. 12:34 Álszentfazék

N. Péter nagykorú magyar állampolgár, foglalkozására nézve unokaöcs, derék darab földeket nyert Fejérben pályázaton. Apró szépséghibának tűnik, hogy a fent említett rokoni szál (vö: hajszál a levesben) éppen Nagy Jánoshoz, a Nemzeti Földalapkezelő Szervezet ( továbbiakban: NFASZ) elnökhelyetteséhez köti dicső nyertesünket. Hörög is a honi sajtó egy része (tudjuk melyik része!), hogy micsoda dolog már ez. Könnyen belátható azonban, hogy nem csak indokolatlan, de egyenesen aljas indoktól vezérelt, kártékony bérhörgéssel állunk szemben.

Intermezzo: Képzeljük el, ahogy János kihirdeti a végeredményt! Felemelkedik és szól: Tu es Petrus. Hát nem felemelő?!

Szögezzük le: senkit nem érhet hátrány rokonai kiválósága miatt! Tengesse tán életét a mi Péterünk nincstelen földönfutóként csak azért, mert ilyen jeles famíliához tartozik? Mi lehet a rátermettség egyértelműbb indikátora egy a Nemzeti Együttműködés Rendszerében  felelős posztra emelkedett rokonnál. Az ilyen rokon kiválósága kisugárzik az egész családra  (inkluzíve Péter). Elméjük pallérozódik, jellemük acélozódik, testük megedződik a jeles státuszférfiú puszta közelségétől.  Kire bízzuk hát az édes anyaföld gondjának viselését, ha nem rájuk? Ugye, hogy ugye!

Mindazok, akik már egy csomót kerestek a kákán, szemére hányják Péter pályázónak, hogy nem átallt hencegni az ő rokonságával. Rosszindulatú csúsztatás. Nem hencegett, felvállalta. A család a haza tartóoszlopa, általa eresztünk gyökeret a nemzettestbe. Tagadta volna tán meg az ő véreit?! Csak azért, hogy könnyebb legyen neki a pályázaton? Az ilyen ember nem, hogy 115 hektárt, de egy sírhantnyi magyar földet sem érdemelne!  Hová vezet ez a szemlélet, kérdezzük dermedten? Törpe minoritásban leledző szinglihordák diktatúráját fogja nyögni az elsöprő többségű derék magyarság? A jó magyar ember mindenekelőtt onnan ismerszik meg, hogy szereti a földet és a családját. Péterünkre mindkettő maradéktalanul igaz. Kire bízzuk hát az édes anyaföld gondjának viselését, ha nem rá? Ugye, hogy ugye!

Felhánytorgatják aztán még azt is (tudjuk kik!), hogy dicső nyertesünk előre megmondta: ő fog győzedelmeskedni a versenyben. Már az is baj, ha valakinek az átlagosnál tágabb az időhorizontja? A jövőbe látás a génjeiben van, ilyen az egész drága család, ellenkező esetben a nagybátyja nem is lehetne abban a felelős beosztásban, amiben van. Akit a Nemzeti Együttműködés Rendszere kiemel, az mind vátesz. Lóvátesz, ha a mezőgazdaságban fejti ki képességeit. Az ilyen pályázati nyertes az időjárást is előrelátja. Ha nem érzi az esőt, áldozatot mutat be a totemoszlopnál (unorthodox öntözés). Kire bízzuk hát az édes anyaföld gondjának viselését, ha nem rá? Ugye, hogy ugye!

A kétely utolsó felhőit pedig a magas hivatal nyilatkozata száműzte homlokunkról. Eszerint, az eljárás törvényes és szabályos volt, mert nincs olyan összeférhetetlenségi szabály, ami kizárná az NFASZ vezetőinek rokonságát a pályázatból. De ha lenne, az sem számítana – ezt már mi tesszük hozzá – legfeljebb visszamenőleges hatállyal törölnék. Ha az sem elég, beleírják az alkotmányba, hogy a rokonságnak jussa van az egész Földre meg még egy Holdra.

