Miután előző dolgozatunkban megpróbáltuk elmélet síkon megragadni a fusi mibenlétét, leírni fejlődéstörténetét, érzékeltetni szerepét és hatásait, elérkezett az idő, hogy rátérjünk a konkrét eseményre, amely – jobb meggyőződésünk ellenére - ilyen szappanoperaként burjánzó, többrészes eszmefuttatásra indított. Az e-útdíjra kiírt tenderről, illetve annak szánalmas bukásáról, egészen pontosan az arra adott kormányfői reakcióról lenne a továbbiakban itten szó.
Az elhíresült mondatokat számosan idézték, az egyértelműség végett mégis idemásolnánk.
„köszönjük szépen, nagyon jót szórakoztunk, jó mulatság volt, kiírtuk a pályázatot, beadták a cégek, elbíráltuk, szerződni akartunk, aztán nem írták alá. Még egyszer ezt a kabarét nem adjuk elő”
Az apparátusban eluralkodó stílusról – mely láthatóan felülről csordogál lefelé – már kifejtettük nézeteinket, ma is ugyanazt a jelzőt érezzük a legtalálóbbnak: suttyó.
- Miért érzel indíttatást erre a pitiáner hőzöngésre – kérdezhetnénk érdeklődő odafordulással kormányunktól.
– Az, hogy képtelen vagy levezényelni egy közbeszerzést olyan tárgyban, amiről már évek óta fennen harangozol, úgy kiírni a feltételeket – határidőt például -, hogy a problémák, amelyekből mindig akad, kezelhetőek legyenek, nos, ez tényleg kabaré. Nevetünk is, de nem tűnik fel, hogy nem veled, hanem rajtad? Esetleg úgy érzed, hogy neked még nincs mire szerénynek lenned?
Kérdezhetnénk, de hogy kérdezzük-e, az legközelebb a következő választásokon derül ki. Ha nem kérdezzük, akkor a fentebb stíl bejött.
Térjünk most rá tehát a tartalmi elemekre! Az idézett stílusbravúr mellett ugyanis az is elhangzott, hogy akkor most már az állam veszi saját erős kezébe a projektet, így vetve véget a tökölésnek. A pontos részletekkel azóta sem untatták a nagyérdeműt, pedig, hej, de kíváncsiak lennénk (úgy is, mint a nagyérdemű része). Vajon az államnak konkrétan melyik része az, amelynek munkaköri leírásában szerepel, hogy ha úgy adódik, elektromos, használatarányos útdíj beszedő rendszert épít? És honnan van ennek a közelebbről meg nem nevezett állami entitásnak a megfelelő szakértelme ehhez? Hol szerzett gyakorlatot? Milyen szakmai referenciákkal bír? Vagy ehhez nem kell érteni? Az csak a nyugatbarát értelmiség blöffje? Kiküldjük a miniszterelnökség villanyszerelőjét, aztán ő majd összedob valamit? Úgy lesz nekünk útdíj-szedőnk, ahogy a vas és acél országa lettünk?
Az is lehet, hogy az állam nem a saját két kicsi kezével huzaloz majd, de az ő végtelen bölcsességével meg tudja nevezni azt, aki mindenki másnál jobban csinálja ezt. Rendben, elhisszük, hogy van olyan jelöltje, aki versenyképes áron, megfelelő minőségben, az előírt határidőre tud majd teljesíteni. De akkor az miért nem volt ott a közbeszerzésen? Ha meg ott volt, akkor mit kell az államnak a kezébe venni? A kiválasztás eddig is ott volt! Ha pedig a kivitelező nem vett részt a közbeszerzésen, akkor vajon miért? Netalán nem felel meg az előírásoknak? És akkor most a felsőbb akarat hatására megnemesedik? A bizalom majd szárnyakat ad neki?
A történet mögött nem kevesen korrupciót orrontanak és nehéz lenne vitatkozni velük. Egyrészt az orrontással általában nehéz, másrészt a feltételezés jól illeszkedik a hagyományainkba. A gyanú tehát semmiképpen sem nélkülöz bizonyos alapot, de ez a mise most nem erről szól. Ez most arról szól, hogy valaki úgy gondolja, hogy egy ekkora munkát csak úgy „saját kézbe” lehet venni. Hogy majd csak találunk valakit, aki megbütyköli. Aki nem okoskodik, meg jogászkodik, nem akadékoskodik, meg szakértelmezik, hanem a markába köp, oszt’ megcsinálja. Ha valami nem lesz egészen szabványos, majd szólunk az ellenőrnek, hogy ne kötözködjön. Ha az akadályozná, hogy hiányt szenved valamiben, majd odanyomjuk neki a közösből. A költségeket meg majd megbeszéljük. Összekacsintva, hogy mindenki jól járjon. Kivéve az állam - mondja majd kacagva az Állam. Szóval, hogy ez elkészülhet fusiba.
És lehet, hogy ez az egy dolog most el is készül, és működni is fog. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy a fusizásra hosszútávon - sőt már középtávon is – csak rákúrni lehet. Eljön az igazság pillanat, amikor a szimpatikus szomszéd szaki által megbütykölt autónak besül a féke, a kipufogóból bodor füstfellegek csapnak ki és a motorháztető alatt megsül néhány igen drága alkatrész. Keserű pillanat ez és igen költséges, de az érintettek értelmesebbje tanul belőle. Belátja, hogy bár a szimpatikus szomszéd szaki mind stílusában, mind világnézetében közelebb áll hozzá, jobb ha a kocsit a szervizbe viszi. Ott ugyan ellenszenves nagyképűsködés folyik, mindenféle bonyolult műszerekkel, meg tiszta köpenyekben flangálnak, némelyiken még szemüveg is van és –horribile dictu - ÁFA-s számlát adnak; mindehhez pofátlanul drágák, és tudjuk jól, hogy átvernek, mert szemét ez mind, de az autó megy.
Ezt a leckét megtanulhattuk volna a ’80-as években, de a világpolitika viharai megkíméltek minket attól, hogy átéljük, amikor a létező szocializmus olyan igazán a fejünkre dől. Az egész úgy elmúlt és sokakban megmaradt a meggyőződés, hogy azok a módszerek akár működhetnének is. Mert, hogy akkor régen milyen jó volt. Pedig nem. Hogy jó volt-e, az ízlés dolga, de, hogy működésképtelen, az faktum. Nos, ismétlés a tudás anyja, most – úgy tűnik – alkalmunk lesz újra átvenni a leckét. Biztos nagyon kellemetlen lesz, de láthatóan szükség van rá.
