Álszentfazék

A STÍLUS MAGA A RENDSZER
1 fazék leves + 1 csepp trágyalé = 1 fazék trágyalé

Friss topikok

  • Álszentfazék: @mojoking77: Nem kéne ezt!! Ez a szó szerinti értelmezés gonosz csapdája. @ember100 mondása jószá... (2014.08.18. 16:50) Nem rejtély, Rejtő!
  • Igényes: @Knorr: "nem, a vita arról szól, hogy legyen-e demokrácia." Szerintem ne legyen. A demokrácia fel... (2013.09.16. 18:23) Nem érti
  • Álszentfazék: @nandras01: valóban ez a magyar valóság, de nem hiszem, hogy szorosan kötődne ahhoz, amit az "unor... (2013.08.31. 14:51) Nyolcadik utas: a benzinkutas
  • Asidotus: A poszt most vastagon mellélőtt. Fiatalok egy jelentős részénél életvitelszerű a lógás, az iskola,... (2013.07.23. 15:07) Lógni fog!
  • bananarepublica: Milyen trafikmutyi ez kerem, se vendetta, se nehany fustolgo lapura? (2013.05.13. 16:52) Ráég

Az ifjúság éhes madara

2012.09.23. 17:35 Álszentfazék

Nem gondolom,  hogy a FIDESZ mostani országlása egyenesen vezet a romlásba és a diktatúrába. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne szerencsésnek tekinteni, ha 2014-ben a választók elhajtanák őket a búsba, de ha ez mégsem történik meg, nos, akkor sem kondul meg fölöttünk a lélekharang. De azokkal sem értek egyet, akik a következő választás esetleges ellenzéki  sikerét a végítélet harsonáinak megszólalásával tekintik összemérhetőnek, bár kétségtelen, hogy nagyon sok rátermettség onnan sem néz ki. Általában, az elmúlt huszonegynéhány év ilyen-olyan színű kormányainak bénázásait, becstelenségeit, alkalmatlanságát sem tekintem végzetesnek. Kártékonynak, kellemetlennek, dühítőnek, undorítónak, szomorúnak igen, de végromlásunk kezdetének egy pillanatra sem.  Egy életképes társadalomnak ezeket könnyedén ki kell tudni heverni. Húsz év az semmi egy ország életében. Ha a modern demokrácia szükségelte egészséges mechanizmusok működnek, akkor ezek a károk könnyedén kijavíthatók, a közügyek intézésének és intézőinek színvonala kellő mértékben emelkedhet, a közelmúltra – de még néhány ciklusnyi jövőre is – nyugodtan tekinthetünk úgy, mint tanulóidőre, mint a kellemetlen, ámde a kortárs Európában már nem végzetes gyermekbetegségek korára.

Intermezzo: Természetesen tudom, hogy a tanulóévek csetlés-botlása megannyi egyéni tragédia okozója volt, és azok elszenvedőit már nem vigasztalja, ha a kollektíva egészségesen lép tovább. Eszemben sincs az ő szenvedéseiket bagatellizálni.

Szóval, ha ezek az egészséges mechanizmusok működnek, akkor a helyzet lehet, hogy rossz, de nem reménytelen.  Ha legalább majdani működésük előjeleit észlelhetjük! Ha látjuk ahogy bontogatják szárnyaikat! Ha megcsillan a fény az alagút végén! Ha.

És hát hol is láthatnánk, észlelhetnénk, hol is csillanhatna mindez, ha nem az ifjúság jövőt bátran kutató tekintetében? Mert a történelem tanulsága szerint az áporodott levegő kiszellőztetése, a teli bili kiborítása, az élhetetlen társadalmi szerződések felrúgása többnyire az ifjúság feladata, akár ’68-at, akár ’56-ot, akár ’48-at írunk, akár polgárjogi mozgalomról van szó, akár forradalomról, akár szabadságharcról, akár az óceán keleti, akár a nyugati partjáról.