 

Szólj hozzá!

Címkék: megmondás így látom én

Az ifjúság éhes madara

2012.09.23. 17:35 Álszentfazék

Nem gondolom,  hogy a FIDESZ mostani országlása egyenesen vezet a romlásba és a diktatúrába. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne szerencsésnek tekinteni, ha 2014-ben a választók elhajtanák őket a búsba, de ha ez mégsem történik meg, nos, akkor sem kondul meg fölöttünk a lélekharang. De azokkal sem értek egyet, akik a következő választás esetleges ellenzéki  sikerét a végítélet harsonáinak megszólalásával tekintik összemérhetőnek, bár kétségtelen, hogy nagyon sok rátermettség onnan sem néz ki. Általában, az elmúlt huszonegynéhány év ilyen-olyan színű kormányainak bénázásait, becstelenségeit, alkalmatlanságát sem tekintem végzetesnek. Kártékonynak, kellemetlennek, dühítőnek, undorítónak, szomorúnak igen, de végromlásunk kezdetének egy pillanatra sem.  Egy életképes társadalomnak ezeket könnyedén ki kell tudni heverni. Húsz év az semmi egy ország életében. Ha a modern demokrácia szükségelte egészséges mechanizmusok működnek, akkor ezek a károk könnyedén kijavíthatók, a közügyek intézésének és intézőinek színvonala kellő mértékben emelkedhet, a közelmúltra – de még néhány ciklusnyi jövőre is – nyugodtan tekinthetünk úgy, mint tanulóidőre, mint a kellemetlen, ámde a kortárs Európában már nem végzetes gyermekbetegségek korára.

Intermezzo: Természetesen tudom, hogy a tanulóévek csetlés-botlása megannyi egyéni tragédia okozója volt, és azok elszenvedőit már nem vigasztalja, ha a kollektíva egészségesen lép tovább. Eszemben sincs az ő szenvedéseiket bagatellizálni.

Szóval, ha ezek az egészséges mechanizmusok működnek, akkor a helyzet lehet, hogy rossz, de nem reménytelen.  Ha legalább majdani működésük előjeleit észlelhetjük! Ha látjuk ahogy bontogatják szárnyaikat! Ha megcsillan a fény az alagút végén! Ha.

És hát hol is láthatnánk, észlelhetnénk, hol is csillanhatna mindez, ha nem az ifjúság jövőt bátran kutató tekintetében? Mert a történelem tanulsága szerint az áporodott levegő kiszellőztetése, a teli bili kiborítása, az élhetetlen társadalmi szerződések felrúgása többnyire az ifjúság feladata, akár ’68-at, akár ’56-ot, akár ’48-at írunk, akár polgárjogi mozgalomról van szó, akár forradalomról, akár szabadságharcról, akár az óceán keleti, akár a nyugati partjáról.

És ez az a pont, ahol az első bekezdésben körvonalazott kincstári optimizmusom megbicsaklik, ahol a remény hajója zátonyra futni látszik. A megbicsaklás apropójául  a a szegedi ehök körüli gusztustalan botrány hírei szolgáltak. Ellentétes politikai oldalak orgánumai a Népszabitól a Hír TV-ig számolnak be körülbelül ugyanarról, ami legalábbis lényegesen csökkenti a politikai célú lejáratás gyanúját, és nagyban valószínűsíti, hogy az a gyomorforgató trágyahalom valóban ott van, ahol jelzik. És más hírek is szólnak már hosszú évek óta (pl. itt, vagy itt, vagy itt, vagy itt, vagy itt, vagy itt, csak úgy találomra) arról, hogy a jövő értelmiség önigazgatási szerveinek működésében rendkívül visszatetsző jelenségek bukkannak fel rendszeresen. Hogy az egyetemi ifjúság enkebléből válogatott elitje emberi minőség terén nagyon súlyos kívánnivalókat hagy maga után. Jómagam ugyan már sajnálatosan régen túl vagyok az egyetemista koron, de az arrafelé mostanában megforduló rokonaim, ismerőseim rezignált beszámolói is összecsengenek a médiában terjedő kórképpel. Valószínűsíthető, hogy a szegedi állapotok nem kivételesek, nem mondhatjuk, hogy, Istenem, a legtisztább búzába is keveredhet ocsú.  Fel kell ocsúdnunk, tartós tisztabúza hiány körvonalazódik.

