A következőkben önismétlés és önhivatkozás enmagam előtt is fertelmes bűnébe fogok esni. Nem először és gyaníthatóan nem is utoljára, és még a figyelmetlenség sem szerepel mentségemként. Itt bizony mind az előre megfontolt szándék, mind a folytatólagosság minősítése megáll, ez tény. Tényállás van tehát, melyet alant ismertetünk. Az önismétlők és önhivatkozók visszataszító céhéről a legjobb amit elmondhatunk, hogy rá vannak kattanva valamely témára. Régiesen: vesszőparipájuk van nékik. Nos, mivel én több kérdésben is ismétlem és hivatkozom majd önmagam, itt több vesszőparipa fennforgása vélelmezhető. Egy egész vesszőménes nyargaló futása zúg a szélben, körmeik dobognak.
Intermezzo No.1: Kedvemre való nyelvi lelemény ez a „vesszőparipa”. Érzékelteti a nevezett entitás súlyát, hangulatát, helyét a világ egyéb dolgai között. Jó szó - ahogy Fülig Jimmy mondta a „fennforgó” hallatán. Szemben például a magánnyugdíjpénztárral. Az nem ennyire jó szó. Nem szeretjük. Tűnik is gyorsan elfele! Nomen est omen.
Vesszőtáltosaim nyugtalan nyargalásának okát egy kormányfő-közeli jeles férfiú, egy Valódi Belső Titkos Tanácsos, egy Szürke Eminenciás, a megnyerő Habony Árpád egyes viselt dolgainak napfényre kerülésében kereshetjük. A Titkos Tanácsosok és Szürke Eminenciások Világszövetségében minden bizonnyal ő a hungarikum - a Magyar Szürke -, amennyiben a bulvárlapokban szokott rejtőzködni.
Intermezzo No.2: Ez egyébként a magyar titok specifikuma. A honi titkosszolgálat is onnan ismerszik meg, hogy időnként – bénázás, szivárgás, miegyéb okán – tele van vele a közbeszéd. Láthatóan mifelénk a titkot is fusiban tartják.
Nevezett legutóbbi elhíresülését annak köszönheti, hogy kiszivárgott (lásd fent: titok), hogy nemrégiben garázdaságért ítélte el a bíróság. A honi sajtó egy része részletesen beszámolt az incidensről, melynek lakonikus szinapszisa kb. így hangzik: a polgári erő lenyomta a vérbe a pimasz nyuggereket.
Megy a Titkos Tanácsos az ő bérelt Lexus terepjárójával és hát nem lelép elé a nyomorult gyalogos lúzer feleségestől! Aztán még nem is kapkodja azt az ólmos seggét, ott kolbászol a flaszteron, hiába a serkentő dudaszó. A nevelő jellegű halálra gázolás elmarad (enyhítő körülmény 1), de sofőrünk nem bírván jogos felháborodásával, működésbe lépteti az ablak levonó technikát és szelíd szóval inti a helytelenkedőket, miszerint: legközelebb nem fékez, hanem gázol. Mindez 30–as sebességkorlátozás hatálya alatt. Ott kell ám ilyenkor satuféket használni a szabálykövető sofőrnek; érthető hát az indulat. A ripők nyuggere meg nem visszaszól?! Lássuk be, ennek tolerálása már kiérdemelné a parttalan liberalizmus jelzőt. Minek bérel az ember gyereke drága pénzen Lexus terepjárót, ha még a vánszorgó gyalogosokat sem üvöltheti le? Elvégre ezen a szinten ez szériatartozék. És akkor még szót sem ejtettünk a vezénylőtábornoki kegy napsugarának hatására szárba szökkenő önbizalomról. Hősünk jellemét dicséri, hogy mindezek ellenére nem ütött azonnal. Továbbhajtott, majd vissza, tehát vívódott (enyhítő körülmény 2), mielőtt a tettek mezejére lépett. Fölmérvén azonban, hogy hová vezethet a veszedelmes precedens, a nála évtizedekkel idősebb férfit leütötte, feleségét pedig megrúgta. Ez utóbbi különösen szimpatikus megmozdulás volt.
