Igazából csak egy makacs nátha miatt mentem orvoshoz. Kétségtelen, hogy van az öngyógyításban valami vonzó, különösen egy hipochondernek.
Intermezzo: Legyek elnéző magammal és nevezzem egészségtudatosnak? Mindegy: mit rózsának hívunk, bárhogy nevezzük, éppoly illatos. Ez az illat dolog egyébként még fontos szerepet tölt be dolgozatunkban. Talán, nem véletlenül ugrott be pont ez az idézet. És mégis mozog a Freud!

Szóval, nem egy utolsó érzés a vény nélkül kapható csodaszerek - több, mint bőséges - kínálatából szemezgetni, átérezve önnön fontosságunk - végre méltó helyre került - tényét és a döntés lehetőségének szédítő mámorát. Ilyen lehet a hatalom.
Majd következik a kotyvasztás és az önbabusgatás - nem kevéssé élvezetes - ideje, és ha végül bekövetkezik a gyógyulás, nem csak a közérzet javulása és a vasszervezetünk iránti csodálat, de a jól végzett munka öröme és saját bölcsességünk megtapasztalása is melengeti szívünket.

Nem rossz tehát, de három hét alatt rá lehet unni, különösen, hogy az idő múlásával a bölcsességgel kapcsolatban kételyek, a vasszervezettel kapcsolatban pedig aggodalmak merülnek fel.
Így aztán az elhúzódó takonykór mián felkerestem háziorvosomat, aki céhének igen lelkiismerete tagja és különben is - most, a rettenetes H1N1 pandémia levonulltával - alapos vizsgálatokkal múlatja a bőséggel rendelkezésre álló rendelési időt.
Miután megállapította, hogy, az ijesztő tünetek ellenére, alighanem megmaradok és előírta a régen várt gyógyulásomhoz szükséges kúrát és medicinát, általános egészségi állapotomról folytattunk termékeny diskurzust. Mely diskurzus során oda konkludáltunk, hogy előrehaladott korom - az emberélet útjának felén jócskán túl - és viharos ifjúságom okán nem ártana egy teljes kivizsgálás, amely szerencsés esetben mindannyiunk megnyugvásához és a hosszú, derűs jövőbe vetett hit megerősödéséhez vezet. Vér, vizelet, széklet. (Ennyivel több egy orvos, mint Churchill, mást is ígérhet, nem csak vért verítéket és könnyet.)
A látogatás nem várt bőségű eredményétől felhangolva, beutalómat büszkén lobogtatva távoztam tehát az egészségügy kicsiny, meghitt templomából.

Doktorunk mondta ugyan, hogy székletmintából három szükséges a kellő alaposságú vizsgálathoz, de aggodalomra semmi ok, majd a laborban eligazítanak a technikai részletek útvesztőjében. Hajrá, koncentráljuk tehát a vizeletre! Mert, nem akármilyen vesecsapadék szükségeltetik; a reggeli első produktum középsugarú decijével kell előállnom, különben oda a hitelesség. Már a "reggeli első" pontos definíciójánál megakadtam. Hová sorolható az esetleges éjszakai, ámde éjfél után ürítés? Végül megnyugtattam magam, hogy a nulladik távozik ilyenkor.
További probléma a megfelelő edény kiválasztása, amely mind begyűjtési, mind logisztikai szempontból kielégíti a fokozott igényeket. Rá kellett döbbennem, hogy háztartásunk sajnálatosan szegényes ebből a szempontból. Végül, sok leleménnyel és némi segítséggel (Anyukám, hol van ... ?) úrrá lettem a problémán és egy ködös reggelen féltő gonddal szállított testnedveim - egy részük üvegben, más részük ereimben - megérkeztek a laboratóriumba. Innen azonban a sikerhez vezető út elkátyúsodott.

Háziorvosom - ez a szabályszegő, renitens Dr. House - nem átallotta kézzel kiegészíteni a szarfeldolgozási folyamodványt, "3x" írta rá és még be is keretezte a vonatkozó részt, így téve egyértelművé, hogy mit háromszor (vö. Ludas Matyi). Ezzel a könnyelmű tollvonással botot dugott az adminisztráció biciklijének küllői közé. Rögtön össze is sereglett egy kisebb konzílium az akut adatfeldolgozási válság kezelésére.
Intermezzo: Azt hiszem, konzíliumnak hívják, ha sok fehér köpenyes ember aggódva csóválja a fejét. Engem ugyan a langyos takonyra csapatosan lecsapó fehér húshibrid baromfiakra emlékeztettek, de én nem vagyok orvos. A csapat nevében nyilatkozót - mivel láthatóan ő volt a fő - el is neveztem Csirkefejnek.

A csoportosulással létrejött gigászi szellemi potenciál kompromisszumos megoldásra jutott. Az anomália ellenére (sőt, dacára!) hajlandók - féltő gonddal szállított - testnedveimet el- illetve levenni, nekem viszont új beutalót kell szereznem a fekália ügyében. De, ha már ott voltam, megkaptam a nagyon várt eligazítást a mintavételezés fortélyait illetően.

