Álszentfazék

A STÍLUS MAGA A RENDSZER
1 fazék leves + 1 csepp trágyalé = 1 fazék trágyalé

Friss topikok

  • Álszentfazék: @mojoking77: Nem kéne ezt!! Ez a szó szerinti értelmezés gonosz csapdája. @ember100 mondása jószá... (2014.08.18. 16:50) Nem rejtély, Rejtő!
  • Igényes: @Knorr: "nem, a vita arról szól, hogy legyen-e demokrácia." Szerintem ne legyen. A demokrácia fel... (2013.09.16. 18:23) Nem érti
  • Álszentfazék: @nandras01: valóban ez a magyar valóság, de nem hiszem, hogy szorosan kötődne ahhoz, amit az "unor... (2013.08.31. 14:51) Nyolcadik utas: a benzinkutas
  • Asidotus: A poszt most vastagon mellélőtt. Fiatalok egy jelentős részénél életvitelszerű a lógás, az iskola,... (2013.07.23. 15:07) Lógni fog!
  • bananarepublica: Milyen trafikmutyi ez kerem, se vendetta, se nehany fustolgo lapura? (2013.05.13. 16:52) Ráég

Nem rejtély, Rejtő!

2014.08.14. 17:22 Álszentfazék

Hogy miért volt Rejtő zseni? Hát nem a történetei miatt! Regényeiben a fő szál gyakorta már kínosan giccs. Alsó ponyva. Nem is a jellemábrázolása okán: figuráinak többségét még egydimenziósnak nevezni is az elfogultság jele. És az a bizonyos sokat emlegetett humor … Mivel a többség ezen a pofozkodós (kardozós, lövöldözős, légiós-kiképzős) jelenetek leírását érti: hát bizony, az idő múlásával ezek többsége is fakul, és jó ha csak fakul. Az egykor volt – tapasztalatom szerint a fiatalabb korosztályoknál már hanyatló – népszerűség sem emel irodalmi rangra; Courts-Mahler avagy Török Rezső mellszobra sincs benn a panteonban.

Hanem, azok a kis gyöngyszemek! A fősodorhoz alig-alig kapcsolódó kis betoldások (a szingapúri alvilág leírása ) a párbeszédekben elrejtett kis cizellák, a kiegészítő információk tudatásának módja (Fülig Jimmy levelei, naplója) stb. Simán abszolválhatók a könyvei úgy, hogy ezeket a kis posztmoderneket átlapozzuk; a négyes olvasónapló úgy is megvan. Pedig ott a lényeg. Ezekben úgy ragadja meg a világunk absztrakt és abszurd kvinteszenciáját, ahogy azt csak a legnagyobbak tudják. Az értékeinket, rendszereinket, szokásainkat addig és úgy karikírozza, hogy a végén pofán csap az örökbecsű mondanivaló: - Te jó Isten, ez tényleg ilyen! És akkor muszáj röhögni.

Intermezzo: Kereshetném tovább az ilyenkor használatos idegen szavakat, tudományos jelzőket, bölcsész mélyenszántásokat, de minek! Nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga. Ott az igazi, azt tessék elolvasni! Minek keressek szavakat a szövegekre?

Időzzünk most el egy pillanatra egy konkrét példánál. Az, aki figyelmesen elolvasta a Láthatatlan Légió első 100 oldalát, az érti a korrupciót. Jön itt a kutató és elmagyarázza, hogy a korrupció költségeinek 70%-a kidobott pénz, a korrumpálóknak sincs haszna belőle. Hát persze! A piperekereskedő hajlandó volt magasan számlázni a borotvakészletet, de csak akkor, ha Wilkie úr hajlandó megvenni a raktárban száradó hétszáz gumikesztyűt. A sportfelszerelési üzlet tulajdonosa csak úgy ment bele a kulacsok és turistapoharakkal történő manipulációba, ha negyven teniszütőt is eladhat. Podvinecz marsall ismerőse szerezte be a bakancsokat, de a bakancsokkal együtt hetven tucat patent biztosítótűt is szállított.

Értjük, ne magyarázd!

Azt is tudjuk, hogy miért esélytelen a felelősségre vonás. Ha Willkie úr rákérdez a biztosítótűkre, akkor a marsall elmagyarázza, hogy alkalmasint odatűzhetjük velük a gumikesztyűket a teniszütőkhöz. És a biztosítótűk használatának kérdése nem merül fel többé.

És azt is tudjuk, hogy hová fog kifutni projektünk eme nagyszerű férfiak vezetése alatt. Ott áll majd a Légió a sivatagban, teniszütővel, biztosítótűvel és gumikesztyűvel, viszont iránytű, kinin és pokróc nélkül. Szar lesz, de nincs más, mert magunkról is tudjuk, hogy az Igazi Légióba – ahol van iránytű, pokróc és kinin – minket nem vennének be, és a kiképzést sem bírnánk ki, mert mi is csak olyan harcosok vagyunk, lásd mint fent. Mert a fejétől büdös, de a farkáig, és a kürtösről kiderül, hogy igazából pisztonos és csak a varietészínpadokon szokásos indulókat tudja, a katonaiakat nem. És az a rész, ahol ezekből igazi katonák lesznek; na az már a giccs, az csak példányszámnövelő hazugság, addig volt a lényeg.

És végül, de nem utolsó sorban, tudjuk, hogy milyen az álszentség hülyéknek és hívőknek: - Willkie úr saját számára sosem kér pénzt, csak azokat a kiadásokat számítja fel, amelyek a gróf szolgálatában felmerültek.

„Rejtély volt, hogy miből él. És milyen jól.”

Mindez a reggeli rádiózás közben jutott eszembe. (Reggeli közben rádiózás, közben észbe jutás). A finom tónusáért méltán szeretett Habony Árpádról volt szó – tudjuk, ő a Szürke Eminenciás honi kiadásban: a Magyar Szürke -, konkrétan, hogy vajh honnan van neki személyes bevétele. Mert a Kárpátok Richelieu-je hivatalosan nem szerződtette, a cége meg csak veszteséget termel (szintúgy hivatalosan).

Rejtély, hogy miből él. És milyen jól!

Nos, én gyanítom: amiből Willkie úr.

Nem rejtély, amice, Rejtő!

 

11 komment

Címkék: életérzés így látom én

A BuBi helyéről és hasznáról

2014.05.24. 13:10 Álszentfazék

Nem, nem a francia kártya figurájára gondolok. A nagyszerű budapesti kölcsön-kerékpáros rendszerről jutott eszembe számtalan szebbnél-szebb gondolat, bár nem egészen függetlenül a név konnotációjától. A bubi fiatal fiút jelent és nem példa nélküli, hogy valamely nagyívű projekt leglényegét egy allegorikus alakkal próbálják az alkotót a köztudatba vésni. Ez az alak többnyire ugyan nőnemű; gondoljunk csak Delacroix híres képére: Szabadság vezeti a népet. A trikolort büszkén magasra emelő hölgy, aki a monokini és a tóga nászából született öltözékével az eljövendő szabadkeblű világ dicsőségét van hivatva hirdetni. Esetünkben azonban a női vonal bölcsen el lett vetve, és nem ok nélkül.

Ha a fent nevezett BuBi projektet méltóképpen megszemélyesítő nőalakot keresek, akkor egészen régre kell visszanyúlnom emlékeimben. Kalandos, rég letűnt ifjúságom honvédelmi tapasztalásaiból dereng föl a vidéki város laktanyájának kerítése körül őgyelgő, enyhén fogyatékos és nagyon lepusztult lotyó - vagy ahogy a dús képzeletű nép költőileg elnevezé: Szopós Maca -, nos ő az adekvát szimbólum.

Képzeljük el, ahogy korunk honi Delacroix-ja ecsetet ragadva vászonra álmodja Budapest szimbolikus nőalakját. A használhatatlan, lassan szétrohadó kerékpárokat fényképező nyugati katasztrófaturistáktól tarháló Maca. Meg lenne a nemzet-karakterológiai lényeg ragadva, ezzel együtt sem csodálkozom azonban, hogy székesfővárosunk közigazgatási és közlekedési nagyjai eltekintettek az arculathelyes női ikon közkincsé tételétől.

Képzeletünknek azonban ne szabjanak gátat ezek a sárba ragadt gyakorlati megfontolások, ne álljunk meg félúton! Egy kis logisztikával létrehozható a magyar társadalom XXI. század-eleji állapotának megragadó erejű leképzése. Össze kell terelni ezeket a szép libafos-zöld drótszamarakat a Felvonulási térre a homokóra köré!

Ugye, emlékszünk még? Ezt a demokráciánk kétpólusú fénykorának másik pólusa, az MSZP emelte örök mementóul saját nagyszerűségének. A tervek szerint a berendezés homokjának lassú pergése a múló időt volt hivatva megmérni és megragadni egyben lényegét művészileg. Mintegy. És mindeközben még forognia és haladnia is kellett volna, a magyar alkotó géniusz és az őt helyzetbe hozó politikum nagyobb dicsőségére.

Nos, nem mér, nem ragad meg, nem pereg, nem forog, nem halad. Viszont legalább le se szarja senki. Ott áll, nem javítják meg, de el sem tüntetik. Az alkotó megkapta az ő megérdemelt javadalmazását, a politikus felavatta, a többi meg kit érdekel? Majd csak szétrohad egyszer!

Köréje kellene tehát gyűjteni az inkriminált bicikliket, hogy a másik pólus, a jelenleg regnáló, dicsősége zenitjén kulmináló is méltóképp képviselve legyen. Aztán az így kapott eredményt lefényképezni, gusztusos kis anzixokat készíteni belőle, és szétküldeni Európa fővárosaiba „TISZTELETET A MAGYAROKNAK” szöveggel. Biztosan lenne foganatja!

Szólj hozzá!

Címkék: megmondás így látom én

Historia est

2014.03.23. 18:02 Álszentfazék

magistra vitae.

Hmmmm….

Két pitiáner kampányhír, a várható időjárás és a honi bajnokság hétvégi izgalmainak felidézése között - mintegy mellesleg – bemondanak valami híreket a Krímről is. A hírek mágusai láthatóan (hallhatóan) nem gondolják, hogy minket ez nagyon izgatna. És nem is izgat.

Vajon ’38-ban is ilyen unottan hallgatták a híreket felmenőink a Szudéta-vidék annektálásának fejleményeiről? Akkor is fontosabb volt a gyerek tornazsákja, a várható főnöki hiszti, vagy a döntés az esernyő elviteléről?

Utólag hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy közelgő borzalmak jeges előszelének kijáró döbbenettel és odafigyeléssel hallgatták. Pedig egy frászt! (Lófarát!- mondaná Pepin bácsi.) Ők még nem tanulták történelemből, hogy mi lesz a következmény. A holnapi történelem oktatása – ez hiányzik fájón mindmáig a tananyagból.

Azt hiszem, Zilahynál olvastam, hogyan nyugtatták, ámították magukat Pesten a második világháború előestéjén.

A modern (1938, kora ősz) haditechnika egyszerűen lehetetlenné tesz egy háborút a fejlett országok között. Hiszen kölcsönösen porrá bombázzák egymást. Senki sem őrült ebbe belemenni! A német gazdaság túlságosan függ a franciától meg az angoltól. Nem engedhetik meg maguknak. Hitler csak ügyesen blöfföl. Ez most más, mint ’14-ben. Most már más világ van.

Ilyeneket mondogattak a komoly emberek. Csak a fantaszták, a hőbörgők, a futóbolondok, az életidegen okostojások, a fontoskodók képzelegtek hülyeségekről.

Vajon a mértékadó véleményvezérek akkor is azon töprengtek, hogy a náci túlkapások miatt be kell-e fagyasztani Göring külföldi vagyonát, vagy ez túl kemény válaszlépés lenne, elég ha a segédkomornyikja nem kap vízumot? Vajon eleinknek volt-e olyan érzésük, hogy az egyik oldalon egy impotens csapat áll, a másikon meg egy csomó politikai gengszter? Vajon eltöprengtek-e azon, hogy ha ezt most meg is ússzák, valamit a világukkal akkor is kezdeni kellene?

Mert a felállás nincs nyugalmi állapotba, a folyamatosan keletkező felszültségek kezelésére nincs értelmes módszer, a változtatás normális módja nincs kidolgozva, az erőszakosan változtatni akarók féken tartására sem eljárás, sem elszántság, a szembenézéshez pedig hiányoznak a formátumos emberek.

Vagy azon, hogy ha mégis balhé lesz, akkor abban konkrétan nekünk mi lehet a helyünk és a szerepünk? Hogy a végén lehet, hogy nem csak a háborús, de az erkölcsi vesztes oldalán is találjuk magunkat?

És vajon a németek, akik között az egekbe szökött a birodalom-gyarapító népszerűsége, eltöprengtek-e azon, hogy a buli végén hogyan fognak a tükörbe nézni? Már akinek megmaradt a szeme világa is, meg a tükre is.

Nem, azt hiszem dicső elődeink nem tettek ilyeneket. Lehet, hogy jobban is tették, hogy nem tettek. Vagy mégsem? Beszélik, hogy a tett halála az okoskodás. Nos, utólag már látszik, hogy akkoriban jobb lett volna, ha néhány tett csecsemőkorában elhalálozik.

És mi? Hallgatjuk a híreket, ha nincs fontosabb dolgunk, és reméljük, hogy most az egyszer megint megússzuk. Főleg igyekszünk nem gondolni rá. Inkább ezt a jó kis kampányt figyeljük. Mert ez olyan vicces. Mint egy szappanopera. Ez is eltereli a figyelmünket a valóságról.

Szólj hozzá!

Címkék: életérzés így látom én

Politikai gazdaságtan idősebbeknek és haladóknak

2014.02.04. 15:05 Álszentfazék

A fegyelmezetlenség, az az oka minden gondnak!

Ez a pénz dolog egyébként is nagyon bajos. A parttalan liberalizmus mára oda vezetett, hogy mindenkinek – na jó: sokaknak, túl sokaknak – van belőle. Nemhogy odairányítanánk a kijelölteknek, a felkészülteknek, a felelősöknek, hanem hagyjuk, hogy szétterüljön a sok birka között.

Birkákat mondunk, mert nem rosszindulatúak többségükben, csak buták, meg fegyelmezetlenek. Szorosabban kéne őket fogni.

Mert nem elég, hogy van nekik ez a pénzük, de a buta fejükkel még akcióznak is vele. Árura cserélik, meg néha más pénzekre, meg odaadják másoknak, meg elfogadják másoktól, meg beteszik a bankba, meg kiveszik … Ész nélkül!

És akkor még szót sem ejtettünk a mindenfelé pénzügyesekről, bankárokról meg brókerekről. Esetükben a  jóindulat feltételezése természetesen szóba sem jöhet. Nemcsak tudatlanok, fegyelmezetlenek és alkalmatlanok, de egyenesen magyarellenes világ-összeesküvők.  Az ilyen, az direkt rendetlen!

Évtizedes gazdasági koncepciók bebetonozásával bíbelődni ebben a helyzetben eléggé frusztráló lehet. Mint egy rakás hangyát terelgetni. Az árfolyam meg folyton elszáll a nagy összevisszaságban. Ráadásul mindig a legrosszabbkor. (Na ja. Amikor az árfolyam elszáll, akkor mindig a legrosszabbkor van. Ez nem is összefüggés, ez tautológia.) Pedig mennyi jó ötletünk van! Jóléti rendszerváltástól rezsicsökkentésig, devizahitel engedélyezéstől árfolyamgátig, száz lépéstől kamatcsökkentésig, ÁFA mérsékléstől ÁFA emelésig. De hát, így nehéz!

A helyzet normalizálására két megoldás kínálkozik. Az egyik: oda hatni, hogy minden pénz az arra érdemeseknél landoljon. A fegyelmezetteknél, a megbízhatóaknál, a rendeseknél; szóval, a mieinknél. Voltak és vannak is ezirányba mutató erőfeszítések, és honfiúi büszkeségtől dagadó kebellel vághatjuk a világ szemébe: dicséretes eredménnyel. Jöhetsz tanulni, Európa! Sietünk elhárítani az egyoldalú pártpropaganda gyanújának sanda árnyékát: nem csak a jelenlegi kurzust illeti a dicséret. Kétségtelen, hogy ami a pénzáramok megfelelő irányba történő terelését illeti, a regnáló csapat rászolgál minden elismerésre. Már-már túlzottan megfelelnek az állampolgári elvárásoknak. Ezt azért nem vártuk! De legyünk igazságosak: le voltak itt rakva az alapok 2010-ben rendesen, az előző kurzusok is kiérdemelték az elismerésünket. Ami jár, az jár. (@ Scmitt Pál)

Sajnos, ennek a megoldásnak a legnagyobb igyekezett mellett is megvan a korlátja. Amikor már minden pénz a megfelelőeknél van, akkor ők drámai hirtelenséggel elromlanak. Unmegfelelőek lesznek mintegy. A hatalom elveszti kordában tartásuk legfőbb eszközét: a lenyúlás lehetőségének odaítélését. Nincs már mit lenyúlni. És a fegyelmezetten menetelő gárdából szempillantás alatt lesz a saját feje után össze-vissza rohangáló csürhe. És megint ott vagyunk, ahol a part szakad: szakad is befelé már a Nemzetit Fizetőeszköz (röviden: NemFizet).

Van egy másik megoldás viszont, amelyik tartós eredménnyel kecsegtet. Kezdetben ugyan a túlzott kompromisszumkészség, szinte az elvtelen opportunizmus gyanújába keveri a hatalmat - mikor is az elfogadja, hogy az állampolgárok összességénél (a birkáknál) folyamatosan hagyni kell annyi pénzt, amennyit még érdemes tőlük lenyúlni -, hosszú távon viszont biztosítja a megfelelőek és érdemesek tartós hűségét.  Elegendő a birkák pénzügyi akciózását korlátozni. Szigorúan ellenőrzött árukészletből vásárolhatnak, szigorúan ellenőrzött vonatokon utazhatnak; minden más csak a legszigorúbb ellenőrzés mellett.

