A kormány stratégiai megállapodásokat köt az ő végtelen bölcsessége által arra méltónak talált multikkal. Egy ilyen megállapodás lényege – gondoljuk mi az egyszerű agyunkkal – úgy foglalható össze: nem váglak meg különadóval, csak, légyszi, ne menjél már el! (Azt fel sem merjük tételezni, hogy e megállapodások keretében valamely nemtelen kedvezményt kapnának az erre kiszemeltek)
Az, hogy mi a válogatás szempontja, pontosan nem tudható, de rendes honfit nem is érdekel. Az, hogy a kormány (az ő végtelen bölcsességében) a delikvenst méltónak találta, nekünk éppen elég. Felületes szemlélő előtt ugyan kirajzolódhat egy olyan kép, hogy azokat, akik különösebb gond nélkül itt tudnak hagyni minket a tejjel-mézzel folyóban (autógyártás, cukros vizek palackozása) öleljük-csókoljuk, nyaljuk-faljuk, míg azokat, akik ezt nem tehetik meg ilyen könnyen (bankok, ilyen-olyan szolgáltatók) lenyúljuk. Nem dőlünk azonban be a látszatnak, a tények nem számítanak. Ami számít, az annak biztos tudása, hogy közismerten gerinces és lovagias népünk által rendkívüli módon felhatalmazott kormányunk ilyet sohasem tenne.
Bármi is tehát a válogatás szempontja, egy hete a Suzuki volt soron, övé volt a megtiszteltetés, hogy a stratégiai partnerünk lehetett. Ha az eseményen megjelent Hisashi Takeuchi vezérigazgató tanácsadói lennénk, azt javasoltuk volna néki, hogy a szerkli alatt koncentráljon az üccsire, meg a pogira. Az már biztosan ott van, abból kell kihozni a maximumot, ami pedig gerinces és lovagias partnereinek jövőre tett ígéreteit illeti, azzal sokat nem érdemes foglalkozni. Aláírtak ők nemrég a Bankszövetségnek is!
Egy hét is alig telt el és szorgos kormányunk máris újabb külföldit ölelt keblére, ezúttal a Hankook a soros stratégiai. Mit ad Isten, ő is egy könnyen költöző termelő, de félre sanda gondolat, az a rossz, aki rosszra gondol. A híradásból nem derült ki, hogy a megállapodás aláírásakor ki jelent meg a legfrissebb stratégiai partner részéről, de bárki volt is, ha a tanácsadói lennénk ismét csak azt tudnánk néki javallani, amit Takeuchi úrnak is.
Természetesen nem tudjuk mire gondolt Hisashi Takeuchi vagy a többi (végtelen bölcsességgel kiválasztott) cég vezére, de kíváncsiak lennénk rá. Vajon egy más kultúrából érkezett ember számára is magától értetődő, hogy a problémák megoldásához vezető utat minden esetben a hatalmi kegy napjának kell beragyognia?
Persze, a hatalommal érdemes jóban lenni. Vannak problémák, amelyek megoldásához nélkülözhetetlen is a jóindulata. Na de a normál, hétköznapi ügymenethez?
Mert ezen a tájon ehhez is kegyencnek kell lenni. Mi ezt már annyira megszoktuk, hogy nem is tudunk másban gondolkodni. Ez nem valamiféle lelki defektus nálunk. Nekünk ezt tanította a történelem.
Az, hogy a dolgok alapjáraton működhetnének jól, működhetnének a hasznunkra is, az eszünkbe sem jut. Az meg, hogy esetleg tenni is lehet, hogy állapotaink elmozduljanak valami élhetőbb irányba, na az meg aztán végképp! Miért is merülne fel ez az ötlet? Emberemlékezet óta egyetlen felmenőnknek sem volt módja ilyet tenni. Komoly, gyakorlatias embernek honnan jönnének ilyen vad képzetei? Aki ilyesmin agyal, az nevetséges fantaszta. A józan polgár természetesnek veszi, hogy olyan szabályok között kell léteznie, amely szabályok zavarosak, ellentmondásosak, gyakorlatilag betarthatatlanok, nem lehet közöttük élni, vagy legalábbis nagyon kényelmetlen. Csak egyéni megoldás létezik, nevezetesen: korrupcióval vagy a hatalom kegyébe férközve megszerezni a kivételes elbánást. Ha már mi magunk nem lehetünk a hatalom, arról álmodunk, hogy a haverunk az. Ez a maximum, amit az élettől remélhetünk, de kevesebbel is beérjük, elég ha hasonlít ránk. Ha értjük egymást. Félszavakból, ráutaló magatartásból tudjuk, hogy mikor, kinek, mit, hogyan és miért. A derék apa ezt a tudást adja tovább a fiának, hiszen szívén viseli a boldogulását.
