Volt szerencsém látni a legújabb Bond-opuszt, a Skyfallt. Kétségtelenül jó film a maga kategóriájában. Emlékszem, az első itthon is vetített 007-es, A kém aki szeretett engem, mekkora csalódás volt (nekem). A vasfüggönyön innen is terjedő Bond-legenda - amit nem lehetett összevetni a filmekkel, ezért még legendább lett – gerjesztette elvárásokhoz képest bántón bárgyú volt. Sőt, megkockáztatom, bármihez képest az volt. Ez az új széria egészen más ligában próbál játszani, nem is sikertelenül, és a legújabb darab szerintem is a legjobb közöttük.
Mindazonáltal, már csak korom okán is, számtalan pompásan megcsinált metró-katasztrófához, nagyszerűen fényképezett udvarház-leégéshez és látványosan lezuhanó helikopterhez volt már szerencsém ezért a vonatkozó részek alatt ha nem is unatkoztam, de maradt némi lenyűgözetlen, töprengésre használható agyi kapacitásom.
Szóval, ez a kém dolog erősen túl van kérem lihegve. A Bond-brand már 50 éves és még mindegyik 007-es életben van. A két legidősebbről (Moore,Connery) már most bízvást elmondható, hogy kifejezetten hosszú élet és tevékeny öregkor az osztályrészük, de a többiek is szépen igyekeznek. Egy ilyen foglalkozás aligha nevezhető veszélyesnek, sőt – összevetve pl. a szénbányászok életkilátásaival – kifejezetten egészségesnek tűnik. A testedzés mondjuk kétségtelenül megvan, és úgy tűnik, a stressz sem olyan kibírhatatlan. Persze, ők elolvashatják a forgatókönyvet, úgy könnyebb. Bár, annyi szerencsés menekülés után, nekünk nézőknek – leszámítva talán a serdületleneket – is nehezünkre esik őszintén aggódni. Ha mégis, akkor nem annyira a hősért, mint inkább az íróért aggódunk, hogy képes lesz-e a megmenekülésnek valami eredeti módját kipréselnie az agyából. És sikerül. Ennyi év után bátran kijelenthetjük, a brit titkosügynökök menekülnek meg a legsokoldalúbban. Mi pedig élvezettel szemléljük az emberi kreativitás eme nagyszerűen öncélú pazarlását, amivel talán csak a sakk – esetleg a go – említhető egy lapon.
Termékeny töprengéseimet egy dolog nehezítette – nem, nem a film -, a pattogatott kukorica, ánglius nyelven popcorn. Régi meggyőződésem, hogy a mozikban elburjánzó takarmányozás lehetetlenné teszi bármilyen - a Valami Amerika 2 színvonalát überelni képes, tehát szinte bármilyen – film élvezetét. A csámcsogás és a szörcsögés – ami képes tönkretenni egy lírai, csendes részekben bővelkedő opuszt - esetünkben nem volt zavaró, mert az alkotók derekasan megtekerték a volumét, de az, hogy a látóterem perifériáján állandóan – popcorn fogyásig – izegtek-mozogtak a nézők, az bizony idegesített. Kínálgatják egymást, matatnak a zacsiban, poharat cserélnek zacskóra és vissza … Amikor a mellettem ülő nem akart belenyugodni az élvezetek mulandóságába és elkezdte összerázogatni a göngyöleg alján a maradékot, majd maga elé tartva hosszas, kutató pillantással próbálta a sötétben szemrevételezni szorgoskodása eredményét, akkor nagyon sajnáltam, hogy nem én vagyok a James. Legszívesebben a fejére húztam volna a zacsit, a seggébe dugom a poharat és kihajítom a nézőtérről. Mivel azonban futó becslés alapján is 10 centivel magasabbnak, 20 kilóval nehezebbnek és 15 évvel fiatalabbnak tűnt, üldögéltem és töprengtem tovább.
Végül aztán felgyulladtak a lámpák és kifelé menet szembesülhettünk azzal a szeméthalommal, amit magunk után hagytunk. Kukorica, morzsa az üléseken, a padlón, túlcsorduló szemetesek a kijáratok mellett. Le kellene fényképezni és elküldeni az UFO-knak. Modern ember intellektuálisan szórakozik – ez lehetne a címe. Csak abban bízhatunk, hogy az élelmes és környezettudatos mozisok tesznek lépéseket az újrahasznosítás felé. A megoldás kézenfekvő. Össze kell söpörni a padlóról ami lehullott, zacskóba vele, picit be a mikróba és el lehet adni a következő előadás hízóinak. A sötétben úgy sem látják, mit esznek.