Láttunk már ilyen modellt működni, és annyira sikeres volt, hogy a fél ország azóta is beléje vágyik vissza; a vidám barakk puha ölébe. Eme derűs építmény fénykorában, ’70-es években például, ha a birka úgy döntött, hogy némi konvertibilis labancpénzt dorbézolna el a Lajtától nyugatra – dönthetett akár háromévente is így, hiszen a legvidámabb, vagy mi a szösz – akkor közvetlenül a Magyar Nemzeti Bankhoz kellett fordulnia kiviteli engedélyért. Elvégre vagy 300 dollárról is szó volt! Nem szarral gurigáztunk! A Magas Hivatal aztán a munkahelyi- és pártvezetők véleményét figyelembe véve döntött a birka érdemességéről. Nem is szerepelt a hírekben a forint árfolyama! Lehet, hogy nem is volt neki ilyen! Pontosabban, több is volt neki, ami majdnem olyan jó, mint ha egy sincs.

Azok voltak ám a szép idők! És – ha hihetünk az ígéreteknek – lesznek is még eljövendő nagyszerű idők! Miért kell nekünk pont a jelenben élnünk?!

Szólj hozzá!

Címkék: életérzés így látom én

A proletárok fegyvere

2013.10.21. 15:26 Álszentfazék

Én még azt tanulta, hogy az utcakő a proletárok fegyvere. Mi sem bizonyítja jobban a tényanyag bifláztatásának meddő voltát annál, hogy mára ez a tudás teljesen elavult. Hic et nunc a devizaalapon lízingelt személygépjármű, az a proletárok fegyvere. Hazánk kisemmizettjei, a devizahitelezés kárvallottjai – illetve a magukat annak érzők, és ki ne érezhetné magát bármikor kárvallottnak, hiszen mindenkinél járt jobban valaki -  gépjárműves tiltakozást szerveztek vasárnap délutánra. Ugyan  ki lehet kisemmizettebb a gépjárművet tulajdonló devizahitelesnél? Proletárabb ő a proletárnál. Igaz, hogy tőle nem elvették munkájának gyümölcsét, hanem a máséból is adtak neki (mindközönségesen: hitel), tehát nem annyira kizsákmányolt, inkább bezsákmányolt ő, de ne essünk bele a kákán is egy csomót keresők szofisztikai csapdájába.

Itt most nem szerencsétlenül járt emberek helyzetén szándékszunk gúnyolódni. A hülyeségen, az amnézián, a képmutatáson, azon szándékszunk.

Mert úgy van az, hogy egy közösség néhány tagja időnként nehéz helyzetbe kerül. Kikerülhetetlenül kerül néhány néha. A normális közösség meg ilyenkor segít a kerülteknek. Akkor is, ha a kerülésben a saját hibájuk is tetten érhető. De azért a közösség ilyenkor mutatóujjával rákoppint a került homlokára, mondván: - Azért tanuljál belőle, polgártárs! Ha pedig a delikvens még hőbörögni is kezd, akkor a koppintás erőteljesebb lesz, amit felemelt mutatóujjas csendre intés követ. Olyan nincs, hogy szarba másztál, kihúzunk és még a pozitív énképed is sértetlen marad. Nincs, mert akkor újra bele fogsz mászni!

Nem rendes dolog, hogy családok – vagy akár egyedülállók – az utcára kerülnek, és nincs alattuk háló, intézményes vagy civil segítség, amely megakadályozza az ellehetetlenülésüket. Nem rendes dolog hagyni embereket a kilátástalan nyomorba süllyedni. Akkor sem, ha a kiváltó okok között  nem elhanyagolható mértékben ott vannak a saját szerencsétlen döntéseik is.

Intermezzo: Persze, ha továbbvisszük a gondolatmenetet, akkor ez a hajléktalanokra is igaz. Sőt! Arra a barna bőrű honfitársunkra is, aki reménytelen munkaerő-piaci helyzetét részben talán  saját ifjúkori cselekedeteinek is köszönheti. Vagy esetükben nem annyira? Gondolatkísérletünkben itt már ad absurdum jutottunk?

Nem rendes dolog tehát ez, és ha mégis így van, akkor fellépni ellene helyes és erkölcsös. De nem biztos, hogy így, ahogy ez mostanában történik. A hangnemmel, a stílussal azért vannak itt apróbb problémák! (És mint tudjuk: a stílus maga a rendszer.)

Képzeljük most egy pillanatra el, hogy 2005-ben a Gyurcsány-kormány az elvárható felelőséggel jár el és megszünteti/megdrágítja a devizaalapú hitelezést. Túlzott-e feltevésünk, hogy akkor is lett volna tüntetés? A népnyúzó liberálbolsik ellen, akik elveszik a polgároktól az olcsó hitelt, gátat vetnek gyarapodásuknak, mert gonoszak. Talán még politikai erő is akadt volna, amelyik ráül a hangulatra. Hiszen ő a regnálása alatt engedélyezte ezt a nagyszerű konstrukciót, most meg elveszik. Ugye, hogy rosszabbul élünk! Talán még az akkori képzetes és a mostani valós tüntetés résztvevőinek halmazai között is lenne jelentős átfedés. Csakhogy, akkor a fedők még lábasok voltak! Gyalog demonstráltak volna mindazok, akiknek még nem volt érkezésük frankalapú lízinggel személygépjárműhöz jutni. (A letűnt évtized gyakori és népszerű konstrukciója volt ez)

Hallgassuk meg aztán a bíróságokon és a betört bankportálok előtt zúgó szakrális kórust, mely azt zengi, hogy őket becsapták, rossz terméket sóztak rájuk. Talán meg lehetne halkan kérdezni, hogy amikor nyertél rajta, akkor nem volt rossz? Az alacsonyabb részletek idején is bírósági úton akartál érvényt szerezni annak a jogodnak, hogy többet fizethess? Az, aki 2003 szeptemberében vett fel ötéves devizahitelt, amit 2008 szeptemberében vissza is fizetett, az szintén demonstrál és perel? Vagy neki még jó termék jutott? Később romlott csak el?

Vonjuk talán fel szemöldökünket, ha a bankok gátlástalan nyerészkedéséről hallunk, és kérdezzünk. Te talán, barátom, nem azért választottad ezt a formáját a pénzhez jutásnak, mert kevesebb befektetéssel többet reméltél?  Ez nem volt nyerészkedés? Ja, hogy nem jött be? A balszerencse nem tesz erkölcsösebbé!

Mondjuk el esetleg bátran, hogy a kedvencünk az a duma: - Rám erőszakolták! Igen, úgy volt az felénk a XXI. század hajnalán, hogy csak lesütött szemmel mertünk pénzintézet környékén járni, mert aki felvetette tekintetét, arra rávetette magát a frankalapú kommandó és ráerőszakolt. Mi csak turisztikai céllal mentünk be a bankba,  megtekinteni a Mammon Templomát, mikor túszul ejtettek és szeretteink biztonságával zsarolva ránk lőcsölték a vacak pénzüket. Ha csak úgy nem!

Aztán esetleg tegyük kezünket barátilag a felvonulók vállára és lágy, nyugtató hangon tudassuk velük, hogy ebben az esetben nem biztos, hogy az autós tüntetés az adekvát forma elesettségük megmutatására. Ha autóval tudsz demonstrálni, amice, akkor azért még nem állsz az éhhalál szélén. Akadnak a Kárpátok ölén olyan csoportok, akik nem tudnának ilyet csinálni, mert nincs nekik autójuk. Mi lesz, ha alapos mérlegelés után, sine ira et stúdió, a rászorulók sorában eléd helyezem őket? A gépjárműre kiírni hogy „nem adom a házam”, no az meg végképp nem okos dolog. A végrehajtó esetleg azt találja válaszolni: - Jó, akkor először most visszük a verdát.

Végül, de nem utolsó sorban, ejtsünk szót arról, hogy az autós forgalomlassítás nem  a captatio benevolentiae legbiztosabb eszköze. A futó, sétáló, bicikliző, rollerező akadályképzésre esetleg hajlandók vagyunk, rokonszenvvel tekinteni; kényelmetlenséget, plusz szennyezést okoznak ugyan a nemes cél érdekében, de legalább ők maguk nem járulnak hozzá a megfulladásunkhoz. Hanem az autóval előidézett dugó Dugónics Tituszként ránthatja magával népszerűségi mutatót. Márpedig erre a népszerűségre égető szüksége van a demonstrálónak. Mert több polgárnak nincs devizahitele, mint amennyinek van. És ha az előbbiek körében az utóbbiak ellenszenvessé találnak válni, akkor végük. Ne legyenek kétségeik: az első gyanús jelre a mostani hergelők pont úgy hagyják majd őket a kakában, ahogy annak idején hagyták belemászni.    

Szólj hozzá!

Címkék: megmondás így látom én

... és hamarosan a sötétség

2013.10.09. 20:18 Álszentfazék

Ferenc fejlődik. Mikor legutóbb demonstrált látványosan az oktatáspolitika ellen, bizony kezdtünk aggódni. Az ismétlődő protest-holiday vélelmezhető okai és várható következményei egyaránt adtak erre okot jócskán. Nos, megállapíthatjuk, hogy bár Franci továbbra is előszeretettel múlatja az időt a családi tűzhelytől távol, de már nem a Házon kívül; a kivitelezés terén pedig kifejezetten nagyot lépett előre. Nyilván belátta, hogy a belvárosi aszfalt-kempingek további ismétlése egyrészt szigorúan monoton, tehát csökkenő hírértékkel bír, másrészt, a közterület életvitelszerű használatának alapos gyanúját vetheti fel. Ez utóbbi pedig azzal járhat, hogy egy rendőr közrefogja a pártot, és felelősségre vonás céljából bekíséri az őrsre. Igaz ugyan, hogy a vonatkozó jogszabály eredetileg társadalmunk legelesettebbjeinek szavazatszerzési céllal történő nyegle szívatását volt hivatott szolgálni – és mint ilyen, a hihetetlen cinizmuson túl, a társadalom mélységes megvetéséről árulkodik - , de egy jó eszköz nem csak arra használható, amire tervezték. Aki a korpa közé keveredik, azt megeszik –bizony, bizony – a disznók.

Újított tehát Ferenc, a téma marad: az oktatás; a kordában tartott szükséglet szintúgy: nem alszanak; a helyszín viszont változik: a parlamenti ülésterem lesz az. Lássuk be, a parlamenti patkóban ébren lenni – ez valóban forradalmi újításnak tűnik! Be is jelentették, majd a többiek távoztával hozzá is láttak derekasan a nem alváshoz. Tették mindezt a totális érdektelenség fenyegető árnyékában, ámde lámpafény mellett, mindaddig, míg valaki(!) ki nem kapcsolta a villanyt az ülésteremben. Onnan elemlámpa fényénél folyt az akció tovább töretlenül, kivilágos-kivirradtig.

És itt következnek az igazán lényegbevágó kérdések, amelyekre mindmostanáig nem találtam választ.

Ki oltotta le a villanyt? Elvégre az Országnak Házát haderőnk legnyalkább, legképzettebb fegyveres daliái őrzik. Oda nem lehet csak úgy becsellengeni villanyt oltogatni még nappal sem, hát még éjnek évadán! Bizonyára szigorú nyilvántartás van arról, hogy a késői órán kik tartózkodtak az épületben. Nohát, elő azzal a nyilvántartással, és tetemre hívni az érintetteket. Ha kell, vegyenek ujjlenyomatot a kapcsolóról! Hát nincs ezeknek meg a CSI?  Avagy lehet ottan szabadon kapcsolgatni össze-vissza? Mert akkor én is bemennék játszani egyet a gyerekkel. (Jó szóval oktasd, játszani is engedd – ha már oktatás)

Itt van aztán mindjárt  a következő rejtély. Ott üldögélt egy egész  pártnyi képviselő. Ennyi okos ember nem tudta megkeresni a villanykapcsolót? Lehet, hogy önkormányzati képviselőtől felfelé ez már méltatlan? Mi lesz, ha a következő gaz merénylő a papírt cseni el a klozetból? Éhen halnak a fajanszon?

Végül, de nem utolsó sorban: honnan volt zseblámpájuk? Szoktak ilyet vinni a parlamentbe? Netán ez szériatartozék a képviselőknél? Tű, cérna, kötszer szintén rendben? Lehet, hogy ez még a sátorozásból maradt náluk? A sátorcövek leverésére használt kisbaltát is bevitték vajon?

Nos, ha ezt az egészet nem lengené körül az ismétlés gerjesztette humor gyöngéd bája, továbbá, ha nem egy törpe párt küzdene az életben maradásért, akkor bizony végtelenül szánalmasnak tartanánk. Így is dobogós azonban, és a nemes versengésben csak ketten vannak előtte.

A második helyen találjuk  az egész ellenzéket. Egyszerűen nincs a számukra eléggé magas labda. Az egész oktatási reform céljaiban is molyszagú, amatőr, ízekre szedhető, ideális támadási felület, és akkor ott van még a kivitelezés abszurdba hajló tökéletlensége. Ráadásul, mindenki érti, és szinte mindenkit érint. Nem kell magyarázni, csak lecsapni! Nincsenek benne népnyúzó bankok, gonosz multik, gyarmatosító Unió. A nemzet napszámosainak és a nemzeti jövő zálogainak a Nemzeti Együttműködés Rendszere általi szívatásának absztrakt modellje. És akkor ennyire futja? A legkisebb bohóckodik a sötétben?  Ezek a legények itt akkor sem fognak kormányt buktatni, ha Orbán Viktor személyesen erőszakolja be valamennyi közszolgálati hírműsorba a főszereplésével forgatott Szent Korona-gyalázó rövidfilmet!

A dobogó legfelső fokán pedig büszkén mosolyog a leoltott villany. A pitlák szolgalelkűség mélységes sötétsége.

Szólj hozzá!

Címkék: életérzés így látom én

Diszkréten dekoltált

2013.10.03. 15:51 Álszentfazék

A Kaposvári Egyetem sínen van. Pontosabban: eddig is sínen volt, de a legutóbbi váltóállítással minden kétséget kizáróan ráleltek a felsőoktatás élvonalába vezető legrövidebb vágányra. Az universitas vezetője méltán elhíresült rendeletében a külcsín ügyében tesz részletes és nyomatékos ajánlásokat. Ennek értelmében hölgyeknél tilos a túlzott dekoltázs, uraknál a rövidnadrág és a papucs. A jeles leirat megfogalmazza a vezetőség határozott óhaját az ápolt hajviselet, arcszőrzet és körmök vonatkozásában, továbbá határozott fellépést ígér a túlzott parfüm- és sminkhasználat járványosan terjedő mételye ellen.

Nos, köztudomásúlag a Kaposvári Egyetemnek az volt a legsúlyosabb problémája, amit most sikerült orvosolni. Eddig is a honi felsőoktatás élvonalában helyezkedtek el, konkrétan 50%-kal elsők voltak a nyelvvizsga hiányában beragadt diplomák aránya szerinti nemes versengésben. De nem pihennek a babérjaikon. Vezetőjük nagyszerű érzékkel ismerte fel, hogy a tétlen elégedettség az első lépés a hanyatlás meredek lejtőjén. Az ilyen vezetőt, ki ennyire kimeríthetetlen energiával mozgatja előre s mindig magasabbra a reá bízott intézményt, nem is rektorként kellene aposztrofálnunk. Az ő méltó megnevezése: reaktor.

Ha mélyen a múltamba nézek, be kell vallanom, hasonló bornírtságot (a Magyar Néphadsereg illetékességi körén kívül) nekem már nem adatott meg átélnem. Idősebb testvér, unokatestvérek, ismerősök mesélték, hogy a ’70-es évek elején még dúsan tenyészett a hosszú haj és a kopott farmer elleni szent harcban élete értelmét meglelő pedagógiai végzettségű lovag, de mire a kérdés esetemben aktuálissá vált, a harc heve alábbhagyott. Tudtuk persze, hogy léteznek ilyen előírások, és fel is olvasták nekünk szellemi és lelki fejlődésünk felülvigyázói, de mindenki magas ívben cselekedd reá. A kaposvári reaktor elmondhatja tehát, hogy mintegy negyvenévnyi szakadék felett sikerült ívet teremtenie legértékesebb hagyományaink egyikéhez. Sőt, ékes bizonyítékkal szolgált, hogy ment a könyvek által a világ elébb. (Ugyan hol máshol, mint egy egyetemen ment volna?) Szép emlékű elődeinél ugyanis a dekoltázs szó elő nem fordult, és nem is fordulhatott volna! A városi pártbizottság oktatásért felelős politikai munkatársának orcája szégyenpírban égett volna ha ilyen frivol kifejezés akár a piszkozatba is belekerül. Nem, az ilyet ő legszívesebben a szépirodalomból is kigyomlálta volna. Hja kérem,halad a világ!

Figyelő tekintetünket tartsuk még kicsit a dekoltázson. Két érdekfeszítő dologra is lelhetünk ott. Az egyik a intelmek hatókörének, illetve az ezzel szoros összefüggésben a retorzióknak a kérdése. Az egyetemista lányokkal nincs ezen a téren probléma. Eddig sem volt kérdés, hogy egy tanár bármikor meg tudja alázni a tanítványait, akinek van ilyen késztetése az az újonnan kapott lehetőséggel is élni fog, és meg is találja majd a kellően vérlázító eljárást. Hanem, vonatkozik-e a szabályozás a tanintézet dolgozóira is? Csak nem szándékszik tán az oktatói kar kebel-fedettségi kérdésben vizet prédikálni és bort konzumálni? Képzeljük el, ahogy a tanszékvezető – persze nyilvánosan, a többiek okulására – odafordul szabályszegő  hölgy beosztottjához és szól: - Kollegina, Önnek a vezetőségi normát meghaladó mértében van kinn a csecse!  