Minden embercsoport megalkotja azokat a figurákat, archetipusokat, amelyeket önmagára nézve jellemzőnek tart, pozitívnak, követendőnek ítél meg, amihez a csoport tagjai akaratlanul is hasonulni igyekeznek, aminek felmutatása hívó jel feléjük. Például ilyen lehet fiatal, nagyvárosi, értelmiségi körökben a szakállas-pulóveres-szemüveges-lázadó. A dunántúli nagybirtokosok asztaltársaságában azonban ez már aligha jön be. Ott inkább a korpulens-vadászkabátos-pörgebajszú-gyakorlatias tölti be ezt a szerepet. És minden társadalomban kialakul néhány konszenzusos típus, amelyhez egy jelentős kisebbség pozitívan viszonyul és mindösszesen a többség elfogadja, semmiképp sem tekinti utálatosnak, vagy ami még fontosabb, nevetségesnek. Az a politikai erő, amelyik széles táborra vágyik, ezek közül a típusok közül választ, ezek képei közül próbál egyet sugározni magáról. Azt olvastam valahol, hogy egy átlagos német politikus olyan benyomást igyekszik kelteni, mint aki Hegelt reggelizik, Kantot ebédel és Wittgensteint vacsorázik. A németeknek még a tömeggyilkosaikról is az a közkeletű kép, hogy rémtetteik szünetében kamarazenéltek és Goethe-t olvastak.
Nyilván sokan csak megjátsszák magukat, de – mint erről már volt szerencsém eszmézni – a hardveres megoldás mindig jobb, mint a szoftveres. Hosszú távon azok kerülnek fölénybe, akik valóban hasonlítanak a sugárzott képre. Helmut Schmidt valóban igen jól zongorázik, Angela Merkel disszertációjával kapcsolatban sem merült fel, hogy egy érdeklődő középiskolásoknak írott ismeretterjesztő művön alapulna.
No már most, ezeken az oldalakon már többször helyeztük érdeklődésünk homlokterébe azt az figurát, melyet jelenleg regnáló kormányunk kommunikációs aktusaiban megragadni igyekszik, és amely viharos gyorsasággal terjed a beosztottak és rajongók között. A képviselőket leckéztető. miniszterelnöktől, az alkotmány átírásáról nagylelkűen lemondó frakcióvezetőn át sok mindenig, pedig egy idő után már az unalom okán igen magas labdák maradtak lecsapatlanok, például a futballszurkolók újonnan támadt kompetencia-érzése felsőoktatási kérdésekben. Unortodox értelmiségiek eddig is voltak, de nem feltétlenül éreztek késztetést, hogy egyetemi aulákban hangoztassák nézeteiket. Ezt a típust voltam bátor a suttyó jelzővel illetni.
A jelenlegi főhatalom véleménye szerint, a suttyó az a figura, amelyik a kortárs honi társadalom legszélesebb részének bejön. Hogy igaza van-e, azt nem tudhatjuk biztosan, hiszen túlságosan rövid ideje választunk szabadon ahhoz, hogy ez egyértelműen kiderüljön, de félő, hogy igen. Akár hogy is van azonban, néhány dologgal szembe kell néznünk.
Elsősorban azzal, hogy bár lehetséges, hogy az aktuális politikai elit jelentős része csak megjátssza az önértékelési zavarait túlkompenzáló ótvarbunkót, de ha ez az ideáltípus tartósnak bizonyul, akkor hosszú távon azok kerülnek többségbe, akik tényleg ilyenek.
Másodszor azzal, hogy minél tovább lesz felmutatva példaként a suttyóság, annál inkább megszokjuk, sőt idővel akár meg is szeretjük, ami a kollektív mentális leépülésnek egy igen visszataszító lehetőségét vetíti elő.
Harmadszor azzal, hogy a suttyó valami átok, tőlünk független sorscsapás. Nem. Úgy vagyunk ezzel, mint az országos kereskedelmi TV csatornákon este nyolckor futó sorozatokkal, a Jóban Rosszbannal, meg a Barátok közttel. Nem szükségszerű, hogy ott és akkor ilyen szart kell kapnunk. Nem igaz, hogy nincs jobb. Van, mindenféle sorozatban is van, horrorosban is, romantikusban is, kosztümösben is, nyomozósban is, kórházasban is, vámpírosban is. Nem igaz, hogy ahhoz nem lehet hozzáférni. Lehet és még csak megfeszülni sem kell az erőfeszítéstől. Az sem igaz, hogy felénk csak ilyen készülhet. Kizárólag a mi igénytelenségünk, lustaságunk, provincializmusunk tartja őket a képernyőn.
