Semmi máshoz nem hasonlítható élmény, amikor egy hirtelen felismerés, a megvilágosodás ihletett pillanata, a helyére teszi a világ dolgait, mintegy renddé változtatja a káoszt. Ilyen pillanat volt az életemben, amikor megfejtettem a sajátos angol humor titkát: ők sem értik, amit beszélnek. Nemhogy egymást, magukat sem! Nem a humoruk abszurd, a helyzetük! Nem viccelnek, komolyan gondolják, de senki sem tudja mit.

A fenti tétel alátámasztására álljon itt az angol nyelv fejlődésének rövid története.

Kezdetben volt az "sz" hang, amivel az ötletes szigetlakók nagyjából-egészéből ki tudták fejezni mindazt, amit gondolatgazdag belső életükből a közösség többi tagjával meg kívántak osztani. Nem volt sok.Zárkózott népség.
Veszélyes ragadozók nem éltek Britanniában, ellenség se nagyon vette a fáradtságot, hogy áthajózzon a tengeren - minek is tett volna ilyet, hiszen szinte mindenütt máshol kellemesebb - vészjelekre tehát nem volt szükségük. Az időjárásról nem volt mit beszélni. Szar. Látja mindenki. Mi maradt? Sz - mondta a derék brit, ha magányra vágyott (többes szám = nagy itt a nyüzsi) - sz - szólott, ha anyagi természetű közlendője volt (birtokviszony) - sz - nyögte ki, ha valamire fel akarta hívni a figyelmet (van).
Nevek? Minek? Úgy sem lehet senkit felismerni ebben a kurva nagy ködben!
Állítólag volt egy legendás királyuk: Arthur. Ugyan már! Hallgassuk csak, mit is mond egy angol, ha a kérdés szóba kerül! Nagyjából ezt: Aszr. Bizony, ott az "sz" középen. Az elejét és a végét bízvást tekinthetjük az utókor mesterkedésének, múltszépítő cizellának.

Az írásbeliség hajnalán azonban véget ért ez a paradicsomi állapot. Miután, a kontinentális gyakorlatot átvéve, kommunikációs eszköztáruk egyetlen elemének jelzésére bevezették az 's' betűt, hozzáláttak, hogy lejegyezzék fent részletezett fecsegésüket. Nos, az első irat némileg talányosra sikeredet(S s s. S. S s s s. S). Túllépve az első felolvasóest megrázkódtatásán, egyetlen határozott lépéssel úrrá lettek a tarthatatlan helyzeten. Bevezették az aposztrófot ('). Amit viszont nem ejtenek. A kezdeti zord idők kézjegyét a mai napig viseli nyelvük. Aki nem hiszi, szűrje ki egy írott angol szövegből az 's-t, majd próbálja lefordítani.

Az élet azonban nem állt meg és a történelem viharai többször próbára tették a derék britek alkalmazkodóképességét. A beözönlő normann hódítóktól lesték el a latin ábécé további betűinek használatát. Megőrzendő azonban legendás különállásukat, a sztochasztikus permutáció gyakorlatát követve láttak hozzá a szóalkotáshoz. A nép egyszerű gyermekei szóban, az iskolázottak írásban tették ezt. Viszont, mivel társadalmuk hagyományosan rendkívül erősen szegregált, ez a két réteg alig érintkezett. Az eredmény közismert.
Csodával határos módon, néhány egyszótagú ige esetében kialakult a hangjelölő írás (pl. get). Nem is nagyon használnak mást.

Az angol kultúra jeles ismerői szerint, Shakespeare életművében nagyjából benne van minden, amit az emberről tudni érdemes. Pontosítsunk! Ki lehet olvasni belőle. Erre azonban egy angol közüzemi számla háromsoros kísérőlevele is alkalmas. Vagy azt írják, hogy kétszer nem fizettem vízdíjat (two times), vagy azt, hogy mérik az elfolyó időt.

Akinek mindez nem lenne elég, gyönyörködhet az angol kiejtés sokszínűségében (erős eufemizmus), amely kiejtés lényegében utcánként változik (vö: Shaw:Pygmalion, zenekedvelőknek: My Fair Lady). Vagyis, ha egy angol nincs egyedül, akkor különbözik a kiejtése. Másképp mondja. Esetleg, ugyanúgy, de mást.

Azonban, leleményes egy népség az ánglius. Szorult helyzetükben zseniális találmánnyal rukkoltak elő, megalkották az angoltanárok végső menedékét: a szövegkörnyezetet. Most tehát itt tartunk:
Tézis: Soha nem állíthatod, hogy nem érted, amit egy angol mond, legfeljebb azt: még nem hallottál eleget.
Antitézis: Soha nem állíthatod, hogy érted, amit egy angol mond, csak azt: még nem hallottál eleget.

Ajánlás: Angoltanáraimnak, akik csodálatra méltó türelemmel viselték, hogy kurzusaikon a szó szoros értelmében hallgató voltam.