A vezetőségi norma meghatározása a második olyan kérdés, melyet érdemes górcső alá venni. Ezt nyilván egy megfelelő jogkörrel felruházott bizottság fogja elvégezni szolid díjazás fejében. Elméleti síkon kodifikálnak, majd kísérletileg – síkról itt már szó sincs – verifikálnak. És ezen a ponton látszik a rendelkezés többrétegű zsenialitása. Van-e alkalmasabb ennél a bizottságnál arra, hogy tagjai közé kooptálja az összes hulló fogú, nyáladzó potentátot, aki az intézmény jövőjét a kezében tartja. Van-e megfelelőbb módja a kapcsolati tőke felhalmozásának?

A nagyszerű kezdeményezésről fent belinkelt híradás végén található egy kép a Stanford alulöltözött diákjairól. Én egy kicsit továbbmennék. Az Einstein család Albert nevű gyermeke azzal a nagy,kócos loboncával vajon eleget tudott volna tenni a Kaposvári Egyetem magas elvárásainak? Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy papucsban ugyan nem járt, de zoknit már nem hordott? Ott van viszont a decensen elegáns teológus-szociológus Semjén Zsolt, a a nyelvi kompetenciájáról és kifogástalan megjelenéséről ismert Veres János vagy a snájdig Dr. Schmitt Pál. Utóbbi még sportból is olyat választott (vívás), ahol hosszúnadrágban lépnek fel a testgyakorlók. Be is van tehát lőve a kívánatos tudományos színvonal.

Hát ezért fog győzni tavasszal a FIDESZ! Mert igazából mi szeretjük ezt, ami itt épül. Ezt a kis hatalmaskodó, kis királykodó, kis megalázó, kis tekintélyelvű világot, ahol többnyire minket aláznak, de él a remény, hogy egyszer majd mi alázhatunk. A többségnek most kiszállni nettó veszteség. Hiszen még nem kerültek sorra! És mivel a többség a dolgok természetéből kifolyólag soha nem is fog sorra kerülni …

Végezetül az intézkedés iránt tiszteletem maradéktalan fenntartása mellett hadd éljek a jobbító javaslat lehetőségével. Az arcszőrzet kérdésében megnyilvánuló parttalan liberalizmus veszélyeire hívnám fel a figyelmet.  Csak a teljes borotváltság fogatható el! A borotválatlan arcszőrzet ugyanis nagyban megnehezíti a gázálarc felvételét. Márpedig itt gáz van!

Szólj hozzá! · 1 trackback

Címkék: életérzés így látom én

Vivat academia?

2013.09.30. 18:56 Álszentfazék

Nincs nekem sem kedvem, sem bátorságom, hogy akár pro, akár kontra argumentáljak a felsőoktatási kabinet újdonatúj ötletéről, miszerint nyelvvizsga nélkül is lehetne diplomát szerezni itt-ott. Véleményezik azt éppen elegen, és mindkét oldalnak akadnak megfontolandó érvei. Valóban briliáns fogorvos, statikus avagy urológus lehet valaki akkor is, ha a csak a hazai szakirodalmat követi – tegyük a szívünkre a kezünket, vajon mekkora hányaduk követi akár csak azt is? -, meg a szakirodalom követéséhez nem is kell „beszélni ” idegenül, és legalább nem megy el külföldre a szemét diplomás, miután drága pénzen kiképeztük. Ha meg mégsem elég a muttersprache, akkor majd a piac szelektál és kényszerít.  Másrészt, valóban elszigeteltek és provinciálisak vagyunk, mert nem értünk meg senkit, és különben is, milyen hely az, ahol még az értelmiség sem beszél magától értetődően nyelveket. Harmadrészt, én meg valóban úgy érzem, hogy ez a süketek párbeszéde mindaddig, amíg olyan alapvető kérdésekre nem próbálunk meg válaszolni, hogy vajon mi is az a diploma, mit is állít elő a felsőoktatás így a 21. században.

Még csak azzal a megközelítéssel sem bíbelődnék sokat, hogy ez az ötlet a rezsicsökkentés folytatása, csak még jobb, mert ez rövid távon tényleg nem kerül senkinek egy fillérjébe sem. Néhány ifjú bizonnyal hálás lesz jövő tavasszal, hogy nem kell tovább elviselnie az otthoni baszogatást, a rokonok, a kollégák kínos kérdéseit, a szülőknek meg a szomszédok előtt nem kell pironkodniuk tovább. Aggódni is fognak, nehogy egy kormányváltás után visszacsinálják, és nincs olyan kevés szavazat, ami jól ne jönne.

Lépjünk azonban túl e mai korcsmán – pontosabban vissza – egészen a tegnapiig. Talán emlékeznek rá néhányan, még egy esztendeje sincs, hogy nagyszerű oktatási kabinetünk az első követ dobta a honi nyelvtanítás állóvizébe. Akkoriban azzal a javaslatukkal borzolták a kedélyeket, hogy nem azt a primitív angolt kellene első nyelvként erőltetni a közoktatásban, hanem valami bonyolultabbat, például a németet – és ez már kompromisszumkészségük fényes jele: az igazi a latin lenne! -, mert mekkora előny lesz az elsajátított bonyolultság a második nyelv tanulásakor.

Már akkor éltem a gyanúperrel, hogy a javaslat tangenciális kapcsolatban sincs az oktatással. Nem a nyelvészetről szól, nem is a pedagógiáról, és mint azt a mostani ötlet mutatja – és amit eredetileg is sejteni lehetett – legfőképpen nem a valóságról. Vannak egyetemeink, ahol 25-35-50(!) százalék a nyelvvizsga hiánya miatt beragadt diplomák aránya. És ezek már az  akár milyet is, de egyetemet végzettek! Mi lehet az arány azoknál, akik el sem jutnak oda? Mert tipikusan nem a több nyelvet beszélők maradnak ki a felsőoktatásból. És akkor mi a közoktatással kapcsolatban a második nyelvről fantáziálunk? Nyilvánvaló, hogy az onnan kikerülő diákok többsége egyetlen nyelvet sem tud a hazai középfokú vizsga szintjén sem. Bátran megkockáztathatjuk, hogy az egy vagy annál kevesebb idegen nyelvet bíró nebulók elsöprő többségben vannak. Talán még kétharmadnál is többen, pedig az is nagyon sok, ugye. Az egynél több nyelvet értékelhető szinten elsajátítók száma oly kicsiny, ők  olyan különleges helyzetűek vagy képességűek, hogy rájuk nem szabunk közoktatást. Ők a kivétel. Hogy egy valóban több nyelven beszélő jobboldali politikust idézzünk: törpe minoritás.

Az új javaslat fényében látszik, hogy a tavalyi ötlet csak egy mese-logika mentén értelmezhető. Viszont az az egyszerű magyarázat, hogy itt szimplán a hatalom megéléséről, bűnös élvezetéről van szó, ma már nem tetszik kielégítőnek számomra. Vágykiélésről van itt szó, ez kétségtelen, és biztosan a hatalomvágy is befigyel, de a meghatározó összetevőt alighanem a lélek mélyebb rétegeiben kell keresnünk. Nem olyan nagyon mélyen azért, keszonbetegséget nem fogunk kapni felmerülés közben, de az első szándékú erőszaknál mindenesetre kicsit bonyolultabb motivációk sejlenek fel.

Rózsa (és csapata) megpróbálja újraélni gyermekkorának boldog pillanatait. Képzeljük el az államtitkár asszonyt copfos iskolásként. Gyanítom, eminens lehetett. Jó tanuló, aki nem rendetlenkedik az órán, mindig kész a leckéje, füzetének külalakja, mint az álom. A visszaálmodott sarkos-elvágólagos rendszer az ilyet jutalmazza. A kis Rózsát szerették, dicsérték, példaként állították tanárai, nevelői – különösen a bölcsészeti szakirány képviselői. Boldog volt. Ezzel az egész tekintélyelvű, központosított, poroszos iskolarendszerrel – benne a nyelvoktatási álmokkal – ezt a boldogságot igyekszik újraélni. (Persze, nem annyira egyetlen személyről van szó, inkább a helyzetbe került csapat - melyet ő reprezentál - lelkivilágáról.)

Intermezzo:  Innen az angol iránti ellenszenv is. Mert kik beszélnek angolul? A hosszúhajúak, a rendetlenek, a fegyelmezetlenek, a tiszteletlenek, akik a rádióból kagylózzák és a lemezborítókról böngészik a szókincsüket és mindenféle komoly nyelvtani alapozás nélkül öntik a világra a – sokszor valóban – nevetséges zagyvaságaikat. Rendes bölcsész ezt undorral nézi! Magasabb szinten majd azt is elmagyarázzák neki, hogy az eszköz méltó a használóihoz - similis simile gaudet. Mert mi ez az angol, kérdezzük megborzongva? Van ebben például vocativus, kérem? Vagy egy eszközhatározó eset, mely a lágy mássalhangzóra végződő nőnemű főneveknél oly érdekfeszítően alakul? Még egy nyomorult der/die/das sincsen, könyörgöm! Hát nyelv az ilyen!

Ismerős ez, mindannyiunknak vannak ilyen késztetéseink, csak sok komolykodó álszent letagadja. Én sem azért nézek időnként régi indiános filmeket, mert lenyűgöznek sokrétű üzeneteikkel, vagy mert nem tudom ki győz a végén. Hanem, mert felidézik az álmodó ifjúság boldog pillanatait. Csakhogy, Rózsánk esetében ez közpénzből történik és nagyban. Mintha én építenék magamnak a költségvetés terhére egy 3000 hektáros vadnyugatot.  Nem biztos, hogy sikerülne. Akkor neki vajon miért? Ez a kérdés benne valószínűleg fel sem merül, biztos vagyok, hogy a legmélyebben meg van győződve: amit csinál az jó és hasznos, sőt, a legjobb és leghasznosabb, és mint ilyen, széles körű támogatást élvez. És ami a döbbenetes: valószínűleg igaza van.

Tapasztalatom és meggyőződésem szerint ugyanis a társadalom többsége helyesli az irányt, amerre az oktatásügy dolgai mennek. Ez egy sikersztori lenne, ha mérhetetlenül alacsony színvonalú, töketlen szervezés nem rontaná az összhatást. A Magyar Szülő azt szereti, ha a gyerek hatévesen iskolába megy, mert akkortól tanköteles, megveszik neki „a” könyvet, és ha jó a tanítónéni, akkor januárban már olvas a gyerek. A rendes ember rendes gyereke. A többi meg a helyére van téve, ahogy kell. Ha meg van az mondva rendesen, hogy mit kell tanítani a gyereknek (lehetőleg pontosan azt, amit a szülőnek is kellett), nincs az az elbizonytalanító összevisszaság meg modernkedés. Meggyőződésem, hogy a többség szerint a pimasz kamasznak a szertár intimitásában lehúzott tanári nyakleves sem az ördögtől való.

De vajon miért? Hisz nem kevesen és nem kevéssé szenvedték meg ezt az iskolát. Láttuk gyerekkorunkban a sok megalázott osztálytársat, a sebeket hordozó felnőtteket, felnőttként pedig a szorongó, rosszkedvű gyereket. Miért akarjuk vajon megismételni a saját gyerekeink rovására?

Olyan lenne ez, mint régen a katonaság? A kötelező sorkatonai szolgálat idején, főleg mikor ez a szolgálat még kicsit hosszabb és keményebb tortúrát jelentett, a bevonulás közeledtével a szülők is és a besorozottak is mindent elkövettek, hogy elkerüljék a honi véderőt. Korrumpáltak, hamisítottak, hazudtak gátlás nélkül, és ha erőfeszítéseiket nem koronázta siker, nagyon el voltak keseredve és nem kevéssé meg is ijedve. Aztán tíz évvel a leszerelés után megkérdezted az érintetteket és mind ott ütötte az asztalt, hogy kell az a katonaság a rendes emberré váláshoz.

Ezt még meg lehet magyarázni a pozitív énkép vágyával. Ha valami rossz és én nem tudtam elkerülni, akkor egy ügyetlen balfék vagyok, egy vesztes. Én meg olyan nem lehetek! Azon nem tudok változtatni visszamenőleg, hogy ott voltam, akkor változtatok a dolog megítélésén. Jó az, kell az!

Az iskolaügyben  azonban ez a magyarázat sem működik. Hiszen az, amit ez a konzervatív (rózsai) modell erőltet, a klasszikus műveltség, irdatlan sebességgel értékelődik le. Nem tartjuk fontosnak, jónak. Mint már voltam bátor kijelenteni, korunk sírfelirata az lesz: Büszkén Bunkó. Már nem is szégyelljük a műveletlenségünket. Nem is próbálunk  holmi sznobizmusból úgy tenni, minta. Sőt, az értelmiségi afféle lesajnáló, negatív jelző lett. Nem olyan durva szitokszó, mint a liberális, de arra tendál. (Nem, nem Tendál írta A pármai kolostort) Az akár nyomokban is műveltséget tartalmazó egyed nem lehet más, mint egy idegesítő lúzer. Az olyan balféken, akinek nem csengenek teljesen ismeretlenül pl. a Diderot, Huygens vagy Vasco da Gama nevek, rendes magyar ember csak nevet. Ha sokat ugrál, a szemüvegét is lenyomja a torkán. Akkor meg miért?

Miért akarjuk, hogy a gyereket megbüntessék, ha nincs kész az olvasónaplója, mikor magunk évszámra nem veszünk könyvet a kezünkbe és ha a kölyökről derülne ki, hogy titokban ilyet csinál csak úgy, nem kényszerből, akkor komolyan aggódni kezdenénk? Miért pofozza végig a gazda a gyerekét az egyetemen is, miközben lépten-nyomon mély megvetéssel nyilatkozik az agronómusokról? Hogy a büszke utódnak már ne mondhassák: savanyú a szőlő? Ez túl nagy áldozatnak tűnik a kisebbségi érzés oltárán.

 

Szólj hozzá!

Címkék: életérzés így látom én

Nem érti

2013.09.15. 12:18 Álszentfazék

Kövér László minapi, elhíresült nyilatkozatában azt fejtegette: ideje lenne a parlament hatáskörét szűkíteni, a T. Ház csak az alapvető jogi kereteket határozná meg, a mindennapi problémák kezelését rábízná a kormányra, amely ezt a feladatát rendeletek útján oldaná meg.

Ez a nyilatkozat sokakat megdöbbentett, pedig - véleményem szerint - nincs benne nemhogy megdöbbentő, de semmi váratlan sem. Számomra sok éve egyértelmű, hogy ezek a fiúk ezt az egész nyugatos-liberális-demokratikus izét nem értik. El sem tudják képzelni, hogy létezhet ember, akinek a számára ez önérték.

Intermezzo:Nagyon erős továbbá a gyanúm, hogy a honi politikai elitben ez nem csak a FIDESZ vezérkarára igaz, hanem pártállástól függetlenül az elsöprő többségre. Sőt,  az a szörnyű sejtésem, hogy polgártársaink  elsöprő többsége is így van ezzel. Maradjunk azonban most a konkrét példánál és pártnál.

A megvilágosodás – pontosabban, a remény veresége a tényekkel szemben – 2002 késő tavaszán történt. Talán van még aki emlékszik rá, ekkor állt elő Orbán Viktor, a választási vereség után, hogy a haza nem lehet ellenzékben. Erről még gondolhattuk volna, hogy propagandafogás, konc a hülyéknek, pusztán a korlátolt értelmű politikai szurkolótábor lelkesedésének fenntartására szolgál, ha közben egy másik apró javaslata el nem árulja, hogy nem. Hogy tényleg nem érti. Azt még talán képes elképzelni, ha elfogadni nem is, hogy bizonyos beteg elmékben nem ő a haza, hanem valaki más, de azt, hogy létezik olyan modell, ahol a „Ki a haza?”  kérdés értelmetlen  - no azt már nem. Ez az árulkodó javaslat az volt, hogy osszák föl a közszolgálati tévét, az egyes csatorna legyen a kormányé, a kettes az ellenzéké.

Ez az apró ötlet elárulta, hogy a sajtószabadság olyan a számára, mint vaknak a szivárvány. Elmagyarázhatatlan, mert nincsenek hozzá fogalmai. Nem érti, hogy az egynél több propaganda engedélyezése nem sajtószabadság. Hogy a pártmédiák, tévék, rádiók, újságok, nem részei a sajtónak; ebbéli sajátosságukban hasonlatosak például a TESCO-katalógushoz. Marketingtermékek, és mint ilyenek lehetnek hasznosak, jóminőségűek, hordozhatnak fontos információkat, de arra a bizonyos szerepre,amit a világ néhány helyén a szabad sajtó betölt, teljesen alkalmatlanok. Ez utóbbi ugyanis arról ismerszik meg, hogy független és kritikus. Világnézete persze van, de mindenkivel, annak világnézetére tekintet nélkül kritikus. Tehát a közszolgálati tévé nem akkor pártatlan, ha a kormánypárti és az ellenzéki politikusok ugyanannyi ideig mondhatják a magukét. Akkor kétpártos. Pártatlan akkor lesz, ha egyikük sem mondhatja zavartalanul a magáét, mert egy független – továbbá fölkészült! – sajtómunkás belekérdez, felemlíti azt, amit a megszólalók szívesen elhallgatnának, szembesíti őket kényelmetlen tényekkel, az előadottakat cáfoló számokkal, kritikus elméletekkel és így tovább. Mindkettőt! A független sajtóból simán kijöhet, hogy ugyanarról a témáról két párt két különböző hülyeséget mond. A kétpártosból  viszont csak két zavartalanul előadott propagandatermék jöhet ki, amiből aztán ki-ki politikai meggyőződése szerint választhat.