Pedig, hát hol kellene a felcsillannia, szárnyat bontogatnia (továbbiakat lásd mint fent) egy jobban működő, tisztább közösségi létnek, ha nem az egyetemeken? Hiszen ezek kicsi, zárt közösségek, itt nem lehet az ismeretlenségre és az átláthatatlanságra hivatkozni. Ráadásul a közösségek tagja elméletileg az átlagot meghaladóan iskolázott (éppen most iskolázódó), intelligens (okuló) emberek. És főleg: fiatalok! A fiatalokról azt gondolnánk, hogy bátrabbak, tisztábbak, lelkesebbek, ötletesebbek. Fiatal korában az ember lényegesen ütésállóbb, kevesebb a vesztenivalója, vékonyabbak a láncai, több az energiája, még vannak illúziói. Ezek az ifjak nem szocializálódtak a Kádár-rendszerben, nem emlékezhetnek a rendszerváltás körüli mocsokra, és mégis olyanok, mintha „KORRUPCIÓ” lett volna az előkéjükre hímezve az oviban. Mintha gerinchiány miatt lettek volna alsóban felmentve tornából. Vajon miről álmodnak húszévesen, részeg éjszakákon? Kenőpénzről? Legalábbis, a képviselőik úgy néznek ki. A többi meg bambán hagyja, hogy ez történjen a hátán és a nevében?

A magamfajta vénülő honpolgárnak megadatott, hogy a rendszerváltás után végignézze az öregek tusáját (Antall, Boross, Horn), és nem volt tőle elragadtatva. Aztán a csatamezőn fokozatosan átvette a szerepet a következő nemzedék, és ez az átvétel az Orbán – Gyurcsány párharcban csúcsosodott ki, ahol a komédia már abszurdba hajlott, és amit már egészen lehangoló volt nézni. Lélekben már felkészültem a keserű pohár fenékig ürítésére, a Mesterházy – Szijjártó pengeváltás uralta ciklusokra, ami már egészen viszolyogtató lesz. Csak egy nagy érzés éltetett sok gond és gyász alatt, nevezetesen az a remény, hogy ezzel a harmadik stációval aztán vesszőfutásunknak vége. Onnan már nincsen lejjebb – gondoltam –, ergó el fogunk indulni fölfelé. Láthatóan azonban, van utánpótlás, és ha lejjebb nincs is, még mindig kiderülhet, hogy jó nekünk ott, pár nemzedéknyit maradunk.

Szólj hozzá!

Címkék: életérzés így látom én

Családon belüli erőszak és a négyes metró

2012.09.18. 17:41 Álszentfazék

A családon belüli erőszak önálló büntetőjogi tényállása körüli purparlé engem kísértetiesen emlékeztet az első Orbán-kormány alatt a négyes metró ürügyén dúló eszmei pengeváltásra.

Ugye emlékszünk még rá. Viktor megharagudott Budapestre, mert a bűnös város nem omlott a lábai elé, így aztán ahol csak tudott keresztbe tett, ami pénzt csak lehetett, visszatartott, ami fejlesztést csak tudott megfúrt. Tette ezt különösen azokban az esetekben, amelyekben a kitűzött cél teljesülése megjósolhatóan Demszky renoméját növelte volna. A „négyes metró ügy” volt ennek a korszaknak az egyik emblematikus ütközőpontja, mivel ez a projekt abban a négy évben magas helyről látványosan „be lett fagyasztva”.

