Kövér László minapi, elhíresült nyilatkozatában azt fejtegette: ideje lenne a parlament hatáskörét szűkíteni, a T. Ház csak az alapvető jogi kereteket határozná meg, a mindennapi problémák kezelését rábízná a kormányra, amely ezt a feladatát rendeletek útján oldaná meg.
Ez a nyilatkozat sokakat megdöbbentett, pedig - véleményem szerint - nincs benne nemhogy megdöbbentő, de semmi váratlan sem. Számomra sok éve egyértelmű, hogy ezek a fiúk ezt az egész nyugatos-liberális-demokratikus izét nem értik. El sem tudják képzelni, hogy létezhet ember, akinek a számára ez önérték.
Intermezzo:Nagyon erős továbbá a gyanúm, hogy a honi politikai elitben ez nem csak a FIDESZ vezérkarára igaz, hanem pártállástól függetlenül az elsöprő többségre. Sőt, az a szörnyű sejtésem, hogy polgártársaink elsöprő többsége is így van ezzel. Maradjunk azonban most a konkrét példánál és pártnál.
A megvilágosodás – pontosabban, a remény veresége a tényekkel szemben – 2002 késő tavaszán történt. Talán van még aki emlékszik rá, ekkor állt elő Orbán Viktor, a választási vereség után, hogy a haza nem lehet ellenzékben. Erről még gondolhattuk volna, hogy propagandafogás, konc a hülyéknek, pusztán a korlátolt értelmű politikai szurkolótábor lelkesedésének fenntartására szolgál, ha közben egy másik apró javaslata el nem árulja, hogy nem. Hogy tényleg nem érti. Azt még talán képes elképzelni, ha elfogadni nem is, hogy bizonyos beteg elmékben nem ő a haza, hanem valaki más, de azt, hogy létezik olyan modell, ahol a „Ki a haza?” kérdés értelmetlen - no azt már nem. Ez az árulkodó javaslat az volt, hogy osszák föl a közszolgálati tévét, az egyes csatorna legyen a kormányé, a kettes az ellenzéké.
Ez az apró ötlet elárulta, hogy a sajtószabadság olyan a számára, mint vaknak a szivárvány. Elmagyarázhatatlan, mert nincsenek hozzá fogalmai. Nem érti, hogy az egynél több propaganda engedélyezése nem sajtószabadság. Hogy a pártmédiák, tévék, rádiók, újságok, nem részei a sajtónak; ebbéli sajátosságukban hasonlatosak például a TESCO-katalógushoz. Marketingtermékek, és mint ilyenek lehetnek hasznosak, jóminőségűek, hordozhatnak fontos információkat, de arra a bizonyos szerepre,amit a világ néhány helyén a szabad sajtó betölt, teljesen alkalmatlanok. Ez utóbbi ugyanis arról ismerszik meg, hogy független és kritikus. Világnézete persze van, de mindenkivel, annak világnézetére tekintet nélkül kritikus. Tehát a közszolgálati tévé nem akkor pártatlan, ha a kormánypárti és az ellenzéki politikusok ugyanannyi ideig mondhatják a magukét. Akkor kétpártos. Pártatlan akkor lesz, ha egyikük sem mondhatja zavartalanul a magáét, mert egy független – továbbá fölkészült! – sajtómunkás belekérdez, felemlíti azt, amit a megszólalók szívesen elhallgatnának, szembesíti őket kényelmetlen tényekkel, az előadottakat cáfoló számokkal, kritikus elméletekkel és így tovább. Mindkettőt! A független sajtóból simán kijöhet, hogy ugyanarról a témáról két párt két különböző hülyeséget mond. A kétpártosból viszont csak két zavartalanul előadott propagandatermék jöhet ki, amiből aztán ki-ki politikai meggyőződése szerint választhat.
No már most, van olyan nézete a világnak, hogy a kétpártos sajtót helyzetünktől függően vagy szeretjük vagy nem, de a pártatlant nem is értjük. Aki engem kritizál, az az ellenzékem, ellenségem, ellenfelem; más nem lehet. Neki ott van a saját orgánuma. Nekem a sajátom. Mi is lenne ez a harmadik?
Már pedig ha az ilyetén sajtó mibenlétét nem érti, akkor az egész fent említett nyugatos-liberális-demokratikus szutykot – benne a parlamenttel – analóg módon nem érti.
A félreértések elkerülése végett: ez a bizonyos nem értés nem a korlátoltság, a retardáltság vagy a jellemtelenség tünete. Személyesen ugyan nem ismerem sem a miniszterelnökünket, sem a házelnökünket, de biztos vagyok benne, hogy briliáns képességű emberek. A nem értés a gondolkodásmódjukból, a világnézetükből adódik. Bármilyen okosak is, a saját rendszerükön belül okosak.