No már most, van olyan nézete a világnak, hogy a kétpártos sajtót helyzetünktől függően vagy szeretjük vagy nem, de a pártatlant nem is értjük. Aki engem kritizál, az az ellenzékem, ellenségem, ellenfelem; más nem lehet. Neki ott van a saját orgánuma. Nekem a sajátom. Mi is lenne ez a harmadik?

Már pedig ha az ilyetén sajtó mibenlétét nem érti, akkor az egész fent említett  nyugatos-liberális-demokratikus szutykot – benne a parlamenttel – analóg módon nem érti.

A félreértések elkerülése végett: ez a bizonyos nem értés nem a korlátoltság, a retardáltság vagy a jellemtelenség tünete. Személyesen ugyan nem ismerem sem a miniszterelnökünket, sem a házelnökünket, de biztos vagyok benne, hogy briliáns képességű emberek. A nem értés a gondolkodásmódjukból, a világnézetükből adódik. Bármilyen okosak is, a saját rendszerükön belül okosak.

Tapasztalatom szerint az ember természetes állapota, hogy a saját véleményét, elgondolását, meggyőződését tartja erkölcsileg és logikailag is megfelelőnek. Az a jó. Az a kizárólag jó, minden más vagy hülyeség, vagy gonoszság terméke. Még nem találkoztam emberrel, akinek ne az lett volna az alapvető hozzáállása, csak olyannal, aki megtanult ezen uralkodni.  Ez az uralkodni tudás azonban nem természetes állapot, ha egy társadalom nem kezdi el pici gyermekkorban nevelni rá a tagjait akkor a többségük nem fogja tudni. Olyan ez, mint az úszás vagy a biciklizés. Aki gyerekkorában nem tanulta meg, az felnőttként már többnyire nem is fogja, ha esetleg mégis, akkor is rosszul és utálattal csinálja. A múltbéliek jószerivel egyáltalán nem, de a jelenkori társadalmak többsége sem erőlteti ezt a belenevelést. A miénk sem.

Képzeljünk most el, hogy egy fiatalember közéletünk porondjára lép. Olyan társadalomban nőtt föl, ahol az alapvető hozzáállás az, hogy nekem van igazam, az a jó, ami nekem jó, az a helyes, ahogy én vélekedem, az az erkölcsös, amit én annak ítélek. Aki nem ért velem egyet, aki nincs az én táboromban, az vagy hülye, vagy gonosz, de mindenképpen kártékony. Ő a rossz, minden árnyalás nélkül, és én vagyok a jó, szintén minden árnyalás nélkül. Ez a társadalom tagjainak általános hozzáállása a világhoz.

Fiatalemberünket lelki alkata egyébként is fogékonnyá tenné az ilyes hozzáállásra, ráadásul egy olyan politikai erővel szemben lép föl, amelyiket nagyjából közmegegyezéssel, kül- és belföldön egyaránt alapvetően rossznak tartanak. – Az ellenfeled a rossz, tehát te vagy a jó! – kiáltja felé a világ. A mondat második felét ugyan halkan kiáltja (ha egyáltalán), de az emberi fülnek már csak olyan a természete, hogy hajlamos ezt a második részt fölerősíteni (hozzáhallani). Ez az állapot tart fiatalemberünknek majd’ harmincéves koráig, mikorra szellemi, lelki, világnézeti fejlődése nagyjából be is fejeződik. Mely világnézet szerint: én harcolok a jó oldalon, az ellenfelem a rossz oldalon. Aki az én ellenfelem, az a rossz oldalon harcol! Miért is lenne ez mostantól másképp?

A gondolatmenet utolsó, apró, ámde lényeges lépését nagyban megkönnyíti, ha a későbbi ellenfeleimet is hozzá tudom valahogy kapcsolni az elsőhöz, a közmegegyezéses rosszhoz. Ha valakinél ez adja magát, annál jobb, de ott is megoldjuk, ahol ez nem olyan kézenfekvő. Nincs itt semmi ferdítés vagy hazugság, ellenem van, tehát rossz, tehát az ősgonoszhoz tartozik. A tények kreatív kezelése ebben az esetben nemhogy megengedett, de egyenesen üdvös és elvárt.

Intermezzo: Innen nézve érthető, hogy a kormányerőt vad komcsizásában miért nem zavarja, hogy prominens személyiségei között számtalan egykori aparatcsik, mozgalmár stb. található. Aki mellettem áll, az jó ember, nála ez felejthető apróság. Az ellenfelem viszont rossz ember, akinek múltjából rá jellemző sötét ügyek kerülnek elő.  Ugyanaz a párttagság az egyik esetben egy jó ember múltjának lényegtelen mozzanata, a másikban egy rossz ember tipikus aljassága.

A gonosz elleni harchoz szükség van bizonyos eszközökre. Többpárti propaganda terjesztésének lehetőségére (sokan ezt tévesen sajtószabadságnak nevezik). Parlamentre, ahol ellenőrizhetem, számon kérhetem, sőt, megizmosodván korlátozhatom is a gonoszt. Szabad választásokra stb. No de most már győztem! Győzött a jó, tovább ezekre már semmi szükség.

Fiatalemberünk számára ezek a  nyugatos-liberális-demokratikus cuccok nem bírnak önértékkel. Számára ezek célszerszámok. Mint a horgászbot. Ha kifogtam a halat, elpakolom, ne aggasson itt. Árulkodó mondat: egyszer kell győzni, de akkor nagyon. Ez megtörtént, akkor meg mi az, hogy szabad sajtó? A gonosz ellenfelem majd kritizál engem, ezt hagyom, amennyire a világ rákényszerít, de más miért tenne ilyet? Mikor én vagyok a jó! Ennek semmi értelme!  Ájjá’ meg! A lázas alkotó munka apró hibáin rúgózni, az nem kritika: az kötözködés. Aki ilyet csinál az a legjobb esetben is egy kekec kerékkötő, esetleg hülye, de legnagyobb valószínűséggel a gonosz ellen ügynöke, annak meg ott a saját orgánuma. A többinek az az egyetlen értelmes rendeltetése, hogy elmagyarázza a népnek, hogy milyen sok jót teszünk érte, nehogy tudatlanságában valami hülyeséget csináljon, illetve még azt, hogy milyen rossz a legyőzött gonosz. Mert ez az igazság. Mire is kellene még a sajtó?

Ugyanez a gondolatmenet a parlament esetében. A gonosz elleni harchoz szükség lehet – szükségünk volt – rá, de már győztünk. A különböző nézőpontok kifejtésének lehetősége, a társadalom életét szabályozó előírások előzetes kontrollálása, egyáltalán, a társadalom életének pillanatnyi kormányzati szándék szerinti ide-oda rángatásának megakadályozása – már csak a rendszer kötelező nehézkessége okán is, amely bizony igazán áldásos is lehet, mint azt már számtalanszor megtapasztalni volt szerencsénk, az, hogy a lelkiismeretének és választóinak felelős képviselő a párt általános irányvonalától eltérő konkrét nézeteit kifejtheti stb., ez mind, pusztán önmagáért nem jó.

Intermezzo: Az, hogy a képviselők – mind kormánypárton, mind ellenzékben – igen gyengén, szánalmasan használják ki ezeket a lehetőségeket, nem érv a lehetőségek felszámolása mellett. Mert például lehet, hogy az a büdös kölyök egész nap csajozik meg bandázik, könyvet még véletlenül sem vesz a kezébe, de ez még nem ok a könyvtár felgyújtására! Hátha megjön az esze! Meg különben is, a könyvtár jó. Érték.

A fentiek azért és addig jók, amíg szükségünk van rájuk.Ez a parlamenti bohóckodás ne hátráltasson már a hatékony munkában! Majd utólag elmondom nektek, amit tudnotok szükséges. Miért kellene engem ellenőrizni? Hiszen én csinálom a jót!

Van a fent említett házelnöki interjúban egy árulkodó részlet, miszerint: a parlament mostani kiterjedt hatáskörét a diktatúráktól való félelem szülte, így erre ma már nincs szükség.

Intermezzo: Feltehetően igaz ez az angol parlamentre is, csak a buták még nem jöttek rá. De majd jöhetnek tanulni. És ezt komolyan gondoljuk!

A diktatúrától tehát félnetek nem kell, hiszen én vagyok hatalmon. Én a diktatúra ellen harcoltam, aki ellenem harcol, az a diktatúráért teszi, tehát én vagyok a demokrata. A demokratától pedig nem kell védeni a demokráciát! Esőben sem locsolunk! Az, hogy a rendeleti kormányzás nem annyira Lázár János, sokkal inkább Lázár György korát idézi, senkit ne zavarjon! Lázár Györggyel (Kádárral, a komcsikkal) nem az volt az alapvető baj, amit csináltak, hanem az, hogy ők csinálták!

Ismétlem, nem gondolom, hogy ez párt- vagy személyspecifikus világlátás. Szerintem a többségünk ezt így gondolja. Persze, mindenki a saját táboránál tartja helyesnek ezt a megközelítést, de ez már következik hozzáállás lényegéből. Nyilván az a csapat, amelyik saját genezisét a diktatúra elleni harcban véli megtalálni, bátrabban nyúl a formákhoz is, míg azok, akiknek családfája nem a hősöktől eredeztethető, inkább megkerülik, kiüresítik azokat.

Nem gondolom, hogy egy ilyen beszély a felháborodás széles hullámait vetné társadalmunkban. Az ellentábor persze felhorgad - Nehogy már ti csináljatok ilyet, szemetek! -, de a csendes többséget nem nagyon zavarja, sőt, nagyjából természetesnek érzi. Márpedig, ha ez így van, akkor a demokratikus formák előbb-utóbb akkor is kiüresednek, ha látszólag változatlanul meghagyjuk őket. Kiüresednek, mert a megtöltésük tartalommal fáradtságos, kellemetlen, energiaigényes munka. Ha a közösség nem honorálja, akkor az az energia keresni fog magának helyet, ahol jobban hasznosul. Markáns megszólalásairól elhíresült házelnökünk már megint belefingott a nullás lisztbe, de nem ez az alapvető probléma. Lehet, hogy a  tőle megszokott brutális őszinteséggel csak nevén nevezte a lényeget, amiről mi többiek sunyin hallgatunk, de tesszük. Növeli, ki elfedi a bajt, lehet, hogy hálásnak kellene lennünk neki. De esélyes, hogy ez sem számít.

 

97 komment · 2 trackback

Címkék: megmondás így látom én

Nyolcadik utas: a benzinkutas

2013.08.30. 16:59 Álszentfazék

Eddig sem rejtettem véka alá véleményemet, miszerint a honi titkosszolgálatokról kialakult közvélekedés egy alapvető tévedésen nyugszik. Ezen műintézmények tevékenysége nem azért tűnik számunkra zavarosnak, értelmetlennek, kontraproduktívnak, sőt kártékonynak, mert valami magasabb, egyszerű polgár számára átláthatatlan politikai szándék vezérli őket – horribile dictu: összeesküvés, persze mindig a másik oldalé. Azért tűnik olyannak, mert az. Ők ezt és így tudják. A magyar különleges ügynök különlegessége abban manifesztálódik, hogy nagyjából mindenre alkalmatlan, különlegesen a feladatára. A tevékenységét körüllengő titok miatt – amely nagyban hozzásegíti, hogy megmaradjon a teljes alkalmatlanság állapotában - azonban csak ritkán szembesülünk a lehangoló igazsággal, ezért olyankor meglepődünk. Pedig nem kellene! Miért pont Titok Miki lenne különb, mint az őt felügyelő államtitkárt adó párt (bármelyik is), vagy a bármelyik pártot kiizzadó társadalom.

A téma felkérődzésére annak a hírnek kapcsán kerül most sor, amely bepillantást engedett nevezett Titok Miki egyszerű, dolgos hétköznapjaiba, mely hétköznapok során emberfeletti kihívásokkal szembesülve védi társaival a hazát a világ-összeesküvéstől (esetleg még a meteor becsapódástól is, mint Bruce Willis). Összefoglalva: a mi Bondunk tankolás után nem akart fizetni, szolgálati fegyverével megfenyegette a kutast, mire a kutas lefegyverezte a magasan képzett szuperügynököt(!), aki ezután elmenekült. Rövidesen elfogták, kihallgatásán furfangosan mindent tagadott, bűnüldözőink arra gyanakszanak, hogy az inkriminált cselekmény idején ittas volt.

Rendben van, a szuperügynök is ember, nagy a feszkó a világ-összeesküvés elleni harcba, oldani kell azt.  Na de, könyörgöm, milyen mentális és intellektuális szinten van az az ember aki bármilyen részegen is ilyet csinál. Így! Milyen önkontrollal bír az, aki be tud annyira rúgni, hogy ilyesmi egyáltalán felködlik benne? Ki adott ennek fegyvert? Mert az legálisan volt neki (az anyósülésre kirakva)! Felteszem, a nemzetünk biztonsága fölött fegyveresen, titkosan, különleges jogosítványok birtokában őrködők szigorú válogatáson esnek át. Vajon ez az ember milyen szűrőkön esett át a küszöbön kívül? És azokon a szűrőkön vajon ki akadna fenn? Akinek szembogarában sárga koncentrikus körök villódznak, mint az őrült rajzfilm-figurákéban? Milyenek lehetnek a kollégái, akik eltűrték maguk között? Milyenek lehetnek a főnökei, akik eltűrték beosztottjuknak és kiengedték az utcára fegyverrel? Szóval milyen is lehet a megidézett társulat?

Ne szemérmeskedjünk! Mondjuk ki bátran, fennhangon az ítéletet.

Intermezzo: Ítéletünket vélhetően sajnos nyugodtan kiterjeszthetjük a kevésbé titkos fegyveres testületekre. Mondjuk pl. arra a rendőrségre, amelynek tábornoka részegen lehugyozza a székházat, akit ezután lefokoznak kerületi kapitánnyá (!), amely minőségében szintén részegen karambolozik, és az első eset után menedzsertablettákra, a második után alteregó(!) garázdálkodására hivatkozik. És ez az ember a tábornokságig vitte ebben a nagyszerű csapatban! Milyenek lehetnek az alezredesek? Az operatív munkát végző beosztottak? Olyan is az a bizonyos operatív munka. Mindezeken túl olyan szörnyű gyanúm is van, hogy közszolgáltatásaink jelentős részénél  – tisztelet a kivételnek – is  megállna ez a minősítés.

Lássuk be, ezen a szinten már nem lehet javítgatni. Ezt abba kell hagyni. Sokba is van az nekünk, hogy legális fegyverrel lássunk el alkalmazott dühöngőket, meg veszélyes is. Nem veszíthetünk semmit. Képzeljük el, mi lehet az, ami ellen ők képesek megvédeni? Az csak hagy jöjjön!

A másik lehetőség, hogy a fenti gondolatmenetet elutasítjuk, és a tényeket lazán ignorálva elhitetjük magunkkal, hogy apró botlásoktól eltekintve alapvetően mégis rendben vannak a mi szolgálataink. Ha ezek rendben vannak, akkor az alkalmazott szelekciós rendszerük – mint nagyon fontos összetevő -  is alapvetően rendben kell legyen, akkor pedig apró defektusoktól eltekintve a mi ámokfutó Titok Mikink is rendben van. Ebben az esetben viszont a kútkezelőt kell elővenni! Nem lehet egy egyszerű benzinkutas az, aki egy minimálisan is rendben lévő fegyveres nemzetbiztonsági alkalmazottól puszta kézzel el tudja venni a fegyverét! Ez az ember a CIA és a KGB nászában fogant világösszeesküvő. Esetleg egy klingon. Egy Alien. Mert a Földön nem él ilyen.

 

2 komment

Címkék: megmondás így látom én

Lógni fog!

2013.07.11. 17:24 Álszentfazék

Csakúgy, mint az egyéneknél, a nemzetek életében is el-eljő a számvetés pillanat. A pont, ahol egy percre megállnunk, és fejünket kiemelve a mindennapi kavargásból  végigtekintünk a megtett úton, eltöprengünk azon, hogy mivé váltunk, helyünkről és szerepünkről a világban, továbbá messze jövendővel komolyan vetünk öszve jelenkort.

Mikor elolvastam a hírt, hogy vádat emelnek egy 15 éves fiú ellen, aki enkezével gyártott igazolással próbálta fedezni egynapos iskolakerülését, megértettem, hogy ilyen ponthoz érkeztünk most el.

A gyermekvédelmi szolgálat munkatársa és a rendőrség bűnmegelőzésre szakosodott előadója – az utóbbi kicsit megkésve, hisz a bűncselekmény már megesett – alkotta szemfüles rendvédelmi egység csapott le a normaszegőre egy bevásárlóközpontban. Számon kérték rajta, hogy mit keres az élvezetek templomában a legnagyobb dologidőben, mire a rafinált kis gengszter betegségére hivatkozott. Korábban keljen azonban az, aki rendünk éber őreinek eszén túl akar járni. Bűnüldözésünk könnyűlovassága forró nyomon vágtatva derített fény az igazságra. Hiába bánta bűnét osztályfőnöke előtt az iskolájába hurcolt briganti – ez különösen felemelő jelenet lehetett, a méltóság eme  megható ünnepén mind a gyermekvédelem, mind a pedagógia közreműködő jelese átérezhette, milyen az, mikor egyszerre érkezik meg a szakmai és az emberi csúcsra – a megtorlás gépezetét már nem lehetett megállítani. A rendőrség közokirat-hamisítás gyanújával az ügyészséghez fordult.