No már most, ezzel kapcsolatban a környezetemben – és amennyire nekem átjött, a politika iránt érdeklődő szélesebb közvéleményben is – kettő darab álláspont létezett. Az egyik, a kormánypárti, miszerint: ez egy rohadt libsi ármány és különben is mért mindig Budapest és „ezeknek” egy fillért se adjon bölcs, polgári kormányunk. A másik, az ellenzéki, miszerint: közlekedési káosz és logisztikai világvége közelít a kormány bornírtsága miatt és különben is ez az egész ország érdeke, az egyedül idvezítő mirákulum a dicső ellenzéki orákulum által megálmodva. Tehát, aki kormánypárti volt, az metróellenes, aki ellenzéki, az metrópárti.  Tertium non datur.

Nem is nagyon jelent meg, de képviselhetetlen is volt bármely a fentiektől eltérő vélemény. Példának okáért, hogy egyrészről az, hogy egy miniszterelnök haragban van az országa fővárosával (általában: bármely körzetével, ahol nem ő nyert), az nem csak a politikai tehetség teljes hiányát mutatja, de azt is, hogy ez a miniszterelnök képtelen felfogni a demokrácia mibenlétét, hogy politikusként ő miben micsoda. És a budapesti tömegközlekedéssel tényleg kezdeni kell valamit, sőt az egész várossal is, mert szét fog rohadni. És könyöradományként látni a város fejlesztéséhez szükséges összegeket egy olyan országban, ahol a teljes adóbevétel felét ebben a városban fizetik be, igencsak sajátos világképre utal stb. Másrészt, a négyes metró egy elhibázott elgondolás, nem ott és nem az kellene, elviszi az erőforrásokat fontosabb, hasznosabb projektek elől, egy rohadt drága, haszontalan presztízsberuházás, semmilyen hosszú távú, átfogó koncepcióba nem illeszkedik, mert ilyen koncepció nincs is, tehát, egy alkalmatlan csapat kártékony pénzkidobása.

Személyes tapasztalatom szerint ez a nézet egészen egyszerűen kifejthetetlen volt. Bármelyik irányból indult neki a bátor, ámde oktondi próbálkozó, az elsőként kifejtett érv-halmaz kb. felénél a hallgatóság besorolta a vonatkozó táborba (az éppen előrevett érveket zokonvévőkkel ellentétesbe) és hősünk szereplésének érdemi része itt véget is ért. Ha nem is fojtották belé a szót, láthatóan mindkét tábor jelenlévő jeleseinél lement a függöny. A további szavak olyanok voltak fülüknek, mint a légyzümmögés, és már csak arra koncentráltak, hogy beélesítve tartsák mondandójukat, hogy felkészüljenek arra az ejakularotikus pillanatra, amikor végre magukhoz ragadhatják a szót és az első beszély ürügyén, de annak tartalmától függetlenül  ráönthetik végre környezetükre a pejslifeszítő löttyös indulat verbális manifesztációját, amely a várakozásoknak megfelelően a rohadtorbán – köcsögdemszky dichotómia által kifeszített eszmei síkban helyezkedett el.

Harmadikutas hősünk okulva az első kudarcból legközelebb a másik végén kezdte mondandóját, de az eredmény csak abban a lényegtelen apróságban különbözött az előzőtől, hogy most a másik táborba sorolták be. További néhány próbálkozással sikerült mindenhonnan kiközösített politikai páriává leküzdenie magát és kialakítania magáról a kötözködő kekec kukac hízelgő képét, akinek semmi sem jó, aki álnok kígyóként mar az őt magához ölelni vágyó kebelbe, illetve nem hajlandó oda csapódni, ahová nem hívták ugyan, de küldték. Ha jobban belegondolunk, meg is érdemelte, hiszen nem volt hajlandó természeti törvényként elfogadni, hogy egy problémára adott két rossz megoldás közül az egyiket feltétlenül el kell fogadni, sőt megszeretni is. A szemét defetista!