És a mindenkori hatalom is ilyen szemmel néz az ő eszközeire. Azok nem azért vannak neki, hogy problémákat oldjon meg, feladatokat lásson el velük, segítse működni a társadalmat, megkönnyítse alávetettjeinek életét. Nem, ezek az eszközök arra valók, hogy rákényszerítsék az embereket, hogy behódoljanak neki, hogy megpróbáljanak kegyencé válni az élhető életért. És az altvalók természetesnek veszik ezt a hozzáállást, sőt megkövetelik. Ha a történelem szeszély folytán válogathatnak a vezetőik között, rövidesen kilyukadnak annál, akiről a legnagyobb biztonsággal remélhető a fent leírt hozzáállás. Logikus. Az a jó, ha a hatalom úgy gondolkodik, ahogy mi, hiszen ez a feltétele a mi kis különalkuknak. Ha pedig úgy gondolkodik, ahogy mi, akkor nyilvánvalóan a hatalomról is úgy gondolkodik. Sőt, főleg arról.
Ha azt gondolom, hogy a hatalom alapvetően szívatásra való, és a szívatás különalkukkal történő elkerülése érdekében olyat választok, aki úgy gondolkodik, ahogy én, akkor a hatalmat alapvetően szívatásra fogják használni.
Ennek a világnak a szimbóluma a pártbizottsági banán. A múlt század 60-as éveiben a normál élelmiszerboltokban nem lehetett banánt kapni. A nagyobb pártbizottságokba (megyei, városi, járási) működő büfékben viszont igen. A pártbizottsági dolgozóknak tehát a banánfogyasztási lehetőségei is az elsőtitkár elvtárs kegyétől függtek. Ha kiesik a kegyből, oda a banán. Meg az olajszűrő, meg a csehszlovák töltőceruza a gyereknek. Most nem a pártelit luxusáról van szó, hanem a kisemberekről. A pártbizottsági sofőr tudott banánt (olajszűrőt, csehszlovák töltőceruzát) venni, a többi sofőr nem. A kegyvesztettnek a hétköznapi élet vált kínossá, nehézzé, idegőrlővé. Az élhető hétköznapokhoz vezető út a hatalom fenekén keresztül vezetett. A banán elsődleges szerepe tehát az volt: levitte a szájból a seggnyalás után visszamaradó kellemetlen utóízt.
Az ilyetén történő működésnek viszont súlyos ára van. Kegyencből szükségszerűen kevés van. (Nyilvánvalóan nem lehet a többség kivételezett, bár nálunk történtek – és újra meg újra történnek – rá reménytelen kísérletek). A többség tehát rosszkedvű, mesterségesen megnehezített életet kénytelen élni, mert nem kerülhet be a kiválasztott kevesek közé. A kegyenc meg szorong. Hiszen ez egy zéró végösszegű játék. A számuk nagyjából limitált, ha valaki bekerül, valaki kieseik. És mindenki be akar kerülni. És a bentlét alapja nem valamiféle teljesítmény, csak a lokális diktátor úri kénye-kedve. Azt kell szolgálni minden határon túl, ami egyrészt gyomorforgató, másrészt nem biztosíték semmire.
Persze, már nem a 60-as éveket írjuk. Egy csomó helyre betört a piac, a hatalom lehetőségei beszűkültek, minek következtében bárhol lehet kapni banánt (meg olajszűrőt, meg csehszlovák töltőceruzát). Számos szolgáltatás minősége javult, de minél közelebb kerülünk a hatalomhoz, annál erősebben érezni a fenti mélyen gyökerező mentalitást. (Másként beszélnek velünk a telefontársaságnál, mint az adóhivatalban, vagy a kórházban). És a mi hozzáállásunk is rögvest megváltozik, ha közalkalmazottal lépünk kapcsolatba, ha közjavakból kívánunk részesedni.
Szóval, nem a 60-as éveket írjuk, és minden valószínűség szerint nem is jutunk oda vissza, de igyekszünk piszkosul.