Húú, bazmeg!!!

Ez nem egy abszurd komédia jelenete, amin a néző már nem is nagyon nevet, mert semmi köze a valósághoz. Ez a honi rögvaló.

História est magistra vitae.  A múlt század nyolcvanas éveiben a Szovjetunióban munkanapokon, munkaidőben rendőrségi egységek járták a szórakozóhelyeket  és igazoltatták az ott mulatozókat. Aki nem tudta bizonyítani, hogy jogosan vonja ki magát a kommunizmus alapjainak lerakásából, az bizony számolhatott a hatóság fokozott figyelmével, és ezen figyelem alanyának lenni ott és akkor az álmoskönyvek szerint nem volt az élveteg jövő csalhatatlan előjele. Ráfeküdtek tehát rendesen a munkafegyelemre hatóságilag; a kommunizmus mégsem épült fel. Aki emlékszik arra a korra, tudja, hogy a szovjet ipar termékei vagy minden elképzelhető minőséget alulmúltak, vagy minden elképzelhető mértéket meghaladóan voltak veszteségesek. Pedig, hogy igyekezett a rendőrség!  Még gabonából sem tudtak maguknak eleget termelni, ott, ahol most ebből jelentős mennyiségű export áll elő. A Szovjetuniót maga alá temette a gazdasági összeomlás, a nyugat úgy nyerte meg a gazdasági versenyt, hogy a egyetlen sörözőben sem tartott a rendőrség táppénz ellenőrzést. Azt a hanyatló anyjukat!

Ha egy 15 éves gyerek ellen vádat emelnek egy fals igazolás miatt, akkor mi jár annak a büdös kölyöknek, aki idegen kerítésen átnyúlva leszed egy marék cseresznyét? Hiszen az lopás! Kisértékű, az igaz, de hát az iskolakerülőnk sem az ország költségvetését hamisította meg. Ha meg cseresznyeszedés közben néhány ág is letörik, az már rongálás. Esetleg még garázdaság is! Az ilyennek még a cellakulcsát is eldobják majd! És aki az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljen aznap egy kőre lépett? Bíróság elé áll vajákolásért?

Értjük mi a célt. A lógós tudatlan marad, ezt elkerülendő rendőr vigye őkelmét az iskolába! Milyen jó is lesz a hangulat ettől az inkriminált oktatási intézményben! Felszabadult, csillogó szemű nebulók fogják szorgosan szívni magukba a tudást. A kis csaló ellen meg emeljünk vádat is, mindjárt tudni fogja a Pitagorasz-tételt! Ha még gályarabságra is ítélhetnénk, rögtön le is doktorálna!

Félre azonban a tréfát! Az biztos, hogy egy dolgot az iskolakerülő is, de még az osztálytársai és a barátai is megtanulnak. Félni. Pedig semmi okuk rá, lám a gyermekvédelem éppen védi a gyermekeket, a rendvédelem a rendet.

Oszoljunk, kérem, nincs itt semmi látnivaló!

6 komment

Címkék: életérzés így látom én

Mephisto keringő

2013.05.19. 23:02 Álszentfazék

Minden kultúrkörnek megvannak a visszatérő kérdései. Ezeket időközönként felteszi: akár valamely (nagyon saját) klasszikusának felélesztésével, akár új művekkel. Hogy is állunk a hazával és a haladással? A jogokkal és a kötelességekkel? A közösséggel és az egyénnel? A hatalommal és a szabadsággal? A múlttal és a jövővel? A viszonyunkkal a transzcendenshez és a szomszédokhoz? Vágyott és valós helyünkkel és szerepünkkel a világban? És sorolhatnánk napestig. Minden csapat összeállít ezekből egy mixet és abból időről-időre nagyot húz. A keverék kevésbé fontos összetevői gyakran változnak, de a lényegesek csak nagyon lassan. Más csapatok is kérdezhetnek hasonlókat, de mi ezekre a kérdésekre nagyon felkapjuk a fejünket. Nálunk „nagyot szól” a kérdezés. Nagyon akarunk rá válaszolni, gyanítom, pont azért, mert nem tudunk igazán megnyugtatóan. Aztán idővel belefáradunk az erőlködésbe és a szőnyeg alá söpörjük. De nem hagy nyugton. Valahogy nálunk mindig olyan a helyzet, hogy ezt a kérdést fel kell tenni. Hogy ezt a kérdést kell feltenni! Aztán egy idő múlva - nagyjából ritmikusan – már nem bírjuk megállni, és újra feltesszük.

Nagyot szólt Alföldi és Stohl Mephistója a Nemzetiben.

Intermezzo No. 1: Lehet most lenéző ajakbiggyesztéssel kérdezni: - Ugyan hol szólt nagyot?! Lehet, de hülyeség. Mindenhol nagyot szólt, ahol egy színházi előadás bármekkorát is szólhat. Ahol nem szólt, ott semmi ilyesmi nem is szól soha semekkorát. (A Made in Hungária a József Attila Színházban ebben az értelemben nem „ilyesmi”.)

Tehát, nagyot szólt. Nyilván nem függetlenül az aktuálpolitikai áthallásoktól. A szűkebb körűektől, a Nemzeti igazgatóváltásával kapcsolatosaktól sem, és a tágabb körűektől sem. Megint csak lehet kérdezni, hogy mindezektől függetlenül, pusztán  művészi értékei miatt is ilyen nagyot szólt volna-e? Lehet kérdezni, de ez sem egy okos kérdés. Itt és most van – mint minden a saját ittjében és mostjában, a színház meg egyenesen nagyon – nem téren és időn kívül. Itteniek csinálják most a mostaniaknak itt. Akárcsak a politikát.

Szenteljünk inkább egy kis figyelmet annak, hogy bő harminc esztendeje volt már nekünk egy  Mephistónk. A Szabó István féle. Én emlékszem rá, az meg egyenesen kurva nagyot szólt. Nem mennék  bele semmilyen műelemzésbe, meg hasonlítgatásba – főleg, mert a Nemzeti előadását nem is láttam – csak bámulok töprengve, hogy ez már megint milyen aktuális, Megint vagy mindig?

Intermezzo No.2: Németh László írja az önéletrajzában (Homályból homályba), hogy 1956-ban – néhány hónappal a forradalom előtt, de ezt persze ők akkor nem tudhatták – a Galilei bemutatója „mekkorát szólt”. Hogy ünnepelt az értelmiség, hogy tüntetett. Micsoda aktuálpolitikai áthallások voltak ott. A bigott hatalom, amely megtöri, kiegyezésre kényszeríti az Értelmiségit! Mert – ne szépítgessük – Galilei is kiegyezett. Nem ment máglyára, még csak száműzetésbe sem.  Visszavonta szépen a tanait fennhangon és ünnepélyesen, és talán az orra alatt elmormogta közben: Eppur si mouve. Félreértések elkerülése végett: nem kérem én senkin számon a hősiességet. Különben is, véleményem szerint Galilei munkássága és az a „Mégis mozog” többet használt – avagy ártott, attól függ honnan nézzük -, mint akárhány mártírhalál. De ettől még tény: kiegyezett. A pesti közönség pedig lázasan ünnepelte a drámát, amely ennek a kiegyezésnek a keservéről és kérdéseiről szólt. Nagyjából 30 évvel a Szabó-féle Mephisto előtt. Amit nagyjából 30 évvel követett ez a mostani. A ritmus, kérem, a ritmus.

A hatalom, amivel ki kell egyezni. Mert hát mi a túrót is lehetne egyebet csinálni vele?! És mint a gyermek, ki nem is tudja, mit is kíván jobban: a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél: így nem tudjuk mi sem, hogy mi is hiányozna jobban: a hatalom, vagy a kiegyezés. Mert kiegyezni való hatalom nélkül árvák vagyunk és védtelenek, félünk és szorongunk. Jól megcsinált kiegyezés nélkül meg nincs sikerélményünk. Mert ha valamit, ezt piszok jól csináljuk! Feltéve, ha megvannak a szükséges körülmények! Ja kérem, szarból nem lehet várat építeni! Mondjuk ki: kell az a kis elnyomás, mégpedig pont olyan, amivel jól ki tudunk egyezni. Ha a történelem vak erői kiszúrnak velünk és külföldről nem tudjuk beszerezni, akkor csinálunk magunknak. Ha az importált nem megfelelő, fáradtságot nem kímélve alkalmassá tesszük. És addigra meg is szeretjük. Csakúgy a miénk lesz, mint az, amelyik kezdettől nálunk készült.

Valószínűleg nem csak nálunk merül fel ez a kérdés időnként, inkább azt mondanám: felénk. Aligha véletlen, hogy az eredeti Mephistót egy német írta. Aztán a németek mintha továbbléptek volna. Mintha már lenne erre egy megnyugtató válaszuk, mintha már nem akarnák ezt a kérdést föl-föltenni. Szerencséjük volt, mondjuk, hogy ’45-ben a háromnegyedüket nem az oroszok szállták meg. De csak magunkat csapjuk ezzel be, mint az önfelmentő balsorssal, mely régen tép. Ez nem szerencse kérdése. Nem csak. ’89-ben nekünk is szerencsénk volt. A Szovjetunió nem miattunk omlott össze. Az sem rajtunk múlt, hogy nem csak vérben úszó radioaktív hamu maradt utána. De még az sem a mi érdemünk, hogy Európa közepén éltük át az összeomlást. Mert a Szovjetunió Örményországban is összeomlott! A keleti blokk Boszniában is. Mi viszont készen kaptuk a demokráciát és a jogállamot, importálhattuk zavartalanul a nyugati mintákat. Nekünk a Szovjetunió pont Ausztria mellett omlott össze. Mázli. Csak tudni kell élni vele.

Emlékszem, Szabó István filmjét először a politikailag lényegesen és érezhetően merevebb, vonalasabb  Csehszlovákiában, Pozsony külvárosában láttam egy eldugott kis moziban. Valahogy itthon nem jutottam el rá, aztán egyre nagyobb lett a híre, már Oscart is kapott, és ott beleszaladtunk, hát megnéztük. (Magyarul ment, feliratozva.)

Akkor és ott jóérzés volt, hogy nálunk már ezt is lehet. Most nem annyira jó az érzés, hogy nálunk még mindig ezt kell.

Szólj hozzá!

Címkék: életérzés így látom én kultur fintor

Ráég

2013.05.12. 11:59 Álszentfazék

Szóval, mert mindenki érti.

Mint a minap voltam bátor kifejteni:  véleményem szerint a trafikügyből azért lett ilyen egetverő skandalum, mert mindenki érti. Nos, önkritikusan be kell vallanom, hogy a demagóg egyszerűsítés hibájába estem. Ez csak a dolog egyik aspektusa. A legalább ilyen fontos másikat úgy érhetjük tetten, ha igazítunk egyet az igeidőn.

Nem csak az a baj, hogy mindenki érti, az sem kevésbé, hogy mindenki értette.

Mármint, a tábor, a párt, a slepp minden tagja, a legapróbb lokális politikai terminátor is értette, hogy mi benne a buli. Ez az egybites pártkatonák mutyija, le is csaptak rá mindahányan, mint tyúk a langyos takonyra.

Mert a jelentős pénzáramok irányvektorának apró módosításával is lehet komoly bevételhez jutni, de ott a talpas suttyóknak nem osztanak lapot. Az ilyen vektor-környéki matatáshoz az elithez kell tartozni. Vagy a társadalmihoz, vagy a szakmaihoz – szerencsére az erkölcsihez nem. Vagy nagyon kell érteni valamihez, vagy ismerni kell valakit, aki nagyon ért hozzá. Biztosan álomszerűt lehet szakítani az atomerőmű-építésen is, de ott a vak komondorok vármegyei gazdái nem rúgnak labdába. (Ők aztán ezért mást rugdosnak. Ja kérem, a frusztrációtól nagyon beáll az emberbe az ideg!) Bevallom, nem jártam utána, de úgy ránézésre kevés közöttük az atomfizikus. Megkockáztatom, a nemzetközi energetikai piacot szabályozó jogi környezet sincs a kisujjukban. Sőt, lehet, hogy hirtelenjében felhívni sem tudnának olyat, akinek ott van. Hát igen, így nehéz!

Mi marad akkor a mozgalom áldozatkész, ámde egyszerű katonáinak? Földet osztanak az unokaöcsnek, trafikengedélyt az asszonynak, mert azt értik, abból hogyan lesz a pénz.

Intermezzo: A patika is jó, de ahhoz kell egy patikus, az meg már nagyon értelmiségi, olyan nincs a látókörben. Nem is volt botrány amiatt, hogy patikaengedélyeket osztogatnak a helyi alapszervek.

Ők ezen a szinten képesek lenyúlni, de ennek csak bukás lehet a vége! Törvényszerű, hiszen ezt a szintet megérti a közeg is, amelyből vétettek. A hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezete. Kevésbé lírai hangütéssel: mink.

Mert nem csak maga a tartalmi rész illeszkedik nyájunk komplex sémáihoz, de a kivitelezés színvonala is. Itt nincsenek rejtett összefüggések, félszavak, titkos utalások, nehezen felderíthető kapcsolódások. Bemegy a pártszellem helyi inkarnációja a közgyűlésre, oszt kivágja az asztalra a listát. Mert nem csak kenyérrel él az ember, az is kell, hogy lássák a többiek, hogy mekkora egy csávó ő! Hatalma van neki, kedve szerint ír föl, húz ki a listáról. És a hatalmat meg kell élni, ettől jön az a kellemes bizsergés a pájsliban. Esetleg emilt ír az ő stiláris és szellemi szintjén. Névvel, címmel, a tárgy helyettes államtitkároktól ellesett könnyed  megjelölésével. És a „Másolatot kap” rovat gondos kitöltésével, ne maradjon már homályban, hogy a döntéshozók komoly ügyekben mennyire adnak a szavára.  Értjük mi ezt, az eszme helyi vezérképviselője is emberből van. De az, hogy erről az ejakularotikus aktusról felvétel is készülhetett, hogy az emilek dolguk végeztével nincsenek kitörölve, azt sejteti: meglehetősen buta emberből. No ezért nem ő építi az atomerőművet – mindannyiunk kurva nagy szerencséjére, tegyük hozzá!

Ezt a folyamatot az alom eleje, a vezérkar fojthatta volna csírájában el, a nagyok, akik így vagy úgy, de ahhoz a bizonyos elithez tartoznak, akiknek erre a szintre már nincs szükségük. És mostani nagyjainkról joggal gondolhattuk volna, hogy meg is teszik. Hiszen sikerekben gazdag politikai pályafutásuk során ezt a jelenséget kihasználva semmisítették meg mind a szövetségeseiket, mind az ellenfeleiket. A kisgazdákat, akik elég hülyék voltak ahhoz, hogy el lehessen kapni őket a Parlament parkolójába a húszmilliós aktatáskával. A szocikat, akik szellemi hanyatlásuk végstádiumában leküzdötték magukat a Zuschlag/Hagyó szintre. Elsumákolni az ifjúsági táborok pénzét! Dobozban hordani ki a kápét a BKV-tól! Pfuj!  Az ilyen büdöslábú lenyúlás a megérdemelt politikai vég kezdete. Tehát, ha valaki, akkor ezeknek a dicső csatáknak a győztese pontosan tudja, hogy a „mindenki lop, és ezt mindenki érti” jelenség milyen végzetes lehet. És mégis! Illetve: mégsem.

A tragédia gyaníthatóan a győzelem maga. Túl nagy lett, és ezzel a csapat is. A mindent uraló, kézivezérlő hatalomhoz rengeteg kiszolgáló kell. Azokat mind meg kell valamivel jutalmazni. A felügyelő és egyéb bizottsági helyek, az államapparátusi szinekúrák száma véges. Ahol meg csinálni kell valamit, azt viszi a Lajos.

Az ökröket időnként oda kell kötni a jászolhoz, különben nem húznak. Az a baj, hogy a sok ökör evés után böfög, meg fingik, és a környéket is teleszarja. Ettől aztán elégedetlenkedni kezd a nép és vágóhidat követel. No már most, ha a főpásztor nem hagyja levágni az ő kedves ökreit, oda a szavazótábor. Ha hagyja, hogy a nép bosszúéhségét csillapítandó hamburger készüljön belőlük, akkor viszont nyáj nélkül marad. Akinek ezt a dilemmát sikerül feloldania, az dinasztiát alapíthat a Kárpátok ölén.

9 komment · 1 trackback

Címkék: megmondás így látom én

A füstölgés oka

2013.04.26. 14:08 Álszentfazék

Vajon miért lett ekkora botrány a trafikügy? Mert mindenki érti.

Távol álljon tőlem, hogy elbagatellizáljam azoknak a kínját, keservét, hogy megkérdőjelezzem felháborodásuk jogosságát, akiknek sok éves munkája vész kárba, az egzisztenciájuk alapja rendül meg. Sajnálom őket és felháborítónak tartom az eljárást, de ilyesmi nap mint nap megtörténik számosakkal számtalan helyen, és az érintettek szűk körén kívül a kutya sem háborog. Sokan tudnánk sok példát mondani. És ez most nem a kormány ekézése. Az előző kormány alatt is megtörtént, meg az előző rendszerben is, meg ameddig vissza tudunk nézni a múltunkban, a kontrollálatlan hivatal mindig rengeteg ember életét keserítette meg, rengeteg pályát tört derékba. Ez rendszerfüggetlen, abból következik, hogy mindig mi vagyunk/voltunk a hivatalért és soha nem a hivatal értünk. A mostani eset különlegessége abban áll, hogy jól kommunikálható. Pontosan tudjuk, hogy ki a hunyó. Tematizálni lehet a közbeszédet.