Ez volt tehát a múlt, nézzük most a jelent, in concreto az inkriminált családon belüli erőszak tényállását. Ha jól érzékelem itt is két tábor valamelyikébe tartozhat bárki véleménynyilvánító – véleményétől egyébként teljesen függetlenül. Vegyük például a következő véleményt. Egyrészt: mindenféle nőket sújtó hátrányos megkülönböztetés felháborító és erkölcsileg védhetetlen. A családon belüli erőszak valóban egy nagyon súlyos probléma, hiszen minden médiahabzás ellenére a gyilkosságok kétharmada családon belül történik. Hazánk férfilakossága átlagosan valóban meglehetősen bunkó. Politikusaink között jócskán akad ostoba, tudatlan ökör, aki egy soha nem létezett múltba nyomná vissza erőszakkal többek közt a nőket is. Másrészt:  ez egy felesleges felvetés, embert verni, erőszakolni most is tilos, semmin sem fog változtatni, ha mától kétszer tiltjuk meg. Látványos semmittevésről van tehát szó, ami mindig kártékony, minél látványosabb, annál kártékonyabb, mert elvonja az erőforrásokat a valódi haszonnal kecsegtető lassú és keserves munkától. A társadalom elégedetten hátradől majd, gondolván, hogy ő mindent megtett, lám itt volt az a nagy cirkusz és meg is lett az eredménye. A törvényalkotó minden valóban szükséges megkeresésre azt fogja mondani, hogy azt a tényállást nagyon akartátok, megkaptátok, most már tünés, több energia rátok nincs.

Nos, ennek a véleménynek a kifejtője – gondolom én – körül-karul ugyanúgy járna mint a fent említett metrós lúzer. Besorolása attól függ, hogy hol kezdi a mondandóját, mikor válik alkalmassá ellenségnek. Szabadon eldöntheti, hogy az egyik oldaltól kívánja meghallgatni, hogy egy mucsai büdöslábú asszonyverő macsó, a középkorból itt maradt begyepesedett hülye, arrogáns hímsoviniszta, a nőket szexuális tárgyként kezelő vérnősző barom; vagy a másiktól megtudni, hogy egy vallás- és nemzetellenes liberálbolsi, rózsadombi jogvédő, emancipunci szinglihorda,férfi esetében pedig biztosan buzi.

Azt, hogy ezt nem csak én gondolom így, nagyban valószínűsíti pártunk és kormányunk viselkedése. Hétfőn még ellene voltak a felvetésnek, de sikerült három mondattal beszorítaniuk magukat egy olyan sarokba, ahol nem szeretnének maradni. Az, hogy megérdemlik-e a beszorítást, teljesen érdektelen. Én meghallgattam Varga képviselő expozéját és inkább egy fáradt ember zavaros mondatainak tűntek, mint egy koherens világnézet kifejtésének. Mint amikor az ember zsibbadt aggyal elkezd egy mondatot és félidőben rádöbben, hogy nem való oda, nem is ezt akarta igazán mondani, de  valahogy befejezi, ha már elkezdte és a többiek meg komolyan veszik. De igazából ez mindegy is, az emancipáció öszödi beszéde elhangzott, az értelmezés adekvát, lehet menni tüntetni. És láss csodát, szerdán a kormánypárt megpróbál átmenni a másik oldalra. Nem állnak meg középen, mondván: bocsánatot kérünk, hülyeséget beszéltünk, de a felvetést akkor sem tartjuk jónak. Most már hirtelen az is jó. Egyhangúlag. Vajon milyen szakmai érvekkel szembesültek hétfő éjszakától szerda délelőttig? Vagy ez nem erről szól?

Persze, hogy nem. Sajnos, nem. Vigasztalhatna, hogy az átosonás a másik oldalra nem fog sikerülni. Az ellenség meglelésének élvezete oly nagy, hogy arról senki sem mond le holmi átállásért. Az csak az újabb üldöző megszerzéséhez elég. Borítékolható, hogy kormánypártjaink ebben a témában megrekednek középen, a senkiföldjén, ahol mindkét tábornak kényelmes céltáblául szolgálnak majd. Nem sajnálom őket ezért, és azt sem hiszem, hogy ennek a fiaskónak önmagában lesz különösebb jelentősége, de a jelenség nem tölt el örömmel. Azt álmoskönyvek szerint az ilyen mentalitás nem a szebb jövő előjele.

