Én nem szoktam katonáimnak azt mondani veszély idején, hogy "előre!", hanem azt, hogy "utánam!"

Guyon Richard szól így Jókai Forradalmi és csataképek című művében. Az a tény, hogy ezt a mondatot szerzőnk a szabadságharc legendás hősének szájába adja, arra enged következtetni, hogy a fent leírt mentalitás már abban a daliás időben sem volt magától értetődő. És hol vagyunk mi, satnya utódok, a daliás időktől!

Mindezt az idézte eszembe, hogy nekem jutott a kitüntetés ma délután; beengedni egy csapat kopogtatócédula-gyűjtőt a házunkba. Egy párttól jöttek, mondhatni kötelékben repültek, amit enyhe megrökönyödéssel figyeltem. Nem kellett volna. A tudatlanság rökönyödése figyelt belőlem.

Én a harmadik emeleten lakom, no oda már egy sem ért fel közülük. Vagy meglett a szükséges mennyiség, vagy elhullottak alant. Gyanítom: az utóbbi.

Mert, lássuk be, mi itt - e lángoktól ölelt polgárai - elég nagy bunkók vagyunk. És a társadalmi közérzület sem hat oda mostanában, hogy ezt a tulajdonságunkat rejtegetni igyekezzünk. "Büszkén bunkó" - hirdeti majd korszakunk sírján a felirat. Tévedés azt hinni, hogy a politika osztja meg a társadalmat. Alig várjuk, hogy osztódhassunk! Nézzünk szét, mondjuk, az utakon, vagy itt a neten. Bármely témában, bármely apró nézetkülönbség elég ok a verbális acsarkodás elszabadulására, ha a bittel ölni lehetne rövidesen elhallgatna a virtuális tér magyar hangja.

Nomármost, ha csak minden ötödik megzörgetett ajtót tárja ki kendőzetlen véleménynyilvánításra hajló honfitársunk, aki a cédulagyüjtővel nem azonos politikai platform jelzőfényeit követi a közélet tengerén hajózva, már akkor is bízvást kijelenthetjük: a politikai tevékenységnek ez a formája nem mód nélküli mulatság!

Sajátos lelkialkat szükségeltetik ahhoz, hogy valaki ilyesmire adja a fejét. Nem áll messze tőlem a gondolat, hogy mazohisztikus perverziót gyanítsak a háttérben, és csak a kötelező tisztelet fogja vissza a tollamat. Hiszen ezek nélkül a talpasok nélkül nem működne a demokrácia. Le a kalappal!

Az igazán tiszteletreméltó azonban az lenne, ha maguk a jelöltek gyűjtenék a cédulákat. Ha ők szondáznák a politikusi szakma társadalmi megítélését, vállalva az ezzel járó szociológiai mélyrepülést. Jómagam a hatodik országgyűlési választást készülök abszolválni, de még soha nem történt meg velem, hogy miután a zörgetésre megnyittatott, a parlamenti szék aspiránsa a maga fizikai valójában kért volna meg, hogy vessem belé a bizalmam. (egy barátom állítja, hogy vele megesett ez a csoda, de ennek is már több, mint másfél évtizede).

A bakákat küldeni a tűzbe, ez nem vall valami nagy lélekre! (Viszont, annál több észre! Most bátor, vagy okos képviselőt akarsz? - kérdi a racionális énem.) Végül is az a 750 cédula nem olyan sok. Napi 20-30, és már meg is van. Menne ez egyedül is.

Bizony mondom, ha egyszer mégis megtörténik, hogy az ajtóban álló azt mondja: - Nekem kéne az a cédula, személyesen! - hát biztosan megkapja, párthovatartozástól függetlenül. Még a szavazáskor is komoly előnnyel fog indulni. Már csak azért is, mert ha nem tetszik, amit csinál, négy év múlva, ha újra jön, leköphetem.

Mondom: bunkók vagyunk!