Ráadásul, mindenki érti, hogy hol a buli a dologban, és a kedvezményezetteknek is van arcuk, sőt néha közismertek. Nem kell magyarázni, hogy miért vérlázító, ha a 30 éve trafikozó üzletét odaadjuk Palcsó Tominak. Azt viszont kevesen tudják lekövetni, hogy egy sokmilliárdos közbeszerzés kiírásában hol a disznóság. Az átlag érdeklődő már a kimondhatatlan nevű egymást össze-vissza tulajdonló cégek felsorolásánál elveszíti a fonalat.

Intermezzo: Már egyetemistaként rádöbbentem, hogy a nehézkes jelölés  mennyire megnehezíti a levezetések megértését. Sokszor nem is olyan bonyolult az, csak szerencsétlenek a szimbólumok. Biztosan nem csak bennem van meg ennek fölismeréséhez az okosság, és biztosan számosan rájöttek arra is, hogy ezzel mennyire el lehet vinni az erdőbe a kíváncsiskodókat. Olyan holdingot, meg konzorciumot alapítok, hogy az élettől elmegy a kedved!

És akkor a szakmai kérdésekig még el sem érkeztünk! Ha valaki nem annyira hülye, hogy az tengersík rónán épít viaduktot, meg alagutat, akkor a közvéleménynek reménytelen elmagyarázni, hogy hol lopják meg. Ráadásul a kár és a károsult sem ennyire konkrét. Itt pontosan tudjuk, hogy ki, mennyire és hogyan faragott rá a sompolygásra. Ha viszont évente 100 kilométerrel kevesebb utat újítunk fel a lopás miatt, mint lehetne, akkor az a kár szétkenődik. Nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy te, meg te pont azért nem kaptál munkát, mert a szomszéd falu előtt megállt az aszfaltozó.

Hogy egy példával szemléltessem miről is beszélek, nézzük a közlekedési balesetek és a légszennyeződés viszonyát. A balesetnél egyértelmű az elkövető, a tett és az áldozat. Ha különösen sok az áldozat, felelőtlen a tett, ismert a tettes, akkor ennek megfelelően nagy is a felháborodás. Azt is lehet tudni, hogy az autók gázaitól mennyivel lesz több az asztmás, tüdőbeteg, rákos, és azt is tudjuk, hogy ez keserves sors. De azt nem tudjuk, hogy konkrétan kinek a kipufogója kinek a tüdejét teszi tönkre. Az presztízsveszteség egy kormánynak, ha egy balesetet okozó celebet futni hagy, de abba aligha bukik bele, ha futni hagyja a füstokádó autókat.

Hogy a fenti példánál maradjunk, a trafikügy bizony baleset. Méghozzá olyan, hogy a mozdonyvezető maga zárta rá a sorompót az átjáróban a zsúfolt buszra, hogy aztán jól áthajthasson rajta, így szerezve meg az illegális fémkereskedőknél kedvező áron értékesíthető alvázat. Ebből nem lehet jól kijönni.

Mármint, az érintetteknek nem lehet. Mert ha itt egy erős vezető - mondjuk, egy miniszterelnök – szétcsap a panamázók között, ha határozott kezébe veszi a szétfutó szálakat, ha igazságot tesz és rendet vág, ha kiosztja azt a sallert az érzéketlen bürokratáknak, nos akkor ő egészen kádárjánosi magasságokba emelkedhet.  A nép egyszerű gyermeke tudni fogja, hogy a vezető nélkül itt még rágyújtani sem lehetne. Ha viszont a nevezett vezető hagyja, hogy hiába füstölögjön az ő népe, akkor könnyen juthat a hamvadó cigarettavég sorsára. Történelmi sorsfordulóhoz érkeztünk. Érdeklődve várjuk a fejleményeket.

202 komment · 2 trackback

Címkék: megmondás így látom én

A Capone-Hoover léösszeszűrés

2013.04.24. 12:19 Álszentfazék

Nem tudom mennyi az igazság vagy a ferdítés az elhíresült Laborc - Portik tárgyalásban. Nem tudom, hogy csúsztattak-e, vágtak-e, emeltek-e ki a szövegkörnyezetből, avagy ez az igazság maga. Nem tudom, de kurvára nem is érdekel. Mit ahogy az sem érdekelne, hogy a megvesztegethető közterület-felügyelő és a szlovák rendszámú terepjárójával rokkant helyen parkoló celeb titokban felvett eszmecseréjének vannak-e közéleti vonatkozásai és milyenek.

Meg van az ugye, hogy a nemzet főtikosszolgája, akinek honi James Bondok dolgoznak a keze alá összeül az alvilág urával ármányt szőni. Valami krimóban, nyilvánosan, mint Hugyos Józsi, a kukák böngészője, meg Szopós Maca, az egykor szebb napokat látott kéjhölgy a kerület hatlépcsős becsületvesztőjében. Csak az ármány helyszínén kicsit drágább a sör. Aztán erről az összeesküvésről felvétel is készül. Amit le is gépelnek. Amit a főtitkos egyszerűen hátrahagy az őt követő rezsimnek, amelyik ellen összeesküdtek. És az alvilág sátáni hatalmú és gonoszságú fejedelme hagyja ezt nyilvánosságra kerülni.

Tévedések elkerülése végett, nem gondolom, hogy mindez hazugság. Sőt, majdnem biztos vagyok benne, hogy a dolgok pontosan ezen a színvonalon történtek. És ez az, ami itt fontos.

A nagyívű, rettenetes ármány, amely egyetlen árva leleplezést, karaktergyilkosságot, politikai bukást sem eredményezett. Egy olyan országban, ahol évtizedek óta minden választáson, minden parlamentbe jutó párt, mindenki által tudottan ellop pár milliárdot; ott egy majd’ 300 fős frakcióban egy kósza félredugást, egy spanglit szívó utódot nem sikerült felmutatni. Megint csak kerüljük el a tévedést! Nem gondolom, hogy nem volt ilyen ármány. Nagyjaink ezt ilyen színvonalon szövik. Emlékszünk még a Horn-kormány titkos és törvénytelen megfigyelési ügyére? Amiből az MSZP vezérkara akár azt is megtudhatta, hogy Deutsch Tamás anyukájának mi a leánykori neve. Az is egy nagy ármány volt, amit a nagy lepelnek borzasztó lerántása követett.

Így megy ez felénk, ez a mi kicsi világunk. Orrán-száján szivárgó titkosszolgálattal meg ügynökaktákkal; gyalogosokat rugdosó, bulvárlapokban szereplő miniszterelnöki szürke eminenciással; az elmúlt nyolc év elszámoltatásával, ahol végül az állam fizet a vádlottaknak; hóesésben SMS-t küldözgető katasztrófavédelemmel; Scmitt doktorral és Semlyén doktorral; Kovács Lászlóval, aki vegyipari technikumára bazírozva akart uniós biztos lenni; Veres Jánossal, aki ugyanezt a középfokú angol nyelvvizsgában bízva célozta meg; nagytőkéseinkkel, akik közül az egyik éppen a nullponti energia kicsatolásával foglalkozik, a másiknak meg nem derogál az  MLSZ elnökének lenni; a gránitszilárdságú alaptörvény második, javított és bővített kiadásával házaló Kerényi Imrével; kiszivárgó öszödi beszéddel; kórházi széfekben manifesztálódó egészségügyi reformmal; sátorozó Gyurcsánnyal és még nagyobb rezsicsökkentést ígérő MSZP-vel …

Szánalmasan pitlák. Ha legalább humorunk lenne, öniróniánk! Akkor talán még szerethetők is lennénk, valahogy úgy, mint Pepin bácsi. De a mainstream humor színvonalát a  Showder Klub és a Heti Hetes lövi be. Ez így egyszerűen ciki.

Szólj hozzá!

Címkék: megmondás így látom én

Elszámoltatunk éppen

2013.04.23. 15:48 Álszentfazék

Hagyó Miklós tulajdonképpen egy hatalmas lakmuszpapír. Esetleg állatorvosi ló. Ami vele, körülötte történik - politikusként is, vádlottként is – elképesztő extenzív totalitással mutatja  lángoktól ölelt dagonyánk állapotát. Lassan ideje lenne, hogy a társadalom formálisan is lerója háláját a Nemzet Indikátora előtt. Elsőként kaphatná meg a babérkoszorúval ékesített Nokia-dobozt. Lélekben 15 millió adja össze a 15 milliót.

Idestova egy esztendeje horgadoztam föl azon, hogy a Hagyó-ügyben  derék bűnüldözőink fontoskodó bohóckodással előadott rajtaütése óta évek teltek el, és egy nyomorult elsőfokig sem sikerült elvergődni. Pedig annyira el tudnánk képzelni, hogy a látványelemek helyett ilyesmivel lepne meg a hatóság. Nos, a meglepetés kicsit váratott ugyan magára, de végül csak beköszöntött. A hatóság megszülte az első ítéletet. Csipetnyi üröm az örömben, hogy a nevezett hatóság a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága, és verdiktjében nem Miklósunkat ítéli el, hanem neki ítél meg. Mintegy 4 millió kártérítést (+2 misi perköltség) indokolatlan fogvatartás és hasonló úri huncutságok miatt. Hagy idézzem most váteszi önmagamat 2012-ből: „Aztán a végén még az állam fizethet neki, és a követelés – lássuk be – teljesen jogos lesz. A töketlenkedésnek ára van!”

Intermezzo: Ha az ember önmagát idézi, abban szemérmesen mindig benne van: Ugye milyen okos vagyok! Félre azonban a szemérmességgel! Emelje fel a kezét, aki nem ezt gondolja önmagáról! Kétségtelenül vannak olyanok is, ők viszont a nagyon ügyesek. Csak az álszentek nem ismerik ezt be. Ha azonban Álszenfazékságunkat már fölvállaltuk, a további álszenteskedésnek nincs értelme. Mint mikor Gloucester bejelenti a nyílt színen: Úgy döntöttem, gazember leszek. Felszabadultan lehet vállalni összes vonatkozó jellemhibánkat, ha a legnagyobbat már beismertük.

Nos igen, a hülyeségnek ára van. Jelenleg kb. 6 milliónál áll a számláló – plusz 15 a Nokia-dobozban -, de mielőtt megkönnyebbülten hátradőlnénk, hogy megfizettük, túl vagyunk rajta, jó ha tudjuk: ez is csak egy indikátor. Mint a hőmérő az elromlott atomreaktor oldalán. Az igazi kár nem az elgörbült mutató, hanem az, amiről tudósít.

Szólj hozzá!

Címkék: megmondás így látom én

A szellem ereje

2013.04.19. 18:19 Álszentfazék

Az egész emberiség beleférne egy döbbenetesen pici kockába. Ha egy ember térfogatát  átlagosan 70 liternek fogadjuk el – valószínűleg kevesebb – a Föld lakosságának számát pedig 7 milliárdnak vesszük, akkor az emberiség össztérfogata nagyvonalú kerekítéssel egy fél köbkilométer .  Tessék utánaszámolni: 7 milliárdx70 liter az ~ 500 milliárd liter (5x1011). 1 m3 az 1000 liter (103), tehát 500 milliárd liter az 500 millió (5x108) m3 . 1 km3 az 1 milliárd m3 (1000x1000x1000=103x103x103=109). No már most, az 500 millió az éppen az 1 milliárd fele. Tehát a földön pillanatnyilag élő összes ember elférne egy  1 km x 1 km x 500 méter méretű kockában. Nem nagyon kényelmesen, leginkább csak ledarálva, de az tény, hogy ennyi a térfogatunk.

Hogy ez milyen végtelenül pici mennyiség, annak szemléltetésére álljon itt néhány adat. Az óceánok térfogata 1,37 milliárd km3. Pedig ez sem sok, a Föld térfogatának mintegy 800-ad része (0,00125). Ha mindannyiunkat behajítanának az Atlanti-óceánba, akkor annak vízszintje hozzávetőlegesen fél ezredmilliméternyit emelkedne. Nem lenne egy csobbanás! De még a Földközi-tenger is csak 0,2 millimétert. Még Velencét sem tudnánk elárasztani. Érdekes, mert megépíteni, azt megtudtuk! Nem hogy Velencét, de egy parton felejtett fürdőgatyát sem mosnánk el.

Ez az elhanyagolható mennyiségű biomassza volna az oka kontinensnyi területek elsivatagosodásának, kontinensnyi méretű jégmezők elolvadásának, óceánok elkoszolódásának, végtelen őserdők kipusztulásának? Mikor egyetlen gleccser többen van?! Vagy ez nem mennyiségi kérdés?

Lehet, hogy abból a 70 literből csak az a 1,5 számít ott a homlokcsont mögött? De az nagyon! (Össztérfogat: 0,01 km3 )  A többi 68,5 liter csak egy marha nagy tápegység, meg a gyártósor ránk eső része?

Szólj hozzá!

Címkék: így látom én summa cum elegseges

A költészet holnapja

2013.04.13. 21:47 Álszentfazék

Kedvelem azokat az embereket, akik képesek valamiről elgondolkodni, akiknek időnként valamitől meglódul az agyuk és eljutnak valamilyen következtetésre, felvetésre. Bármiről bármire. Kedvelem, ha valaki tanújelét adja, hogy nem csak a falkája dalát tudja fújni, jobb esetben variálni, és a másik falkáét kontrázni, de időről-időre saját témái is vannak. Ez a képesség bizonysága annak, hogy az ilyen mind ember, és ez egyre kevesebb.

Az sem baj, ha a felmerülő gondolatok kisebb-nagyobb részével jómagam többé vagy kevésbé nem értek egyet. Sőt! Lássuk be, hosszú távon a felek egyetértése nem ígér pezsgő szellemi életet. Aligha várható szikrázó pengeváltás ott, ahol az egyik vívónak rendszeresen csak annyi a mondandója: milyen igaz!

A fentiekből következik, hogy élvezettel olvastam az egyébként is gyakran érdekes Sajtkészítők blog legutóbbi bejegyzését, amiben a szerző az elhíresült Gerendás-levél kapcsán támadt gondolatait osztja meg velünk, amely gondolatok üdítően ütnek el a „ballib bibsi mocskolódik” / „rohadt fidesz elűzi” dichotómia által kitűzött publicisztikai mocsár áporodott átlagától. Élvezettel olvastam, de korántsem egyetértéssel.

Megpróbálom röviden összefoglalni az ott írottakat, előre is elnézést kérve a szerzőtől, ha a szinapszis esetleg nem szája íze szerint való. Az okfejtés onnan indul, hogy véleménye szerint Gerendás Péter levélírói nekibuzdulásának (egyik) oka az a keserűség, amit nevezett választott életformájának teljes és szükségszerű ellehetetlenülése váltott ki. A jogdíjakból megélő popzenész figuráját a technikai fejlődés végleg lesöpörte a színről és ezt az érintettek érthetően nem kis keserűséggel élik meg. (eddig teljesen egyetértünk).

Ezek után a szerző továbbviszi, kiterjeszti a gondolatmenetét és oda jut, hogy az alkotásaiért kapott ellenszolgáltatásból megélő kulturális munkás is – legalábbis ezek néhány erősen érintett típusa, a zenész, az író, a filmes - el fog tűnni a színpadról. A jövő az amatőröké, akik kenyérkereső munkájuk mellett, szabadidejükben, hobbiként hozzák létre alkotásaikat. Sőt, az alkotók jelentősége, közismertsége – ami szerzőnk szerint a modernitás személy-centrikusságának következménye – is elvész, a fogyasztók csak a műveket koncentrálnak majd, létrehozójuk személyi adatai  csak a lábjegyzetben kapnak helyet, a különleges érdeklődéssel megáldottak számára. A jövő alkotójának archetípusa tehát a névtelen blogger.

Nos, ezek azok a következtetések, amelyeket jómagam minimum kicsit elhamarkodottnak tartok. Kezdjük talán hátulról, az alkotó személyének vélelmezett háttérbe szorulásával. A kulturális javak termelőinek ismertsége, széles körű megbecsülése, néha egyenesen sztárolása, nevük továbbörökítése korántsem a modernitás jellemzője. Szophoklész, Homérosz, Euripidész, Vergilius, Horatius, Ovidius, Csü-Jüan, Ariosto, Dante, Petrarca, Tasso,Moliere,Shakespeare … A sor a végtelenségig folytatható. Egyikük sem volt a modernitás gyermeke és a saját koruk éppúgy számon tartotta a nevüket, mint az utókor. Sőt, olyankor is nevet rendelünk a műhöz, amikor erős a gyanú, hogy az nem is egy személy alkotása (Homérosz). A technikai forradalom következtében ránk zúduló kulturális dömping pedig – szerintem – még jobban felértékeli ezeket a neveket. Mert, mint tudjuk, a nevük áruvédjegy, mint akármely mosóporé. És minél nagyobb, minél áttekinthetetlenebb az elérhető kulturális termékek mennyisége, annál nagyobb igény van kapaszkodókra, tájékozódási pontokra, védjegyekre. Tőle már olvastam, tetszett, tehát megint tőle veszek, mert ki bírja átböngészni a négyemeletnyi kínálatot.

Aztán ott van ez a névtelen blogger toposz. Hát, szerintem, a blogger rohadtul nem névtelen, mindössze publikációs tevékenységét elválasztja a magánéletétől, vagy egyéb munkásságától. Nem akar celeb lenni, csak írni. Szerintem, az a nézet, hogy egy mű alkotója akkor ismert, ha tudjuk a születési idejét és a feleségeinek számát, csupán az elfuserált irodalomoktatás mellékterméke. Ha a névre úgy tekintünk, mint egy entitást azonosító karakterláncra, akkor a blogger neve teljesen rendben van. Ez az a név, amely alatt eddig ilyen meg olyan írások jelentek meg, ennek fényében dönthetem el, hogy a következőt elolvasom vagy sem. Ha kritizálom, akkor a kritika ezeknek a műveknek az alkotójára száll. Ez így korrekt.  Miért kellene tudnom, hogy ki ő civilben? Nem akarok neki virágot vinni. Az írásainak minőségéből nem következik, hogy milyen férj, apa vagy fogorvos. Miért kellene ezeket összekötnöm az íróval? A legtöbb esetben egyébként ez az összekapcsolás a kultúra fogyasztóinak elsöprő többsége számára akkor is érdektelen, ha az alkotó „valódi” neve ismert. Csak mint védjegy érdekes a neve. Van persze számos kivétel, de a kivételt azért hívjuk így, mert nem ő az általános.