 

35 komment

Címkék: megmondás így látom én

Miért lehet jó norvégnak lenni?

2012.08.26. 20:22 Álszentfazék

A nyár hűvös és rövid, a tél hosszú, hideg és sötét. Miért maradnak a norvégok mégis ott? Miért nem költöznek délebbre, mondjuk ide, a Kárpátok ölére, hol bársonyos a lég, világszépek a nők, vendégszerető a nép, sem a tej, sem a méz minősége nem hagy maga után kívánnivalót, adómentesen lehet pálinkát főzni és még a világegyetem szívcsakrája is itten dobog? Miért nem vagyunk tele norvég bevándorlókkal?

A tavalyi norvégiai mészárlás ügyében minap hozott ítélet kapcsán bizonyára sokan sok súlyos dologról eltöprengenek, az elmebetegség definíciójától, a bűn és büntetés viszonyán át egészen addig, hogy mit szabad egy társadalomnak föláldozni az ilyen borzalmak elkerülése érdekében és, hogy ezek az áldozatok csökkentik-e számottevően a bekövetkezés valószínűségét. Fontos és helyénvaló töprengések ezek, próbálkozzunk azonban meg az események egy másik aspektusát is górcső alá venni! Nem feledve a bűn iszonyatát, lépjünk túl rajta és futólag tekintsük át, mi történt az esemény után.

Mint az köztudott, 2011 július 22-én történt a tömeggyilkosság, 2012 áprilisában kezdődött a tárgyalás és tegnapelőtt született meg az ítélet. Lényegében egy év alatt a végére értek az eljárásnak, a bírósági szak tokkal-vonóval, nyári szünettel lement szűk öt hónap alatt.

Vizsgáljunk most meg néhány honi ügymenetet! A romagyilkosságok gyanúsítottjait 2009 augusztusában fogták el, 2010 nyarán zárult le a nyomozás és a tárgyalásuk még mindig tart. Tehát, az elfogásuktól számított három év nem volt elegendő, hogy eljussunk az elsőfokig. Jó-jó - mondhatja bárki – a norvég esetben egyértelmű volt, hogy ki és mit követett el, míg a mi példánkban szereplő ügy igen bonyolult bizonyítási eljárást igényel, ez oka lehet a késlekedésnek. Rendben. Nézzünk akkor egy hasonló itthoni példát, a pécsi ámokfutó ügyét. Ebben az esetben egy fiatalember fényes nappal, nyilvános helyen, számos, őt személyesen ismerő, tanú szeme láttára fegyvert rántott és több emberrel végzett. Történt mindez 2009 novemberében és 2010 decemberében (!) már meg is kezdődött ügyében a bírósági eljárás. És senki sem kérdezte meg a baranyai bűnüldözőket, hogy ugyan már mégis mi tartott több, mint egy évig? De aztán legalább a bíróság belehúzott és alig múlt el újabb 13 hónap, 2012 január 25-én már meg is született az ítélet. A feladat tehát jó közelítéssel ugyanaz volt és nagyjából kétszer annyi idő alatt oldottuk meg. Lehet, hogy itt a válasz az első bekezdésben feltett kérdésre?

( Nem csak az életellenes bűncselekmények között szemezgetve bukkanhatunk gyöngyszemekre. Gondoljunk csak az emblematikus Tocsik-ügyre, amely mintegy 12 évig húzódott és ember nem érti mi lett a vége.)

