Mióta megszületett az Alkotmánybíróság döntése a választási regisztráció elkaszálásáról, és főleg mióta szárnyra kapott a hír, hogy – a várakozásoktól eltérően – a FIDESZ nem fogja toporzékolva a Demokratikus Jogállam fejére borítani az Alkotmány Asztalát, hogy csak azért is; számosan és számtalan helyen kezdtek bősz találgatásba, hogy vajon milyen hátsó szándék búvik meg emegett. Vajh mit forgat feje bográcsában a Vezér, mi az a sötét/zseniális (pártállástó függően) Nagy Terv, amelynek részeként engedte megtörténni kedvenc szellemi gyermeke abortálását?
Be kell vallanom, hogy az összeesküvés-elméletek lelkes és népes rajongótáborától eltérően nem vélem azt, hogy minden döntés, cselekedett mögött racionális okok húzódnak meg. Sőt! Többnyire legfeljebb intellektuális izmaink húzódnak meg ezek keresésében, hacsak meg nem elégszünk racionális megokolásként annyival: így szoktuk. És teljesen mindegy, hogy a döntés miről szól, a cselekvés mire irányul, a jövő évi költségvetésre avagy a céges biciklitároló hullámpalával történő befedésére. Ez az unracionális ( legyünk nyelvünkben is NER-kompatibilisek) viselkedés az ember, az embercsoport természetéből következik, bárhol helyezkedjék is ez el a társadalom döntési hierarchiájában. Bátran kimondhatjuk: mindenki ott hülye, ahol éppen van.
Megfigyelésem szerint az unracionalitásra való hajlam annál erősebb egy csoportban, minél inkább tekintélyelvű, piramisszerű - mondjuk ki halkan: diktatórikus – annak felépítése, működése. Ahol a Személy uralkodik, nem a Szabály. Egyrészről, a (komolyan vett) Szabály megléte már eleve növeli az esélyét, hogy a megalkotói elgondolkodtak, hogy mit, mi célból engednek vagy tiltanak. Korántsem biztos, hogy az eseteknek akár csak a többségében is így tettek, de a valószínűsége nőtt. Ha valamit formába kell önteni - főleg, ha le is kell írni! – akkor hajlamosabbak vagyunk számba venni az észérveket. Másrészről, a Szabály uralma együtt jár azzal, hogy vannak, akik ellenőrzik ezeknek a szabályoknak a betartását, akiknek az az érdekük, hogy ezek betartassanak és a lehetőségük is adott ennek kikényszerítésére. No már most, az ilyen „kekeckedők” előre tudhatóan megnehezíthetik a hatáskörükbe tartozó döntések keresztülvitelét, és ez a várható költség előzetes kalkulációra késztetheti az ötletgazdát. Mit is akarok, és miért? Megéri? A kimenetek többségéről így sem lehet megmondani, hogy ki is akarta, hogy így legyen, de számottevően nő a racionális döntések aránya (mondjuk, háromról tíz százalékra).
A Személy uralma esetén viszont nincsenek előzetes átgondolások, akadályok, tudott költségek. Szabály létezik ugyan, de ez csak a Személy pillanatnyi állapotának lenyomata és aszerint is változik. Akiknek esetleg nem tetszenek a történések, azoknak nincs hatalmuk, hogy megakasszák azokat (hiszen a Személy uralkodik). Mindezek okán a döntés kivitelezésének várható költségei kezdetben nullának látszanak. A Személy egy reggelen másképp ébred, mint szokott, esetleg hall valamit valakitől és meglódul az agya, és hirtelen hangulatában elindít valamit (pillanatnyilag jó ötletnek tűnik, az alattvalók meg nem merik lohasztani a lelkesedést). Aztán talán már nem is lesz olyan kedves a dolog, ami magára hagyottan csordogál az alvezérek között, pillanatnyi vélt vagy valós hatalmi átrendeződések szerint változtatja irányát, a kifejezett óhaj helyett a lelkes kiszolgálókra van bízva, hogy kitalálják, mit is szeretne a Vezér stb. A dolog alakul, torzul, sokszor el is hal vagy végleg függőben marad, de néha – ahogy felénk mondják – egy véges eseménytérben terminál, magyarul, lesz belőle valami. Ez az eredmény esetleg teljesen ellentétes az eredeti elgondolás szerintivel, de a Személynek éppen nincs kedve korrigálni, esetleg rádöbben, hogy mégiscsak vannak költségek, meg az egész apparátust újra működésbe kellene hozni, amit ezért már nem is akaródzik, így aztán marad minden úgy, ahogy esett. Akarta a fene, de most már teszek rá!