És ez az a pont, ahol az első bekezdésben körvonalazott kincstári optimizmusom megbicsaklik, ahol a remény hajója zátonyra futni látszik. A megbicsaklás apropójául  a a szegedi ehök körüli gusztustalan botrány hírei szolgáltak. Ellentétes politikai oldalak orgánumai a Népszabitól a Hír TV-ig számolnak be körülbelül ugyanarról, ami legalábbis lényegesen csökkenti a politikai célú lejáratás gyanúját, és nagyban valószínűsíti, hogy az a gyomorforgató trágyahalom valóban ott van, ahol jelzik. És más hírek is szólnak már hosszú évek óta (pl. itt, vagy itt, vagy itt, vagy itt, vagy itt, vagy itt, csak úgy találomra) arról, hogy a jövő értelmiség önigazgatási szerveinek működésében rendkívül visszatetsző jelenségek bukkannak fel rendszeresen. Hogy az egyetemi ifjúság enkebléből válogatott elitje emberi minőség terén nagyon súlyos kívánnivalókat hagy maga után. Jómagam ugyan már sajnálatosan régen túl vagyok az egyetemista koron, de az arrafelé mostanában megforduló rokonaim, ismerőseim rezignált beszámolói is összecsengenek a médiában terjedő kórképpel. Valószínűsíthető, hogy a szegedi állapotok nem kivételesek, nem mondhatjuk, hogy, Istenem, a legtisztább búzába is keveredhet ocsú.  Fel kell ocsúdnunk, tartós tisztabúza hiány körvonalazódik.

Pedig, hát hol kellene a felcsillannia, szárnyat bontogatnia (továbbiakat lásd mint fent) egy jobban működő, tisztább közösségi létnek, ha nem az egyetemeken? Hiszen ezek kicsi, zárt közösségek, itt nem lehet az ismeretlenségre és az átláthatatlanságra hivatkozni. Ráadásul a közösségek tagja elméletileg az átlagot meghaladóan iskolázott (éppen most iskolázódó), intelligens (okuló) emberek. És főleg: fiatalok! A fiatalokról azt gondolnánk, hogy bátrabbak, tisztábbak, lelkesebbek, ötletesebbek. Fiatal korában az ember lényegesen ütésállóbb, kevesebb a vesztenivalója, vékonyabbak a láncai, több az energiája, még vannak illúziói. Ezek az ifjak nem szocializálódtak a Kádár-rendszerben, nem emlékezhetnek a rendszerváltás körüli mocsokra, és mégis olyanok, mintha „KORRUPCIÓ” lett volna az előkéjükre hímezve az oviban. Mintha gerinchiány miatt lettek volna alsóban felmentve tornából. Vajon miről álmodnak húszévesen, részeg éjszakákon? Kenőpénzről? Legalábbis, a képviselőik úgy néznek ki. A többi meg bambán hagyja, hogy ez történjen a hátán és a nevében?

A magamfajta vénülő honpolgárnak megadatott, hogy a rendszerváltás után végignézze az öregek tusáját (Antall, Boross, Horn), és nem volt tőle elragadtatva. Aztán a csatamezőn fokozatosan átvette a szerepet a következő nemzedék, és ez az átvétel az Orbán – Gyurcsány párharcban csúcsosodott ki, ahol a komédia már abszurdba hajlott, és amit már egészen lehangoló volt nézni. Lélekben már felkészültem a keserű pohár fenékig ürítésére, a Mesterházy – Szijjártó pengeváltás uralta ciklusokra, ami már egészen viszolyogtató lesz. Csak egy nagy érzés éltetett sok gond és gyász alatt, nevezetesen az a remény, hogy ezzel a harmadik stációval aztán vesszőfutásunknak vége. Onnan már nincsen lejjebb – gondoltam –, ergó el fogunk indulni fölfelé. Láthatóan azonban, van utánpótlás, és ha lejjebb nincs is, még mindig kiderülhet, hogy jó nekünk ott, pár nemzedéknyit maradunk.

Szólj hozzá!

Címkék: életérzés így látom én

A bejegyzés trackback címe:

https://alszentfazek.blog.hu/api/trackback/id/tr474797887

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.