A tévedések elkerülése végett, itt nem valamelyik kormány vagy úgy általában a politika ekézéséről van szó. Arról szól a történet, hogy egy társadalom milyen elvárásokat támaszt a közintézményeivel szemben. Milyen igényeket fejez ki feléjük, milyen teljesítményt tekint elfogadhatónak. Hol húzódik az a határ, ahol egy közszolga azt mondja – nyilván egyáltalán nem függetlenül az őt körülvevő közeg produkciójának általános színvonalától -, hogy ezt azért már nem lehet. Ha mégsem mondja, akkor szól neki a főnöke, ha ő sem, akkor a főnök főnöke - akit már érintenek a választások - biztosan. Mert minden társadalomban megvannak ezek a határok, csak máshol. Láthatóan Norvégiával nincs közös határunk.

És aztán ott van az a kérdés, hogy egy súlyos traumára milyen minőségű reakciókkal válaszol egy társadalom. Néhány közelmúltbéli brutális bűncselekmény hatására sokadjára beindult a zsigeri öngerjesztés, a halálbüntetés visszaállításának követelése. Tekintsünk most el a dolog erkölcsi vonatkozásaitól, nézzük pusztán a gyakorlati problémákat. A dolog ugye nem fog menni, mivel mindenféle egyezményekben vállaltuk, hogy ilyen nekünk nem lesz, meg tagok vagyunk mindenféle szövetségekben, szervezetekben,  ahol nem nézik jó szemmel az akasztást. Azt viszont egyetlen nemzetközi egyezmény sem tiltja, hogy normális közintézményeket teremtsünk. Ezt megtehetnénk, mégsem követeli senki. Érdekes.

30 komment · 2 trackback

Címkék: megmondás így látom én

Good by, London

2012.08.17. 13:49 Álszentfazék

Megértem én, hogy uborkaszezon van, se BL, se Forma-1, de még a nagy bajnokságok is állnak, a politikusok is szabadságon, sehol egy jó kis utcai demokráciavédés, alkotmányt se módosítottunk már hetek óta, tehát minden apró hírmorzsát a lehetőségek legvégső határáig ki kell használni, de az olimpiai éremtáblázat körüli áporodott eszmefuttatások szüntelen felbüfögése azért már egy kicsit sok.

A sport egy szép játék, az élsport esetleg a szórakoztatóipar része, és mint ilyennek meg van a maga hely és szerepe az életben. Csináljuk, nézzük, izgulunk, örülünk, szomorkodunk, rendben. De a különböző sportágak eredményeivel elvégzett matematikai operációknak nincsen a józan ésszel felfogható értelmük. Hogy mennyi érem és hány százalék arany és milyen hatékony volt a küldöttség és az egy főre eső aranyak és esetleg az egy aranyra eső fők … Vegyük már azért észre, hol húzódik Abszurdisztán határa!

Egy arany, meg egy arany az nem két arany! Az egy, meg egy. Nem lehet őket összeadni. Egy vívó meg négy kajakos az hány vízilabda-csapat?  Egy kétméteres magasugrás hány koka? Egy hetvenméteres kalapácsvetés hány méter futás? Nemzetenként összeadni meg végképp az elmebaj határát súrolja. Egyetlen tornász, vagy úszó összenyerhet akár féltucat érmet is,  egy teljes futballcsapat viszont csak egyet. Ráadásul, a csapatsportokban egy országot csak egy induló képviselhet, számos egyéni sportágban viszont nincs ilyen megkötés. Olyan nincs, hogy mindhárom férfi kosárlabda érmet az USA hozza el. De olyan van, hogy a férfi kétszázméteres futásét három jamaicai. Akkor most három sprinter az hány kosárlabda-csapat? Az egész csúcspontja pedig, mikor váltópénz gyanánt megpróbálják összeadni a különböző színű érmeket! Az első , ugyebár, az, akit nem győzött le senki. A második már nem ilyen, őt pontosan egy ember győzte le. Akárhány második sem egyenlő egy elsővel! Hány piros labda egy kék?

Ezekkel a számokkal – ami mellesleg csupa egyes – nem lehet aritmetikai műveleteket végrehajtani. Mint ahogy a telefonszámokat sem lehet összeadni – pontosabban, lehet, csak értelmezhetetlen.