Ezzel analóg eszmefuttatást kívánnék elereszteni a bejegyzésben példaként felhozott középkori szerzőkre, akiknek ugye nem ismerjük a neveit. Dehogynem. Kétségtelen, hogy P. dictus magister vagy M.S mester nem kívánt a hivalkodás fertelmes bűnébe esni, de, mint alkotók, teljesen ismertek. P. írta a Gestát, M. S. festette a vizitációt. Ha előkerülne egy másik mű P.-től, egy másik festmény M.S.-től, akkor erre a tudásra lenne szükségünk. Azzal az információval, hogy a szerzőt Jakab fia Péternek hívták és bibircsókos volt az orra, nem lennénk beljebb.

No és akkor a lényeg, az a tétel, miszerint: ”Véget ért az alkotók egy-két évszázados kegyelmi időszaka, amikor alkotásukért megélhetést kaphattak cserébe.” Erre egy hasonló névsorral reagálhatnék, mint fent. Évezredek óta újra meg újra megjelennek a profi alkotók, akiket a közösségük eltart. Vergiliusnak nem volt a költészeten kívül más foglalkozása. Szophoklészről sem tudom, hogy kenyérkereset mellett írta volna a műveit. Én úgy látom, az egy rendszeresen felbukkanó igény, hogy kulturális szükségleteinket is főállású szakemberek elégítsék ki. Az persze változik, hogy a profi lét feltételeit milyen módon biztosítjuk, de valahogy biztosítjuk. Az imént említett középkorban is biztosították. Figyelembe véve, hogy milyen keservesen, rossz hatékonysággal állították elő az anyagi javakat, igazán komoly áldozatot hoztak amikor eltartották a kódexmásolókat, iniciálé rajzolókat, templomfestőket. Akik hivatásszerűen tették mindezeket. És nem csak a magas kultúrára igaz ez. Mindenféle igricek, regösök, lantosok, énekmondók, jokulátorok is megéltek. Igaz, a mi mércénkkel mérve elég szarul éltek, de akkoriban mindenki elég szarul élt a mi mércénkkel mérve.

Haydn-t is eltartotta Esterházy Miklós. Nem fizetett neki jogdíjat, de a karnagy úr azért egészen szolidan megélt. A lipcsei polgárok is eltartották a Tamás-templom karnagyait, köztük egy Bach János Sebestyén nevű igen termékeny komponistát. Voltaire sem végzett polgári munkát. Eltartották a királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoák, Katalinok és Frigyesek. Akkoriban ez így ment. Korábban másként, később megint másként és lehet, hogy mostanában megint változni fog. Persze, voltak számosan, akiket nem tartott el koruk társadalma, nyomorgó művészek, saját vagyonukból élők, kenyérkereső foglalkozás mellett alkotók, de ilyenek az „egy-két évszázados kegyelmi időszak” alatt is voltak bőven. Jogdíjakból is csak a szerencsés kisebbség élt – pláne gazdagodott – meg. (Tekintsünk most el a névsorolástól és a számháborútól. Minden korban, mindkét táborban akadtak elegen. )

Azt persze nem vitatom, hogy a technológiai forradalom éppen most alakítja át brutálisan ezeket a struktúrákat. Az is valószínű, hogy számosan vannak az átalakulás vesztesei – mint minden átalakulásnak – és ők nehéz helyzetben, rossz hangulatban lehetnek. Nem kívánom az ő kínjaikat bagatellizálni. Valószínűleg a könyvnyomtatás térhódítása idején kódexmásolónak lenni is igen deprimáló lehetett. Nekik privát szerencséjük volt, hogy szerzetesek lévén legalább a családról nem kellett gondoskodniuk. De ezek a sajnálatos egyéni gondok nem jelentik azt – szerintem – hogy búcsút kellene mondanunk az alkotásukért cserébe megélhetést kapó, főállású, profi kulturális munkásoktól. Ők láthatóan egy olyan alapvető szükségletet elégítenek ki, amely eléggé kényszerítő erejű ahhoz, hogy a megfelelő találékonyságra és áldozatkészségre  serkentse az embercsoportokat, amelyek így korról-korra megoldják  a – nemritkán nekik is igencsak szűkösen rendelkezésre álló – szükséges javak célbajuttatását.

Szólj hozzá!

Címkék: így látom én kultur fintor

A politika aktuális nyomorúsága

2013.03.28. 21:15 Álszentfazék

Nézem a tudósítást a rezsicsökkentést támogató aláírásgyűjtésről és nincs rá jobb szavam: szánalmas. Már nem is a tartalma miatt. A vizitdíjas népszavazás idején számosan számtalanszor elmondták, hogy mi a baj az „ugye nem akarsz most fizetni”  típusú kérdésekkel, és ezeket most újra elő lehetne számlálni, de nem érdemes, ez az akció nem éri meg. Ez csak egy bágyadt, fáradt, ötlettelen újrajátszás. Mint egy nyolcvanéves bonviván haknija a taktaharkányi tornateremben. Maga sem hiszi, hogy érdemes elkezdeni a jajcicát, ő unja a legjobban, de már nem tud új nótát tanulni. Már nem akar tapsot,csak haza szeretne menni a gázsival.

És bármerre nézek a politikai palettán, ugyanezt látom. Ez egy egyszínű paletta. Ernyedtszürke.

Az MSZP az üres tekintetre ereszkedő szemhéj és a  befejezhetetlen ásítás politikai szervezetté transzformálva. Az E14 már azzal megrázta a közéletet, hogy hosszú hónapok álmatag szédelgése után válaszolni tudott a „létezem-e egyáltalán” kérdésre. Azóta azon filozofál, hogy leüljön, vagy ne üljön, és mely asztalokhoz tegye ezt, esetleg ne is tegye, nehogy felébressze az ott szundikálókat. Az LMP pozicionálja magát. Mint évek óta, de most már két példányban. Mint egy nagyon rossz Csehov-előadás. Sose tudjuk meg, hogy eljut-e Olga Pétervárra, de legalább nem is érdekel. Gyurcsány előbb sátrat ver és éhezik, aztán sátrat ver és virraszt, mi meg vele, mert nem hagy aludni a gondolat: honnan ez a sziporkázó ötletesség?  A Jobbik enerváltan ismételgeti a keletnáci szólamait, hátha akad még valaki, aki meglepődik, hogy ilyet is lehet, de láthatóan enmaguk lepődnének meg a legjobban, ha ez megtörténne.

Kevesek által űzött, zárt sportokban (pl. vizilabda) lehet ilyet látni egy-egy nagy csapat kiöregedtekor. Amíg játszanak, a tehetségük vagy a helyzetük okán nem engednek felnövekedni magukhoz méltó utódokat. Nem adnak nekik teret. Amikor aztán elkopnak, akkor jön a lehangoló nihil. Őket rossz nézni, náluk már csak az utánpótlásukat rosszabb.

A rendszerváltáskor feldobódott egy politikus csapat, amiben voltak egyéniségek. Sőt még a később feltörő második vonalban is. Antall, Boros, Torgyán, Tölgyessy, Kuncze, Demszky, Magyar, Horn, Békesi, Bokros, Kovács László, Orbán, Pokorni, Szájer, Kövér,Fodor … Sok csúnyát lehetett rájuk mondani alappal, de tudtuk a nevüket. Lehet, hogy rosszul kormányoztak, de néha meg tudtak lepni. Aztán ők szép sorban eltűntek, vagy nagyon lepusztultak. Valószínűleg nem a tehetség, hanem a helyzet az oka az utánuk jövők egészen siralmas állapotának, de a tényen ez mit sem változtat.

Ugyan, mondjon már valaki egy második nevet az MSZP-ből! (Ugye nem Szanyival akarod kiröhögtetni magad?) Ki az ő gazdaságpolitikusuk? Az alelnökük? Még nincs két hete, hogy kirobbant a gyalázat a Táncsics-díj körül. Hogy hívják az államtitkárt, aki összehozta? Ki hallott már róla bármit is? Azokon meg, akiknek a nevét a pozíciójukból kifolyólag kénytelenek voltunk megtanulni, kétségbeejtően nagy a kabát. Semjén Zsolt a miniszterelnök-helyettesünk? Mesterházy az ellenzéki vezérünk? Zagyva György Gyula a nácink? Képzeljük el, mikor a Gyurcsány-Orbán vita helyett Szijjártó-Mesterházy párbaj előzi meg a választásokat! Amikor Csurka helyett Vona Gábor élesztgeti a talajgyökeret a rögvalóban! Egy ország vére fog megalvadni!

Van itt ugye ez a dolog a kenyérrel, meg a cirkusszal. Ami az elsőt, a kenyeret illeti, nos, a res publica intézőinek szemünk előtt lezajló kollektív homloklebeny amputációja bizony száraz kis sercli képét vetíti a jövőnek vásznára. Vigasztalgathatjuk magunkat, hogy a jó kormányzás nem a piáron múlik, hogy a világ legunalmasabb csapata is elvezethet a Kánaánba, de titkon magunk is tudjuk, hogy ez hazugság. Nem a természetüktől ilyenek ők. Nagyon is aktívak és kreatívak voltak, ha máshol nem is, de ezen a téren mind. Ha itt így hanyatlanak, mi lehet azokon a pályákon, ahol eddig sem mozogtak otthonosan? (mezőgazdaság, oktatás,egészségügy, közlekedés, soroljam az elmúlt 20 év sikerágazatait?) A polgár lát és sejt … És sejtése pogány! Mint ahogy a kómás beteg tartós szótlansága valószínűsítik, hogy a delikvens pingpongban sem jeleskedik már, úgy gondolunk borzadva bele mi is, hogy mit produkálhatnak ezek a szellemi titánok, mondjuk, a gazdasági szabályozás terén. Ez a kormány szemben ezzel az ellenzékkel … Dermesztő alternatíva. A választásokra is igaz, ami a háborúkra: két szembenálló ostoba tábornok közül az egyik győzni fog; de ez a felismert szükségszerűség nem teszi szabaddá lelkünkben az ujjongás madarait.

Ami pedig a másik dolgot, a cirkuszt illeti, a nagyérdemű itt is joggal zúgolódik. Ez a szánalmas vergődés, a brand kiárusítása, a közéleti Die Hard 5. Ígérik, hogy lesz tovább is, de ez inkább fenyegetésnek tűnik. Lassan oda jutottunk, hogy az a sikeres politikai esemény, ahol a „pártelit” nincs ott. Érzik a szervezők is, hogy velük nem lennének többen, csak sűrűbben.

6 komment

Címkék: életérzés megmondás így látom én

Apróbb kommunikácós baki

2013.03.22. 18:00 Álszentfazék

A múlt heti  időjárási (meg közlekedési, meg áramellátási) havária tanulságai bizony aggodalomra adnak okot. Most nem arra gondolok, hogy a vonatkozó, frissen központosított csúcsszervünk védekezése nagyjából kimerült abban, hogy rémült tekintettel felkiáltott – Jaj, ne! Ez is megérne egy misét, de erről majd legközelebb. Ha ugyan lesz legközelebb és nem mos el mindnyájunkat egy – miniszterelnöki pihenőidőben érkező -  langy tavaszi zápor, mellyel központi direktívák hiányában nem tudunk majd mit kezdeni, mivel a közvetlen belügyminiszteri irányítás alá vont csatornarendszer felső szintű utasítás nélkül nem vezeti el a vizet. Ha mégsem következik ez be, esetleg tartósan túlnyomóan száraz időre kell berendezkednünk, akkor majd talán erről is. Most azonban inkább arról, hogy nagyjaink a végső szétesettség jeleit mutatják. Előállni azzal, hogy ennél jobbak már nem is lehetnénk, mert akkor bent kellene tartani a csapadékot a felhőben, csak rosszul kommunikáltunk – biztos, mert  túl szerények vagyunk! -, szóval ez, ahogy a szabók mondják: a vég kezdete. Értem én, hogy nem lehet nekik könnyű, a nemzetközi helyzet is fokozódik, de amikor már csak ennyire futja, ideje pihenni. Ennél lejjebb már csak egy lépcső van, konkrétan: - Narancs! Nem nyitok vitát!

Mert hát először is, a kommunikációt nem te csináltad, csökkent értelmű medvebocs?! Akkor mégis csak te vagy a hülye!

Másodszor, a hatalomnak a rossz kommunikációra hivatkoznia elmondhatatlan gáz. Te csak csináljad, öreg, mi többiek majd beszélünk róla, hiszen nem is nagyon tehetünk mást. Csak húzzál ki a hóból, aztán a duma már nem is kell. Ne magyarázd el, hogy milyen nehéz volt, pontosan tudom, hogy mekkora a hó, engem temetett be.  Pénteken reggel az az egymondatos kommunikáció, hogy az országban minden út járható, teljesen elég lett volna, hogy a szívünkbe zárjunk.

Harmadszor, ez a hivatkozás nagyon kínos emlékeket idéz fel. Fletóéknál is az volt a gond, az a fránya kommunikáció. Amúgy mindent jól csináltak, már csak a piárral voltak problémák. Sőt, már a Kádár-rendszer fénykorában is az agit-prop hibája volt, ha dolgozó népünk nem értette, hogy az milyen jó neki, hogy szilveszter előtt nem lehet virslit kapni. Szóval, mikor ezt meghalljuk, akkor óhatatlanul is ezt kell gondolnunk: lehet, hogy ideológiailag nem olyan vagy, mint ezek az átkosok, de bénának legalább annyira béna!

Végül, de elsősorban, hogy lehetsz ennyire esetlen, mikor ott a kézenfekvő megoldás? Hivatkozz az időjárásra!

Az időjárás a verhetetlen bűnbak és egyetlen tányérnyalót sem kell kirúgni miatta. Csökken a GDP? Aszály van. Tavaly is csökkent? Tavaly meg árvíz volt. A szóvivők álma az özönvízzel súlyosbított aszály, de ehhez ritka nagy mázli kell.

Mert ha nagy  idő van, akkor még  Matula bácsi is tehetetlen, még a Tüskevárban is gond az élet! Aki nem hiszi, nézzen utána a szakirodalomban. Mert a  szép, langy napsütésben nagyszerűen teljesít a mi katasztrófavédelmünk. Minden katasztrófát megvéd. Na de ebben a kutya időben … A fél ország beragadt a hóba, hát persze, hogy ők is! Esetleg, felelősségteljesen otthon maradtak. Ne növelje még a hókotró is a dugót!

Mert, mit jelent az, hogy dugó van, meg hótorlasz? Azt, hogy a gépjárművek nem jutnak el a rendeltetési helyükre. A hókotró gépjármű? Igen. Hol a rendeltetési helye? A hótorlasznál. Tehát, ha hótorlasz van, hol nincs a hókotró? A hótorlasznál. Evidens. Ezt tényleg csak az nem érti, aki hülye, vagy ellenség. Az utóbbi igazából érti, de szándékosan kekeckedik, mert  ő a hó ügynöke, aki már többször ráhullott a nemzetre.

2 komment

Címkék: megmondás így látom én

Egy frászt Gojko Mitič!

2013.03.17. 12:51 Álszentfazék

Mivel a hvg.hu cikkét mezei júzerként (lúzer júzer) nem kommentelhetem, ezen a fórumon vagyok kénytelen mélységes felháborodásomnak hangot adni.

A március 15-i elmaradt tüntetések apropóján ironizáló cikk többek között a Gojko Mitič filmek családi megtekintését javasolja. A javaslat önmagában figyelemre méltó. Ezek az alkotások ma már valóban alkalmasak arra, hogy együtt röhögjük könnyesre magunkat. Továbbá, hogy az amnéziás felnőttekben felidézze, hogy gyermekeik korában ők sem voltak idősebbek, ily módon fokozva megértésüket és toleranciájukat az ifjúság aktuális kedveltjei iránt. A gyermekek pedig meglátják a Szülőben az Embert – hűűű, ti ezt néztétek! – ami ugródeszkául szolgálhat kapcsolatuk elmélyüléshez. Szögezzük tehát le: Gojko Mitič jó.

A cikk viszont rossz. Azt írja:

Mégpedig a béketábor saját vadnyugatán és saját indiánjaival, akik a NDK és Jugoszlávia sziklái között nyargalásztak

Majd mellékel egy képet, amin Pierre Brice látható, aki számos NSZK gyártású filmben személyesítette meg Winnetou-t, oldalán Lex Barkerrel, ki ugyanott Old Shatterhandet alakította.

Szóval, szó nincs sem Gojko Mitičről, sem az NDK-ról. Nem ő és nem ott. A többi stimmel.

A nagyszerű Gojko számos emlékezetes figurával gazdagította gyermekkorunkat,  Tecumsech-től Osceola-ig, de Winnetou – a hozzánemértő félműveltek között lábra kapott alaptalan híresztelésekkel ellentétben – nem szerepelt a repertoárjában.  Kétségtelen, hogy a képpel megidézett filmek némelyikében alakított kisebb mellékszerepeket, de ez Terence Hill-re is igaz, mégsem mondjuk, hogy Az ördög jobb és balkeze NDK alkotás és ő benne Winnetou.

Az is igaz, hogy mind Mitič, mind Brice a volt Jugoszlávia festői tájain űzte a gonoszt, de Bruce Willis és Antonio Banderas is forgatott Budapesten, mégsem keverjük össze őket.