Tapasztalatom szerint az ember természetes állapota, hogy a saját véleményét, elgondolását, meggyőződését tartja erkölcsileg és logikailag is megfelelőnek. Az a jó. Az a kizárólag jó, minden más vagy hülyeség, vagy gonoszság terméke. Még nem találkoztam emberrel, akinek ne az lett volna az alapvető hozzáállása, csak olyannal, aki megtanult ezen uralkodni. Ez az uralkodni tudás azonban nem természetes állapot, ha egy társadalom nem kezdi el pici gyermekkorban nevelni rá a tagjait akkor a többségük nem fogja tudni. Olyan ez, mint az úszás vagy a biciklizés. Aki gyerekkorában nem tanulta meg, az felnőttként már többnyire nem is fogja, ha esetleg mégis, akkor is rosszul és utálattal csinálja. A múltbéliek jószerivel egyáltalán nem, de a jelenkori társadalmak többsége sem erőlteti ezt a belenevelést. A miénk sem.
Képzeljünk most el, hogy egy fiatalember közéletünk porondjára lép. Olyan társadalomban nőtt föl, ahol az alapvető hozzáállás az, hogy nekem van igazam, az a jó, ami nekem jó, az a helyes, ahogy én vélekedem, az az erkölcsös, amit én annak ítélek. Aki nem ért velem egyet, aki nincs az én táboromban, az vagy hülye, vagy gonosz, de mindenképpen kártékony. Ő a rossz, minden árnyalás nélkül, és én vagyok a jó, szintén minden árnyalás nélkül. Ez a társadalom tagjainak általános hozzáállása a világhoz.
Fiatalemberünket lelki alkata egyébként is fogékonnyá tenné az ilyes hozzáállásra, ráadásul egy olyan politikai erővel szemben lép föl, amelyiket nagyjából közmegegyezéssel, kül- és belföldön egyaránt alapvetően rossznak tartanak. – Az ellenfeled a rossz, tehát te vagy a jó! – kiáltja felé a világ. A mondat második felét ugyan halkan kiáltja (ha egyáltalán), de az emberi fülnek már csak olyan a természete, hogy hajlamos ezt a második részt fölerősíteni (hozzáhallani). Ez az állapot tart fiatalemberünknek majd’ harmincéves koráig, mikorra szellemi, lelki, világnézeti fejlődése nagyjából be is fejeződik. Mely világnézet szerint: én harcolok a jó oldalon, az ellenfelem a rossz oldalon. Aki az én ellenfelem, az a rossz oldalon harcol! Miért is lenne ez mostantól másképp?
A gondolatmenet utolsó, apró, ámde lényeges lépését nagyban megkönnyíti, ha a későbbi ellenfeleimet is hozzá tudom valahogy kapcsolni az elsőhöz, a közmegegyezéses rosszhoz. Ha valakinél ez adja magát, annál jobb, de ott is megoldjuk, ahol ez nem olyan kézenfekvő. Nincs itt semmi ferdítés vagy hazugság, ellenem van, tehát rossz, tehát az ősgonoszhoz tartozik. A tények kreatív kezelése ebben az esetben nemhogy megengedett, de egyenesen üdvös és elvárt.
Intermezzo: Innen nézve érthető, hogy a kormányerőt vad komcsizásában miért nem zavarja, hogy prominens személyiségei között számtalan egykori aparatcsik, mozgalmár stb. található. Aki mellettem áll, az jó ember, nála ez felejthető apróság. Az ellenfelem viszont rossz ember, akinek múltjából rá jellemző sötét ügyek kerülnek elő. Ugyanaz a párttagság az egyik esetben egy jó ember múltjának lényegtelen mozzanata, a másikban egy rossz ember tipikus aljassága.
A gonosz elleni harchoz szükség van bizonyos eszközökre. Többpárti propaganda terjesztésének lehetőségére (sokan ezt tévesen sajtószabadságnak nevezik). Parlamentre, ahol ellenőrizhetem, számon kérhetem, sőt, megizmosodván korlátozhatom is a gonoszt. Szabad választásokra stb. No de most már győztem! Győzött a jó, tovább ezekre már semmi szükség.
Fiatalemberünk számára ezek a nyugatos-liberális-demokratikus cuccok nem bírnak önértékkel. Számára ezek célszerszámok. Mint a horgászbot. Ha kifogtam a halat, elpakolom, ne aggasson itt. Árulkodó mondat: egyszer kell győzni, de akkor nagyon. Ez megtörtént, akkor meg mi az, hogy szabad sajtó? A gonosz ellenfelem majd kritizál engem, ezt hagyom, amennyire a világ rákényszerít, de más miért tenne ilyet? Mikor én vagyok a jó! Ennek semmi értelme! Ájjá’ meg! A lázas alkotó munka apró hibáin rúgózni, az nem kritika: az kötözködés. Aki ilyet csinál az a legjobb esetben is egy kekec kerékkötő, esetleg hülye, de legnagyobb valószínűséggel a gonosz ellen ügynöke, annak meg ott a saját orgánuma. A többinek az az egyetlen értelmes rendeltetése, hogy elmagyarázza a népnek, hogy milyen sok jót teszünk érte, nehogy tudatlanságában valami hülyeséget csináljon, illetve még azt, hogy milyen rossz a legyőzött gonosz. Mert ez az igazság. Mire is kellene még a sajtó?