Képzeljük el, hogy egy távoli ország települései abban versenyeznek, hogy a bejelentett lakosok telefonszámainak összege elosztva a helyrajzi-számok négyzetméterrel súlyozott átlagával hol magasabb. Lenne körzethívós és körzethívó nélküli kategória. És némelyik polgármester készséges samesza diszkrét utalásokat tenne rá, hogy az előző önkormányzat rombolása után milyen nehéz volt az ingatlan-nyilvántartást olyan állapotba hozni, hogy méltóképp szerepelhessen szűkebb pátriájuk a nagy megmérettetésen. Egy darabig csak mulatnánk a furcsaságukon, de amikor az eredményekből település-karakterológiai következtetéseket kezdenének levonni, amikor erre alapoznák önbecsülésüket, amikor vitás kérdésekben argumentálnának velük, akkor elkezdenénk aggódni miattuk. A lehetőség szerint messzire elkerülnénk ezt az országot, ahol önfeláldozó misszionáriusok próbálnák felderíteni a járványos elmebaj okát és gyógymódját.

Szóval, amíg ez a matekolás, néhány izzószemű megszállott szenvedélye, addig esetleg néha-néha derűsen rácsodálkozhatunk, de csak óvatosan, mert ha a furcsaság eléri azt a szintet, ami már az elmekórtan illetékességi területe, akkor kijár nekik a tapintat. Betegek viselkedésén jólnevelt ember nem csámcsog és nem gúnyolódik. Ha viszont egy önbizalom-hiányos, frusztrált  közösség ilyen számtani műveletekkel próbálja lelki sebeit gyógyítgatni, akkor - már csak a tisztesség okán is – marad a hallgatás, esetleg a terápiás célzatú öngúny. Nomármost, aki szüntelen médiacsámcsogással önt olajat a tűzre, az vagy egy lelkiismeretlen kártevő, vagy maga is súlyos pszichés kihívásokkal néz szembe. A legjobb esetben simán hülye.

A félreértések elkerülése végett: nem állítom, hogy egy ország élsportjának eredményei nem szolgálhatnak értő és alapos elemzés tárgyául és nem lehet belőlük az adott ország állapotára vonatkozó fontos következtetéseket levonni. Az például, hogy az elmúlt 40 évben kicsi hazánk semmilyen népszerű csapatsportba – a pólósaink iránt érzett minden tiszteletem ellenére: a vizilabda nem népszerű csapatsport – nem tudott olimpiai érmet szerezni (kiegészítve az elmúlt évtizedek egyéb világversenyeinek eredményivel) megérne egy töprengést. Talán a végén többet tudnánk a sportról, a világról, a helyzetünkről. És még számos más példát lehetne hozni, de így ezt nem kéne. Még az augusztusi holtidényben sem.

 

Szólj hozzá!

Címkék: megmondás így látom én summa cum elegseges

Alternatív fizika

2012.08.12. 23:07 Álszentfazék

Kedvenc uszodám szaunájának faláról hetekkel ezelőtt eltűnt a homokóra. Elromlott – tudtam meg a bennfentesektől. Azóta töröm a fejem, hogy vajon  a bonyolult szerkezet két meghatározó entitásából melyik hibásodhatott meg? A homok, vagy a gravitáció? Homok került a gravitáció finom gépezetébe? Aztán rájöttem, hogy mivel a létesítmény önkormányzati tulajdon, a múló idő mérésére szolgáló berendezés valószínűleg közbeszerzett. Így sem értem, de már nem csodálkozom.

Ha Galilei annak idején a Kárpátok ölén végzi úttörő munkáját, korszakos jelentőségű törvénye valószínűleg így hangzik: a szabadon eső testek félúton meghibásodnak. Egészen más irányt vett volna a fizika fejlődése. Korunk tudományos jelesei mostanában nem a Higgs-bozont keresik, hanem a felelőst. A titokzatos részecskével ellentétben viszont ez utóbbit nem találják.  

Szólj hozzá!

Címkék: így látom én summa cum elegseges

süti beállítások módosítása