Van valami megnyugtató abban, ha az ember hazaérve tanuláson éri a magzatát a nappaliban. Odakünn a nyirkos, nyúlós, hideg, ellenszenves, sötét november, bent kellemes meleg, meghitt lámpafény, halk háttértelevízió, szorgoskodó gyermek. A harmónia fokozhatatlannak tűnik, pedig dehogy! Szívélyes üdvözlés után az apuka is letelepszik a fotelba, kezében újság és nekilát átfutni a nagyvilág híreit. A barátságos, meleg szobában. Szerető gyermeke mellett. Ilyen csak az egészen bornírt közönségfilmek elején van. Ez az az idill, amit szét fog dúlni a gonosz.
És valóban, mint azt az elkövetkezendőkben meglátjuk majd.
Mint kiderül, szorgos gyermekem - félszemmel a Széf című mérsékelten bárgyú vetélkedőt kísérve figyelemmel - megpróbálja beemelni József Attila életművének néhány tucat gyöngyszemét, hogy a másnapi számonkérésen 2-2 sor elhangzása után be tudja azonosítani őket.
Már régen beletörődtem, hogy utódaim - saját bevallásuk szerint - csak háttérzaj mellett képesek tanulni és mivel az eredmények őket igazolták, nehezen, de abbahagytam ez irányú zsörtölődésemet. De könyörgöm, verset, így?! Minek? Hogy aztán kettő sorból megtippelje? A költészethez való milyen viszony testesül itt meg?
Atipikus lenne a példa? Alig hiszem! Van ember, aki a szemembe meri mondani, hogy a kamaszok tömegeinek (na jó, mérhető százalékának) lelkét megérinti az iskolában elétárt líra? És olyan, aki szerint régen ez másként volt? És akkor újra kérdezem: minek ez?
Tanítanának a kölyköknek inkább valami hasznosat. Hogy kell adóbevallást kitölteni, THM-et számolni, fajgyűlölni. Valamit, ami kell az élethez, amivel kivívhatják embertársaik megbecsülését. Esetleg, egyszerűen békén hagyhatnák őket. Hátha a felszabaduló időben valamelyikük még könyvet is a kezébe venne.
Másrészt, ez olyan méltatlan. Megalázó. Mármint, a költészetre nézve. Mintha azt mondanám a gyerekemnek: fillért se látsz az örökségből, ha nem mész el a temetésemre! Ha olyan a viszonyunk, hogy ő inkább nem, akkor nem kéne erőltetni. Inkább legyenek csak azok ott, akik szerettek. Kicsiny, de erős csapat. Vagy legalább egy ember. De a kutyám biztosan!
Pedig a drága Attila, olyat tett le, hogy beszakad alatta az asztal! Esetleg, ha értő tolmácsolásban hallgatnának tőle valamit! Horribile dictu: Lovasi vagy Hobo előadásában. Csinálnak ők ilyet mindketten. Házifeladat nélkül, számonkérés nélkül. Esetleg.
Nem gondolnám, hogy a költő arról álmodott, a hálás utókor majd íly szavakkal idézi meg szelemét: azt a rohadt Mamát nem ismertem fel, meg fognak húzni félévkor!
Ez a "vetélkedő-műveltség" ( nem véletlen, hogy éppen a Széf megy a tévében, jelet küldött az Úr!), amivel korlátolt emberek kínozzák a felnövekvő generációk sorát. Találkozhatott-e Bach és Rousseau? ( Miért, ennek fényében másképp szól a h-moll mise? ) Kinek a versében tapsikolnak a jázminok? Melyik fiúcsapat énekese lett allergiás a szőrtelenítő krémre? (ez utóbbi nem tananyag, viszont a gyereked tudja)
És ezek a korlátolt emberek éppen ezzel a fafejű erőszakossággal szolgáltatják a legékesebb bizonyítékát annak, hogy közük sincs a művészet - esetünkben a költészet - mibenlétéhez.
jó szóval oktasd, játszani is engedd …