Ugyanez a gondolatmenet a parlament esetében. A gonosz elleni harchoz szükség lehet – szükségünk volt – rá, de már győztünk. A különböző nézőpontok kifejtésének lehetősége, a társadalom életét szabályozó előírások előzetes kontrollálása, egyáltalán, a társadalom életének pillanatnyi kormányzati szándék szerinti ide-oda rángatásának megakadályozása – már csak a rendszer kötelező nehézkessége okán is, amely bizony igazán áldásos is lehet, mint azt már számtalanszor megtapasztalni volt szerencsénk, az, hogy a lelkiismeretének és választóinak felelős képviselő a párt általános irányvonalától eltérő konkrét nézeteit kifejtheti stb., ez mind, pusztán önmagáért nem jó.
Intermezzo: Az, hogy a képviselők – mind kormánypárton, mind ellenzékben – igen gyengén, szánalmasan használják ki ezeket a lehetőségeket, nem érv a lehetőségek felszámolása mellett. Mert például lehet, hogy az a büdös kölyök egész nap csajozik meg bandázik, könyvet még véletlenül sem vesz a kezébe, de ez még nem ok a könyvtár felgyújtására! Hátha megjön az esze! Meg különben is, a könyvtár jó. Érték.
A fentiek azért és addig jók, amíg szükségünk van rájuk.Ez a parlamenti bohóckodás ne hátráltasson már a hatékony munkában! Majd utólag elmondom nektek, amit tudnotok szükséges. Miért kellene engem ellenőrizni? Hiszen én csinálom a jót!
Van a fent említett házelnöki interjúban egy árulkodó részlet, miszerint: a parlament mostani kiterjedt hatáskörét a diktatúráktól való félelem szülte, így erre ma már nincs szükség.
Intermezzo: Feltehetően igaz ez az angol parlamentre is, csak a buták még nem jöttek rá. De majd jöhetnek tanulni. És ezt komolyan gondoljuk!
A diktatúrától tehát félnetek nem kell, hiszen én vagyok hatalmon. Én a diktatúra ellen harcoltam, aki ellenem harcol, az a diktatúráért teszi, tehát én vagyok a demokrata. A demokratától pedig nem kell védeni a demokráciát! Esőben sem locsolunk! Az, hogy a rendeleti kormányzás nem annyira Lázár János, sokkal inkább Lázár György korát idézi, senkit ne zavarjon! Lázár Györggyel (Kádárral, a komcsikkal) nem az volt az alapvető baj, amit csináltak, hanem az, hogy ők csinálták!
Ismétlem, nem gondolom, hogy ez párt- vagy személyspecifikus világlátás. Szerintem a többségünk ezt így gondolja. Persze, mindenki a saját táboránál tartja helyesnek ezt a megközelítést, de ez már következik hozzáállás lényegéből. Nyilván az a csapat, amelyik saját genezisét a diktatúra elleni harcban véli megtalálni, bátrabban nyúl a formákhoz is, míg azok, akiknek családfája nem a hősöktől eredeztethető, inkább megkerülik, kiüresítik azokat.
Nem gondolom, hogy egy ilyen beszély a felháborodás széles hullámait vetné társadalmunkban. Az ellentábor persze felhorgad - Nehogy már ti csináljatok ilyet, szemetek! -, de a csendes többséget nem nagyon zavarja, sőt, nagyjából természetesnek érzi. Márpedig, ha ez így van, akkor a demokratikus formák előbb-utóbb akkor is kiüresednek, ha látszólag változatlanul meghagyjuk őket. Kiüresednek, mert a megtöltésük tartalommal fáradtságos, kellemetlen, energiaigényes munka. Ha a közösség nem honorálja, akkor az az energia keresni fog magának helyet, ahol jobban hasznosul. Markáns megszólalásairól elhíresült házelnökünk már megint belefingott a nullás lisztbe, de nem ez az alapvető probléma. Lehet, hogy a tőle megszokott brutális őszinteséggel csak nevén nevezte a lényeget, amiről mi többiek sunyin hallgatunk, de tesszük. Növeli, ki elfedi a bajt, lehet, hogy hálásnak kellene lennünk neki. De esélyes, hogy ez sem számít.