Csináltam én már ilyet serdületlen gyermekkoromban egy ételmérgezésből kifolyólag, akkor néhány bedugaszolható kicsi kémcsővel kellett elboldogulnom, amik mégis csak a hermetikus zártság érzetét keltették. Most viszont - ékes bizonyítékául annak, hogy ment a könyvek által a világ elébb - kaptam 3 darab félbehajtott keménypapír csíkot. A hosszabbik részen volt egy mélyedés - ide kell helyezni a közegéből kiszakított mintát, mely kiszakításhoz rendelkezésemre bocsátottak három darab kisméretű evőpálcikát - a rövidebb rész végének belső oldala pedig be volt kenve valami enyhe ragasztóval. Kikanalaz, ráken, ráhajt, leragaszt. Elméletben!

Kérdő tekintettel fordultam az eligazítást végző hölgyhöz, az iránt érdeklődve: mi légyen a kész minták sorsa, amíg a következő adagra várunk, amely várakozás hosszadalmas is lehet, tekintettel emésztésem normálisnak tűnő ütemére. - Tartsa hűvös helyen! - hangzott a válasz.

- Hol találok én most hűvös helyet? - morfondíroztam. Ezen a földrajzi szélességen ilyenkor hétágra süt az áldott tavaszi nap, és noha strandidőről még nem beszélhetünk, hűvös helyet égen-földön nem lelni már. Tegyem a hűtőbe? Az étel mellé?! Ha legalább zárható üveg volna! De így, a foglyul ejtett nemes anyag szabadon terhelheti meg markáns illatanyagával a légnek szekerét. És mi legyen, ha - rendes szokásom szerint - a munkahelyemen fog el a szükség? Hogyan tolerálják kollégáim egy darab - legyen bár mégoly kis darab is - emésztési végtermék tartós társaságát? Költözzek ki a járdára, reménykedve a légmozgások erejében?

Végül, ismét a fentebb már említett lelemény húzott ki a bajból. Úgy döntöttem, megpróbálok egyetlen hétvégén háromszor eredményes lenni, lerövidítve így a tárolási időt. A minta befogadására szolgáló papírcsíkot betekerem egy papírtörölközőbe, ezt a csomagot bekötöm egy nylonzacskóba, majd az egészet elhelyezem egy kiürült, zárható édességes dobozban.
Teljes recycling. Az édesség, némi átalakulás után, visszakerül eredeti göngyölegébe, megörvendeztetve így nem csak fogyasztóját, de a labor szorgos munkásait is.

A tárolási helyet illetőleg hosszan hezitáltam. Felmerült a mélyhűtő, de tartottam tőle, hogy a sérülékeny nagymolekulás szerves vegyületek megsínylik a farkasordító hideget. A fagyasztott zöldség sem olyan értékes, mint a friss! És az eligazításon egyértelműen "hűvös" helyről volt szó. Végül - családom fuldokló röhögéssel kísért beleegyezésének birtokában - a hűtő legfelső polcát választottam, bízva benne, hogy a minden óvintézkedés ellenére esetleg kiszabaduló gázok fölfelé szállva megszorulnak a tető alatt.

Szép terveimet azonban keresztülhúzta a perisztaltika ördöge. Hiába, nem vagyok már húszéves! Nem jött össze egy hétvégén a három. Pedig mindent elkövettem a bemeneti oldalon, ami a népi hagyomány szerint felgyorsítja a salakanyag távozását, de hiába. Kettőnél többre nem jutottam. Talán az izgalom volt az oka. Nagyon rástresszeltem.

Hétfőn reggel - jobb meggyőződésem ellenére - magamhoz vettem a harmadik, üresen árválkodó mintavételi szettet (plusz papírtörölköző, plusz nylonzacskó) és dolgozni indultam. Már útközben éreztem, hogy az előző napok igyekezete nem volt hiábavaló, apró léptekkel, robbanásveszélyes helyzetben araszoltam a vágyott cél felé; érezve, hogy kétláncos mennyiség igyekszik a napvilágra. Nem lett baj, de verítékből is adhattam volna mintát ezen a reggelen.

A fent ismertetett módszerrel előállított kompakt csomagocskát elhelyeztem a munkahelyi hűtő alsó doboza mögé, bízva benne, hogy mesterkedésem rejtve marad. Szerencsém volt, ezúttal mellém álltak az égi hatalmak. Boldogan értem haza, titkos csomagocskámmal a szívem fölött, és nem is késlekedtem sikeremről beszámolni, mely beszámoló ismételten a családi vidámság perceit idézte elő. Szép, meghitt pillanatok voltak. Előtérben a családfő, kezében a kalandos úton, ezer nehézség között hazamentett titkos csomag, a benne szunnyadó értékes tartalommal, körben az örvendező hozzátartozók. A harcos hazatért. Dicsőséggel tért haza! Mintha, a Gyűrűk ura zenéje szólt volna halkan a háttérből, de erre nem esküdnék meg

Másnap reggel kicsit fájó szívvel szabadultam meg mintáimtól, hisz annyi kedves kaland, szép emlék kötött már hozzájuk. Részeim voltak, emlékké váltak. Íme, a nagy metamorfózis.