A családon belüli erőszak önálló büntetőjogi tényállása körüli purparlé engem kísértetiesen emlékeztet az első Orbán-kormány alatt a négyes metró ürügyén dúló eszmei pengeváltásra.
Ugye emlékszünk még rá. Viktor megharagudott Budapestre, mert a bűnös város nem omlott a lábai elé, így aztán ahol csak tudott keresztbe tett, ami pénzt csak lehetett, visszatartott, ami fejlesztést csak tudott megfúrt. Tette ezt különösen azokban az esetekben, amelyekben a kitűzött cél teljesülése megjósolhatóan Demszky renoméját növelte volna. A „négyes metró ügy” volt ennek a korszaknak az egyik emblematikus ütközőpontja, mivel ez a projekt abban a négy évben magas helyről látványosan „be lett fagyasztva”.
No már most, ezzel kapcsolatban a környezetemben – és amennyire nekem átjött, a politika iránt érdeklődő szélesebb közvéleményben is – kettő darab álláspont létezett. Az egyik, a kormánypárti, miszerint: ez egy rohadt libsi ármány és különben is mért mindig Budapest és „ezeknek” egy fillért se adjon bölcs, polgári kormányunk. A másik, az ellenzéki, miszerint: közlekedési káosz és logisztikai világvége közelít a kormány bornírtsága miatt és különben is ez az egész ország érdeke, az egyedül idvezítő mirákulum a dicső ellenzéki orákulum által megálmodva. Tehát, aki kormánypárti volt, az metróellenes, aki ellenzéki, az metrópárti. Tertium non datur.
Nem is nagyon jelent meg, de képviselhetetlen is volt bármely a fentiektől eltérő vélemény. Példának okáért, hogy egyrészről az, hogy egy miniszterelnök haragban van az országa fővárosával (általában: bármely körzetével, ahol nem ő nyert), az nem csak a politikai tehetség teljes hiányát mutatja, de azt is, hogy ez a miniszterelnök képtelen felfogni a demokrácia mibenlétét, hogy politikusként ő miben micsoda. És a budapesti tömegközlekedéssel tényleg kezdeni kell valamit, sőt az egész várossal is, mert szét fog rohadni. És könyöradományként látni a város fejlesztéséhez szükséges összegeket egy olyan országban, ahol a teljes adóbevétel felét ebben a városban fizetik be, igencsak sajátos világképre utal stb. Másrészt, a négyes metró egy elhibázott elgondolás, nem ott és nem az kellene, elviszi az erőforrásokat fontosabb, hasznosabb projektek elől, egy rohadt drága, haszontalan presztízsberuházás, semmilyen hosszú távú, átfogó koncepcióba nem illeszkedik, mert ilyen koncepció nincs is, tehát, egy alkalmatlan csapat kártékony pénzkidobása.
Személyes tapasztalatom szerint ez a nézet egészen egyszerűen kifejthetetlen volt. Bármelyik irányból indult neki a bátor, ámde oktondi próbálkozó, az elsőként kifejtett érv-halmaz kb. felénél a hallgatóság besorolta a vonatkozó táborba (az éppen előrevett érveket zokonvévőkkel ellentétesbe) és hősünk szereplésének érdemi része itt véget is ért. Ha nem is fojtották belé a szót, láthatóan mindkét tábor jelenlévő jeleseinél lement a függöny. A további szavak olyanok voltak fülüknek, mint a légyzümmögés, és már csak arra koncentráltak, hogy beélesítve tartsák mondandójukat, hogy felkészüljenek arra az ejakularotikus pillanatra, amikor végre magukhoz ragadhatják a szót és az első beszély ürügyén, de annak tartalmától függetlenül ráönthetik végre környezetükre a pejslifeszítő löttyös indulat verbális manifesztációját, amely a várakozásoknak megfelelően a rohadtorbán – köcsögdemszky dichotómia által kifeszített eszmei síkban helyezkedett el.
Harmadikutas hősünk okulva az első kudarcból legközelebb a másik végén kezdte mondandóját, de az eredmény csak abban a lényegtelen apróságban különbözött az előzőtől, hogy most a másik táborba sorolták be. További néhány próbálkozással sikerült mindenhonnan kiközösített politikai páriává leküzdenie magát és kialakítania magáról a kötözködő kekec kukac hízelgő képét, akinek semmi sem jó, aki álnok kígyóként mar az őt magához ölelni vágyó kebelbe, illetve nem hajlandó oda csapódni, ahová nem hívták ugyan, de küldték. Ha jobban belegondolunk, meg is érdemelte, hiszen nem volt hajlandó természeti törvényként elfogadni, hogy egy problémára adott két rossz megoldás közül az egyiket feltétlenül el kell fogadni, sőt megszeretni is. A szemét defetista!
