A Pál utcai fiúk
Boka tábornok (szerette, ha Vezénylő Tábornoknak szólítják, úgy, hogy a szavak elején hallani lehessen a nagybetűket) büszkén nézett szét a feldúlt grundon.
Győztünk! – gondolta. Földbe döngöltük (konkrétan homokba –fűzte hozzá, mivel sohasem hazudott) a nyomorult vörösingeseket. Hah! Vörös ing. Persze. Átlátunk rajta. Kommunista banda! De most örökre végük! Jöhet a számonkérés! Honnan is volt a muníciótok? Onnan, ahonnan a miénk?! Az más. Nekünk azért kellett, hogy legyőzhessünk benneteket. Áts Feri, Fletó, lógni fogsz! Velem mertél tengelyt akasztani, pimasz ripők?! De kész, vége. Most már a belső ügyekre kell koncentrálni. A Weiszből elnököt csinálok a gittegyletben. Hiába morog a Barabás, hogy megalszik a szájában az egyleti gitt. Barabás egyébként is sokat morog. Ahelyett, hogy örülne, hogy pecsétőr lehet. Geréb, az áruló, lesz a propagandistám. Olyanokat íratok vele, hogy minden reggel leköpi a tükörképét. Itt van mindjárt az a kínos Nemecsek-ügy. Hogy az utolsó közember is belepusztult a harcba. Itt megmutathatja a lojalitását. Micsoda? Hogy eladták a grundot, amíg mi a vörösingesekkel homokoztunk? Kinek? Az oligarcháknak?! A beleegyezésem nélkül?! Itt én vagyok a főnök! Mi? Hogy ez már nem játszótér? Itt minden az enyém! Az enyém!! Az én homokozóm!
Áts Fletó tépett vörös ingét foltozgatva dühösen dörmögött magában.
- Mondtam azoknak a hülye Pásztoroknak, hogy nem lehet mindent eistandolni! Most aztán félthetik a golyóikat! Böszme banda!
Az Úr kegye nem sztochasztikus. Akinek Isten hivatalt ad, annak észt is ad hozzá. Weisznek, az elnöknek, ragyogó ötlete támadt.
- Miért is ne lehetne a gittrágás olimpiai sportág?
A nagyszerű idea üdvözült mosolyt csalt az arcára és ahogy az egyleti gittet rágta, egészen olyan volt, mint egy boldog kérődző .