Az eddig leírtak, érzésem szerint, a választási regisztrációval kapcsolatos történésekre tökéletesen illenek, ebből következik, hogy az okok találgatása – szerintem – merőben érdektelen. A reakciók megfigyelése viszont – megint csak szerintem – korántsem az!
Az AB döntését követő napokban a kormánypárt frakcióvezetőjétől jómagam kétszer olvastam, illetve hallottam: beleírhatnánk az alkotmányba, az erőnk megvan, de úgy döntöttünk, mégsem tesszük. No már most, őkelme minden bizonnyal olyan reakcióval próbálkozott, amelyről azt gondolja, hogy minékünk, a hallgatóságának, az ország népének az tetszik, imponál. Egyrészt, ez egy mindannyiónkban munkáló késztetés, másrészt, helyzeténél fogva föltételezhető, hogy egy egész csapat fáradozik lankadatlanul azon, hogy ez így legyen. Tehát a bennük élő rólunk kialakított kép szerint, ezt a figurát érdemes hozni.
Vegyük akkor górcső alá, milyen ez a figura, amelynek adekvát reakciói a captatio benevolentiae érdekében a legmegfelelőbbnek látszanak! Ez bizony a suttyó, álmenő műmacsó. Az, aki a villamoson fáradt anyukákkal, rozoga nyugdíjasokkal és serdületlen diákokkal érezteti – minősített eset mondja is -, hogy ő itt bárkinek beverhetné a pofáját, és legyünk hálásak, hogy ezt nem teszi, de próbáljon csak valaki egy rossz pillantást vetni rá! Aki karját úgy tartja el a törzsétől, mintha a dagadó izmok kényszerítenék ezt ki, de gyanúsan könnyű átlátni a hóna alatt. Akinek magas társadalmi státuszát mi sem bizonyítja fényesebben, mint hogy a tömegközlekedési eszközökön igyekszik tekintélyt kivívni.
Mert az az ember, akinek volt gyerekszobája és szociális fejlődése már túljutott egy debilis kiskamasz szintjén, az pontosan tudja, hogy számtalan dolgot nem azért nem teszünk, mert nincs meg hozzá az erőnk. Hanem, mert az erkölcsünk, jólneveltségünk ezt tiltja. Az értékrendünk szabta belső gátak nem teszik lehetővé. A megállóban szétgurult apróját szedegető néni kezére is ráléphetnénk, mégsem tesszük. Pedig magasabbról kényelmesebb felhágni a villamosra! És utána nem is tesszük szóvá, hogy milyen rendesek voltunk!
A politikai erkölcs, méltóság, etika szabályai szerint az Alkotmánybíróság elutasító döntését csak tudomásul venni lehet, causa finita. Az alkotmányba meg nem azért nem irkálunk bele, mert nincs meg hozzá az erőnk, netalán a tollunk, hanem mert az nem arra való. Főleg nem az egy évvel ezelőtt saját magunk által írt és elfogadott gránitszilárdságú. Amiről folyamatosan terjesztjük, hogy tökéletességében maga az alkotmány platóni ideája, minden alaptörvények transzcendens kvinteszenciája. Arról már nem is beszélve, hogy ennek az éteri tökéletességnek számos inkarnációja hever közintézményeinkben az Alkotmány Asztalán, gerjesztve maga körül a tiszteletet és szolgálva dolgozó népünk szellemi épülését. Mikorra lesz ezeken átvezetve a változás? Képzeljük el, hogy betér a polgár ügyeit intézendő a magas Hivatalba és a gördülékeny ügyintézés miatti fájón kevés várakozási időt az Éteri Tökéletesség tanulmányozásának szenteli (mi másnak is szentelné?!), és meg lesz ideológiailag zavarva! Vegyük észre: nem szarral gurigázunk!
Legfőképpen tehát a nevetségesség elkerülése végett tartózkodna a politikus a fent megidézett reakciótól, már amennyiben egy többségében jól szocializált, érett személyiségű polgárokból álló társadalmat vélelmezne. Esetünkben viszont nagyjaink láthatóan a frusztrált suttyót tartják a kortárs honi ideáltípusnak. Ez még mindig csak egy többé-kevésbé érdektelen magánvélemény lenne, ha nem azok gondolnák, akik. Csakhogy, ők nem lehetnének ott, ahol vannak, ha az ilyen gondolásaik többnyire nem lennének helyesek. Akkor a másként gondolók többségi felhatalmazással megválasztott kormányzó frakciójának vezetője mondaná a mást. De nincs úgy, hanem így van.
Ez az utolsó gondolatmenet azért eléggé lehangoló!