Ez volt tehát a múlt, nézzük most a jelent, in concreto az inkriminált családon belüli erőszak tényállását. Ha jól érzékelem itt is két tábor valamelyikébe tartozhat bárki véleménynyilvánító – véleményétől egyébként teljesen függetlenül. Vegyük például a következő véleményt. Egyrészt: mindenféle nőket sújtó hátrányos megkülönböztetés felháborító és erkölcsileg védhetetlen. A családon belüli erőszak valóban egy nagyon súlyos probléma, hiszen minden médiahabzás ellenére a gyilkosságok kétharmada családon belül történik. Hazánk férfilakossága átlagosan valóban meglehetősen bunkó. Politikusaink között jócskán akad ostoba, tudatlan ökör, aki egy soha nem létezett múltba nyomná vissza erőszakkal többek közt a nőket is. Másrészt: ez egy felesleges felvetés, embert verni, erőszakolni most is tilos, semmin sem fog változtatni, ha mától kétszer tiltjuk meg. Látványos semmittevésről van tehát szó, ami mindig kártékony, minél látványosabb, annál kártékonyabb, mert elvonja az erőforrásokat a valódi haszonnal kecsegtető lassú és keserves munkától. A társadalom elégedetten hátradől majd, gondolván, hogy ő mindent megtett, lám itt volt az a nagy cirkusz és meg is lett az eredménye. A törvényalkotó minden valóban szükséges megkeresésre azt fogja mondani, hogy azt a tényállást nagyon akartátok, megkaptátok, most már tünés, több energia rátok nincs.
Nos, ennek a véleménynek a kifejtője – gondolom én – körül-karul ugyanúgy járna mint a fent említett metrós lúzer. Besorolása attól függ, hogy hol kezdi a mondandóját, mikor válik alkalmassá ellenségnek. Szabadon eldöntheti, hogy az egyik oldaltól kívánja meghallgatni, hogy egy mucsai büdöslábú asszonyverő macsó, a középkorból itt maradt begyepesedett hülye, arrogáns hímsoviniszta, a nőket szexuális tárgyként kezelő vérnősző barom; vagy a másiktól megtudni, hogy egy vallás- és nemzetellenes liberálbolsi, rózsadombi jogvédő, emancipunci szinglihorda,férfi esetében pedig biztosan buzi.
Azt, hogy ezt nem csak én gondolom így, nagyban valószínűsíti pártunk és kormányunk viselkedése. Hétfőn még ellene voltak a felvetésnek, de sikerült három mondattal beszorítaniuk magukat egy olyan sarokba, ahol nem szeretnének maradni. Az, hogy megérdemlik-e a beszorítást, teljesen érdektelen. Én meghallgattam Varga képviselő expozéját és inkább egy fáradt ember zavaros mondatainak tűntek, mint egy koherens világnézet kifejtésének. Mint amikor az ember zsibbadt aggyal elkezd egy mondatot és félidőben rádöbben, hogy nem való oda, nem is ezt akarta igazán mondani, de valahogy befejezi, ha már elkezdte és a többiek meg komolyan veszik. De igazából ez mindegy is, az emancipáció öszödi beszéde elhangzott, az értelmezés adekvát, lehet menni tüntetni. És láss csodát, szerdán a kormánypárt megpróbál átmenni a másik oldalra. Nem állnak meg középen, mondván: bocsánatot kérünk, hülyeséget beszéltünk, de a felvetést akkor sem tartjuk jónak. Most már hirtelen az is jó. Egyhangúlag. Vajon milyen szakmai érvekkel szembesültek hétfő éjszakától szerda délelőttig? Vagy ez nem erről szól?
Persze, hogy nem. Sajnos, nem. Vigasztalhatna, hogy az átosonás a másik oldalra nem fog sikerülni. Az ellenség meglelésének élvezete oly nagy, hogy arról senki sem mond le holmi átállásért. Az csak az újabb üldöző megszerzéséhez elég. Borítékolható, hogy kormánypártjaink ebben a témában megrekednek középen, a senkiföldjén, ahol mindkét tábornak kényelmes céltáblául szolgálnak majd. Nem sajnálom őket ezért, és azt sem hiszem, hogy ennek a fiaskónak önmagában lesz különösebb jelentősége, de a jelenség nem tölt el örömmel. Azt álmoskönyvek szerint az ilyen mentalitás nem a szebb jövő előjele.