Tudom én, hogy mostanában minden felelős honpolgár tudományos minősítő rendszerünk műhelytitkaival van elfoglalva. Lehet-e a fénymásoló doktor? Ezzel a kínzó kérdéssel fekszik-kel a magyar társadalom apraja-nagyja. Kis fénymásoló, kisdoktor; nagy fénymásoló, nagydoktor. Akinek nyomdája van: az a kandidátus. A szó – mint ez bizonyára köztudott – a francia „candide”-ból ered, minek jelentése: jámbor. Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta – írta Arany János, pedig ő, mint az MTA titkára, már csak tudta.
Jutott eszembe nékem is számtalan szebbnél szebb gondolat, főleg az, hogy az idő nem is állni, inkább visszafelé haladni látszék, most mégis engedtessék meg kitörnöm az elnöki körből. Produkál ez a lángoktól ölelt kicsi hon nap mint nap olyan említésre méltó, paradigmatikus jelenségeket, amelyeket kár lenne szó nélkül hagyni.
A minap például sajnálatosan visszhangtalan maradt az a hír, hogy elkészült a vádirat Hagyó Miklós és bűntársai ügyében. Nos igen, bizony már túl vagyunk 2012 márciusának idusán, sokan talán már nem is emlékeznek a decens főpolgármester-helyettes viselt dolgaira és letartóztatására. Utóbbi rendkívül képernyő-barát akció keretében történt, az már biztos. Tele is volt vele az összes híradó, ahogy az új országgyűlés eskütételének befejeztével, a mentelmi jog elmúltával, üstöllést akcióba lendült a hatóság. Örült a lelkünk, hogy a mieink is tisztára olyanok, mint az efbéi. Megvan az vizualice, ahogy az operatív irányító rádión (táska+Kossuth) követi a diétai eseményeket, s a döntő pillanatban megadja a jelt. Kovács különleges tizedes beront a Hagyó-villába, elemlámpás pisztolyát maga előtt tartva körbefordul, elismerő pillantást vet az elmosogatott edényekre, és így kiált: - A konyha tiszta! (Mindeközben ez az ügyes közeg egyetlen bajtársát sem terítette le!) Láthatta ország-világ: a finn Nokia dobozra rendőrségünk rögvest ugor. Az ügy nem tűr halasztást, éreztük ezt mindannyian.
A vitézi roham közelgő második évfordulóján csöppnyi üröm az emlékezés édes italában, hogy a halaszthatatlan ügy még csak most jutott el a vádemelésig. Mindazoknak, akik legyintenek erre az akadékoskodásra, mondván: mi az a két esztendő ezeréves államiságunk fényébe, hamar munka ritkán jó stb.; ajánlanám szíves figyelmükbe, hogy ez még csak a vádirat! Hol vagyunk még az ítélettől! Pláne a jogerőstől! Azt mi, akik túl vagyunk első ifjúságunk hamvas korszakán, már nem érjük meg hajasan.
No már most, képzeljük el (ví hev ö drím), hogy egy olyan országban élünk, ahol a bűnnek üldözői gyerekes bohóckodás helyett a dolgukat végzik. A mentelmi jog megszűnését követő munkanap reggelén megisszák a kávéjukat, majd – szigorúan betartva a közúti helyváltoztatás szabályait, nem zavarva dolguk után járó polgártársaikat – elközlekednek H. Miklós gyanúsított lakhelyére és azzal a baráti kéréssel fordulnak őhozzá: ugyan fáradjon már velük a szorgos munkájuk végzésének helyére, mert lenne itt néhány tisztázandó fennforgás. A szórakoztatóipari betétek elmaradásáért cserébe viszont az évfordulón a jogerős ítélet apropóján csendülnének össze a pezsgőspoharak. Ugye, hogy ki lehetne bírni?
Jelen helyzetben viszont könnyen előfordulhat az, ami Hunvald esetében, hogy a kiszabott ítélet kevesebb lesz, mint az előzetesben töltött idő. Aztán a végén még az állam fizethet neki, és a követelés – lássuk be – teljesen jogos lesz. A töketlenkedésnek ára van!
Bizony, nem Plagi bácsi itt az egyetlen alkalmatlan ember a posztján. Sőt, ő az egyetlen alkalmas! Tökéletesen reprezentál bennünket, mondhatni: benne kulminálódik jelenkori társadalmunk kvinteszenciája. Ő a csepp és mi a tenger. Egy csepp doktor.
