A nyár hűvös és rövid, a tél hosszú, hideg és sötét. Miért maradnak a norvégok mégis ott? Miért nem költöznek délebbre, mondjuk ide, a Kárpátok ölére, hol bársonyos a lég, világszépek a nők, vendégszerető a nép, sem a tej, sem a méz minősége nem hagy maga után kívánnivalót, adómentesen lehet pálinkát főzni és még a világegyetem szívcsakrája is itten dobog? Miért nem vagyunk tele norvég bevándorlókkal?
A tavalyi norvégiai mészárlás ügyében minap hozott ítélet kapcsán bizonyára sokan sok súlyos dologról eltöprengenek, az elmebetegség definíciójától, a bűn és büntetés viszonyán át egészen addig, hogy mit szabad egy társadalomnak föláldozni az ilyen borzalmak elkerülése érdekében és, hogy ezek az áldozatok csökkentik-e számottevően a bekövetkezés valószínűségét. Fontos és helyénvaló töprengések ezek, próbálkozzunk azonban meg az események egy másik aspektusát is górcső alá venni! Nem feledve a bűn iszonyatát, lépjünk túl rajta és futólag tekintsük át, mi történt az esemény után.
Mint az köztudott, 2011 július 22-én történt a tömeggyilkosság, 2012 áprilisában kezdődött a tárgyalás és tegnapelőtt született meg az ítélet. Lényegében egy év alatt a végére értek az eljárásnak, a bírósági szak tokkal-vonóval, nyári szünettel lement szűk öt hónap alatt.
Vizsgáljunk most meg néhány honi ügymenetet! A romagyilkosságok gyanúsítottjait 2009 augusztusában fogták el, 2010 nyarán zárult le a nyomozás és a tárgyalásuk még mindig tart. Tehát, az elfogásuktól számított három év nem volt elegendő, hogy eljussunk az elsőfokig. Jó-jó - mondhatja bárki – a norvég esetben egyértelmű volt, hogy ki és mit követett el, míg a mi példánkban szereplő ügy igen bonyolult bizonyítási eljárást igényel, ez oka lehet a késlekedésnek. Rendben. Nézzünk akkor egy hasonló itthoni példát, a pécsi ámokfutó ügyét. Ebben az esetben egy fiatalember fényes nappal, nyilvános helyen, számos, őt személyesen ismerő, tanú szeme láttára fegyvert rántott és több emberrel végzett. Történt mindez 2009 novemberében és 2010 decemberében (!) már meg is kezdődött ügyében a bírósági eljárás. És senki sem kérdezte meg a baranyai bűnüldözőket, hogy ugyan már mégis mi tartott több, mint egy évig? De aztán legalább a bíróság belehúzott és alig múlt el újabb 13 hónap, 2012 január 25-én már meg is született az ítélet. A feladat tehát jó közelítéssel ugyanaz volt és nagyjából kétszer annyi idő alatt oldottuk meg. Lehet, hogy itt a válasz az első bekezdésben feltett kérdésre?
( Nem csak az életellenes bűncselekmények között szemezgetve bukkanhatunk gyöngyszemekre. Gondoljunk csak az emblematikus Tocsik-ügyre, amely mintegy 12 évig húzódott és ember nem érti mi lett a vége.)
A tévedések elkerülése végett, itt nem valamelyik kormány vagy úgy általában a politika ekézéséről van szó. Arról szól a történet, hogy egy társadalom milyen elvárásokat támaszt a közintézményeivel szemben. Milyen igényeket fejez ki feléjük, milyen teljesítményt tekint elfogadhatónak. Hol húzódik az a határ, ahol egy közszolga azt mondja – nyilván egyáltalán nem függetlenül az őt körülvevő közeg produkciójának általános színvonalától -, hogy ezt azért már nem lehet. Ha mégsem mondja, akkor szól neki a főnöke, ha ő sem, akkor a főnök főnöke - akit már érintenek a választások - biztosan. Mert minden társadalomban megvannak ezek a határok, csak máshol. Láthatóan Norvégiával nincs közös határunk.
És aztán ott van az a kérdés, hogy egy súlyos traumára milyen minőségű reakciókkal válaszol egy társadalom. Néhány közelmúltbéli brutális bűncselekmény hatására sokadjára beindult a zsigeri öngerjesztés, a halálbüntetés visszaállításának követelése. Tekintsünk most el a dolog erkölcsi vonatkozásaitól, nézzük pusztán a gyakorlati problémákat. A dolog ugye nem fog menni, mivel mindenféle egyezményekben vállaltuk, hogy ilyen nekünk nem lesz, meg tagok vagyunk mindenféle szövetségekben, szervezetekben, ahol nem nézik jó szemmel az akasztást. Azt viszont egyetlen nemzetközi egyezmény sem tiltja, hogy normális közintézményeket teremtsünk. Ezt megtehetnénk, mégsem követeli senki. Érdekes.