Tudom én, hogy az újságíró szükségszerűen általános kontár, belepofázik mindenbe, amihez csak felületes lövése van. De bizonyos fokú alázat talán elvárható? Minden idétlen mondatnál Rejtőre hivatkozunk és minden indián Gojko? Mert róluk tudatlannak lenni nem szégyen? Bergmant Fellinivel nem kevernéd össze, mi? Hát nem! Politikáról, gazdaságról és egyéb ilyen komolytalan dolgokról lehet felelőtlenül irkálni, de itt most az indiános filmekről van szó! Nem szarral gurigázunk!

Azt írja még cikkében a szerző: „Gojko Mitić minden gyerek legjobb barátja (volt)” A szerző most alighanem eljátszotta ezt a barátságot. Kemény munka vár rá, míg kimászik a pária létből. Nem irigylem!

Uff!

Szólj hozzá!

Címkék: így látom én kultur fintor

Disz vagyok kriminálva

2013.03.15. 14:03 Álszentfazék

A feleségem kapott egy SMS-t a Belügyminisztériumtól ezzel a szöveggel: Segítünk! Ne hagyja el a gépjárművét! Ha elfogy az üzemanyaga, üljön át egy másik autóba! Belügyminisztérium

Nos, az asszonyka jelenleg – teljes szerető pereputtyunkkal – a jólfűtött, barátságos családi fészekben tartózkodik, és nem is tervezi azt elhagyni. Elvethetjük tehát azt a kézenfekvő feltevést, hogy a világösszeesküvés keretében beépített humán-GPS jelzésére reagált a hatóság. (Ha mégis, akkor ezek a világösszesküvők annyira bénák, hogy aggodalomra semmi ok.) Akkor meg miért a figyelmeztetés? Netán a gépjármű-tulajdonosok kaptak? Nem tulajdonos a kedves. Annak a telefonnak az előfizetője semmilyen gépi erejű járművet, de még egy nyomorult kerékpárt sem birtokol. Netalán kapott ilyet mindenki? De akkor én miért nem? És a családból sem senki más, nagyitól az unokáig. A jogosítvánnyal bírók kaptak? Olyanunk is van többünknek. Nekünk nem akarnak segíteni? Mint Bástya elvtárs, mi már nem is számítunk.

Vagy az asszonyra kell gyanakodnom? Titkos kapcsolatban áll a Szervvel, azért ez a kitüntetett figyelem? BM macával élek?! Ebéd után emiatt számolunk! Oda a béke és a bizalom. Pedig mindmostanáig olyan hagyományos családmodellt valósítottunk meg, melynek láttán maga Dr. Semjén Zsolt is elégedetten csettintene. Erre jön a Pintér, és a viszály konkolyával mérgezi  a családi idill tiszta búzáját.

És még egy dolog végül, de nem utolsó sorban, amit ki kell kérnem magunknak. Ha elfogy az üzemanyaga, nem ül át egy másik autóba! Nagyon jól nevelt fehérszemély, sosem tenne ilyet. Ha elfogy, elmegy az üzemanyagtöltő állomások valamelyikébe és ott vásárolja meg a továbbhaladáshoz szükséges mennyiséget. Esetleg megkér engem, hogy tegyem meg ezt én, mert az emancipáció kissé féloldalas, mint az NDK-s súlylökő lányok egykoron. Az SMS megérkeztéig ezt gondoltam problémának, és legyintettem: sebaj! Most össze vagyok zavarodva. De a minisztérium láthatóan még nálam is jobban.

45 komment · 1 trackback

Címkék: életérzés így látom én

Lesz-e fehér e-mail?

2013.03.14. 12:56 Álszentfazék

És akkor felszállt az a fehér füst. Nyilván volt idő, amikor a füstjel és a harangzúgás a távközlés versenyképes eszközei közé tartozott, de ez azért mára már hangyányit kétséges. És mégis.

Intermezzo: Valószínűleg utána lehet nézni, hogy mikor füstöltek először, de dolgozatunk szempontjából ez teljesen irreleváns. Biztosan jó régen, és ez nekünk most elég. A részletek kifejtését hagyjuk meg a szellemi vetélkedőknek. Élni és élni hagyni!

És nagyon rendjén van, hogy szálldogál az ott felfele. Ha eltörölnék, bizonyára nem csak a hívók néznének csalódott szemmel. Kell az a füstölés a szertartás hangulatához, és ez a szertartás bizony a kultúránk része, akkor is ha személy szerint már nem tekintjük a hivatal viselőjét tévedhetetlennek, sőt iránymutatónak sem, amikor pl. a gumióvszerről mond véleményt. De a pápaválasztástól függetlenül is mondjuk, hogy „felszállt a fehér füst”, és valószínű, hogy pl. a kínaiak többsége piszkosul nem érti, hogy mire is utalunk ilyenkor. Ezért nem vagyunk mi kínaiak (többek között).

Ami viszont elgondolkodtatott, hogy volt egy pillanat a múltban, amikor egy ilyen aktus hagyománnyá tudott válni. Az első füstölő nyilván nem tudta, hogy hagyományt teremt, mint ahogy mi sem tudjuk, hogy esetleg mikor teszünk ilyet. De vajon teszünk-e? A mi korunkban vannak-e (voltak,lesznek?) ilyen pillanatok, aktusok?

Lesz-e tisztség, melynek betöltése után körbemegy a szakrális SMS? Lesz-e szertartás, aminek részeként a celebráló alázata jeléül megoldja egy edzőcipő tépőzárát? Lesz-e lelki vezető, aki sátoros ünnepeken az Urbit és az Orbit lájkolja? Utódaink fogják-e a szentséget jelképes hamburger formájában magukhoz venni, miközben a pap kehelyből kólát iszik a boltíves mekiben, ahonnan annak idején kiűzettek a torrentelők? Hagy-e maga után a mi korunk ilyesféle szimbólumokat?

Mondjuk, nem tragédia ha nem. A himlőoltás meg a kvantumfizika sem válik szégyenére, de az azért mégis más. Euklidesz axiómáira - hiába régiek – mégis csak másként nézünk, mint arra a fehér füstre; függetlenül attól, hogy egy csapatba tartozunk-e a füstölőkkel.

Szólj hozzá!

Címkék: életérzés így látom én

Fi, mint fiatal

2013.03.13. 13:35 Álszentfazék

Nem csak a nevet ismerem, de gyermekkoromban rendszeresen jártam is ABC-be. ABC-áruháznak hívták az élelmiszerboltokat a kettővel ezelőtti átkosban.

Intermezzo: Sajátos, hogy az utóbbi cirka 100 évben csak átkos rendszereink voltak. 1918 ősze óta nem volt olyan berendezkedésünk, amit az utána következő ne így minősített volna. Az előzőről mindig kiderül, hogy velejéig, minden eresztékében,totálisan kártékony és rossz volt. Pedig egy társadalom annyira bonyolult dolog, hogy szinte kizárt, hogy véletlenül egyszerre minden rosszul menjen benne. Sőt, ezt szándékosan előidézni is emberfeletti feladat. Tehát,akkor nekünk vagy kurva nagy pechünk van – egy évszázada folyamatosan! -, vagy csupa Moriarty professzorhoz fogható, lángelméjű gonosztevő regnált felénk. Rendben, fogadjuk el a gonosztevőt. De honnan szedtünk ennyi lángelmét? Minden előd maga a Sátán Fattya – legalábbis, az utód szerint. De előbb-utóbb minden utód előd lesz! Vagyis, a Sátán Fattya. Az meg hazudik! No erre varrjál gombot, honfi!

Tapasztalatom szerint, ember nem volt, aki tudta volna, hogy minek a rövidítése az ABC. A többséget nem is érdekelte. Mint afféle kotnyeles gyermek, próbáltam a felnőttektől érdeklődni, de nem kaptam meggyőző választ. Még az tűnt a legfrappánsabbnak, hogy azért hívják így, mert minden benne van, mint az abc-ben. De ezt nem lehetett komolyan venni, éreztük - mind a válaszadó, mind cseperedő enmagam -, hogy attól a rendszertől idegen az ilyen fokú játékosság. Mert lehet, hogy átkos is volt, de az biztos, hogy valami gyomorbajos bornírtsággal vette magát komolyan. Nos, a rendszer már rég letűnt, mikor véletlenül megtudtam, hogy az Általános Beszerzési Centrum állított egykoron megoldhatatlan feladat elé. (Vásárolni a  KÖZÉRT-ben is lehetett, de az intellektuálisan nem jelentett kihívást.)

Hasonló volt a helyzet az SZTK-val. Oda mentünk, ha elromlott a szemünk, majd nem sokkal utána is, amikor arcunkkal szelídítettük meg a labdát, minek következtében a nemrégiben beszerzett szemüveg és képes felünk egyaránt jelentős állagromláson ment keresztül. (Jelenet a „De matekból egész jó vagyok” című burleszkből. Istenem, hát nem születhet mindenki labdarúgó-tehetségnek! Cserébe – a sors ajándékaként mintegy – később nem válunk szurkolóvá. Lássuk be, nem rossz csere!)  Mentünk tehát beléje, de - az előbbi példához hasonlatosan – fogalmunk sem volt, hogy mit jelet a neve. (Még jó, hogy a kutyát sem érdekelte!). De ha tudtuk volna sem értjük, hogy miért Szakszervezeti Társadalombiztosítási Központ. Hogy a szakszervezetnek nevezett kádertemetőnek mi köze van az egészségügyhöz? A társadalombiztosítás fogalma sem volt értelmezhető számunkra. Az egészségügyi ellátás az csak úgy volt. A szülészettől a proszektúráig, a körzeti orvostól az egyetemi klinikáig. Miért pont a járóbeteg szakellátás szakszervezeti, de az aztán mindenhol? Ez volt a létező szocializmus egyik nagy kérdése (a másik meg, hogy mennyi az államadósság), és sosem kaptunk rá választ. Viszont, ez mit sem zavart bennünket abban, hogy a vonatkozó entitások megjelölésére használjuk akár az ABC-t, akár az SZTK-t, anélkül, hogy sokat töprengenénk a jelentésükön.

Jutott eszembe mindez az elmúlt hónapok kormány melletti és elleni tüntetéseinek képei láttán számos alkalommal; legutóbb a Lendvay utcai Fidesz-székház körüli havária apropóján.

Szóval, hogy a Fidesz szóban a „Fi” a „fiatal” rövidítése. Ez, szerintem, mostanában nincs úgy benne a köztudatban. Nem nagyon gondolunk rá. Az ő nagy szerencséjükre! Mert hát nem. Annyira nem, hogy ha képek mellé gondoljuk, hogy melyik csapat viseli itt nevében a fiatalságot, az eredmény abszurdba hajlik. Ki kellene használni a kollektív amnézia kegyelmi pillanatát és szépen, óvatosan valami más szót csempészni oda a „Fi” mögé. Mikor így 300 fölött van az euro, lehet, hogy nem is figyelnénk annyira a cserére. És annyi jó szó adja magát. Lehetne fifikás, filléres,fiktív, találóbbnál találóbb elnevezések demokratáknak. De a jelen állapotokat látva a „főleg idősebb” kifejezés lenne igazán adekvát.

Mert bizony megöregedett ez a „Fi”. Hamar és csúnyán. Gondoljunk bele, nagyjából egyszerre indult Brad Pittel, és ő azért nem így néz ki!

Mondjuk, ezzel nincs egyedül. Azt látom magam körül – lehet persze, hogy az én mintám nem reprezentatív -, hogy keveseknek sikerül felénk szépen megöregedni. És nem csak az emberekről beszélek, hanem az intézményekről, csoportokról, irányzatokról, épületekről, mindazon dolgainkról, amelyek öregszenek (és vajon mi nem?).  Ritka a jópofa bátyó, a bölcs öreg, a méltóságteljes doyen, mértékadó korelnök, a kedves bácsi, a vidám öreglány, az aranyos néni, a tekintélyes matróna, a jó karban lévő idős, a teljesítményének kijáró tiszteletet méltósággal viselő akármi, a tovatűnt évtizedekre büszkén visszatekintő, a megélt teljes élet tartásával létező, a pillanat habját már elegáns távolságtartással figyelő stb. Nem mondom, hogy nincs, de ritka. Inkább csak kivétel.

Ha körülnézek túlnyomó és tulnyomuló a hulló fogú gyűlölködés, a ritkuló hajú rosszkedv,a vén frusztráltság, az eltompult beszűkülés, a filléres kiárusítás, a komikus, kései önmegvalósítás, az igénytelen testi-lelki lepukkanás, a beomló tető, a hulló vakolat, a lepisált rom, a megcsúfolt név, az őszölő fejre boruló bili, a kiérdemelt helyett kikövetelni igyekezett tekintély. Szánalmas lenne, ha nem kellene arra gondolni, hogy valószínűleg nem átok verte nemzedékekről van szó. Az idő vasfoga fölöttem is repül rendesen elfele, nem egy generációt láttam már öregen, és lassan látom már a magamét is, és nincs nagy változás. Gyanítható, hogy az eljövendő öregek sem lesznek sokkal különbek. Így már inkább ijesztő. És ez nem politikai pamflet, nem csak a mostanában ilyen-olyan szimpátiatüntetéseken vonulókról szól. Próbál inkább az össznépi nyomorúságunkról, nem mintha ez bármin segítene. Ha nem hullana jeltelen szöveg(tömeg)-sírba, akkor nem is lenne rá szükség.

Most látom csak, micsoda fennkölt, sorskérdés-feszegető borongásba sikerült belecsúsznom. Mint Tamenund Unkasz temetésén, a mélyértelmű tuttit tematizáljuk. Biztos a hidegfront teszi, de ezen sajnos akkor is muszáj fintorogni, ha önmagunk vagyunk a lefintorogva. Mindösszesen: nem adhatok másokat, csak mik lényegeim.

2 komment

Címkék: életérzés így látom én

Barátok közt

2013.03.06. 18:17 Álszentfazék

A következőkben  önismétlés és önhivatkozás enmagam előtt is fertelmes bűnébe fogok esni. Nem először és gyaníthatóan nem is utoljára, és még a figyelmetlenség sem szerepel mentségemként. Itt bizony mind az előre megfontolt szándék, mind a folytatólagosság minősítése megáll, ez tény. Tényállás van tehát, melyet alant ismertetünk. Az önismétlők és önhivatkozók visszataszító céhéről a legjobb amit elmondhatunk, hogy rá vannak kattanva valamely témára. Régiesen: vesszőparipájuk van nékik. Nos, mivel én több kérdésben is ismétlem és hivatkozom majd önmagam, itt több vesszőparipa fennforgása vélelmezhető. Egy egész vesszőménes nyargaló futása zúg a szélben, körmeik dobognak.

Intermezzo No.1: Kedvemre való nyelvi lelemény ez a „vesszőparipa”. Érzékelteti a nevezett entitás súlyát, hangulatát, helyét a világ egyéb dolgai között. Jó szó  - ahogy Fülig Jimmy mondta a „fennforgó” hallatán. Szemben például a magánnyugdíjpénztárral. Az nem ennyire jó szó. Nem szeretjük. Tűnik is gyorsan elfele! Nomen est omen.

Vesszőtáltosaim nyugtalan nyargalásának okát egy kormányfő-közeli jeles férfiú, egy Valódi Belső Titkos Tanácsos, egy Szürke Eminenciás, a megnyerő Habony Árpád egyes viselt dolgainak napfényre kerülésében kereshetjük. A Titkos Tanácsosok és Szürke Eminenciások Világszövetségében minden bizonnyal ő a hungarikum  - a Magyar Szürke -, amennyiben a bulvárlapokban szokott rejtőzködni.

Intermezzo No.2: Ez egyébként a magyar titok specifikuma. A honi titkosszolgálat is onnan ismerszik meg, hogy időnként – bénázás, szivárgás, miegyéb okán – tele van vele a közbeszéd. Láthatóan mifelénk a titkot is fusiban tartják.

Nevezett legutóbbi elhíresülését annak köszönheti, hogy kiszivárgott (lásd fent: titok), hogy nemrégiben garázdaságért ítélte el a bíróság. A honi sajtó egy része részletesen beszámolt az incidensről, melynek lakonikus szinapszisa kb. így hangzik: a polgári erő lenyomta a vérbe a pimasz  nyuggereket.

Megy a Titkos Tanácsos az ő bérelt Lexus terepjárójával és hát nem lelép elé a nyomorult gyalogos lúzer feleségestől! Aztán még nem is kapkodja azt az ólmos seggét, ott kolbászol a flaszteron, hiába a serkentő dudaszó. A nevelő jellegű halálra gázolás elmarad (enyhítő körülmény 1), de sofőrünk nem bírván jogos felháborodásával, működésbe lépteti  az ablak levonó technikát és szelíd szóval inti a helytelenkedőket, miszerint: legközelebb nem fékez, hanem gázol. Mindez 30–as sebességkorlátozás hatálya alatt. Ott kell ám ilyenkor satuféket használni a szabálykövető sofőrnek; érthető hát az indulat. A ripők nyuggere meg nem visszaszól?! Lássuk be, ennek tolerálása már kiérdemelné a parttalan liberalizmus jelzőt. Minek bérel az ember gyereke drága pénzen Lexus terepjárót, ha még a vánszorgó gyalogosokat sem üvöltheti le? Elvégre ezen a szinten ez szériatartozék. És akkor még szót sem ejtettünk a vezénylőtábornoki kegy napsugarának hatására szárba szökkenő önbizalomról. Hősünk jellemét dicséri, hogy mindezek ellenére nem ütött azonnal. Továbbhajtott, majd vissza, tehát vívódott  (enyhítő körülmény 2), mielőtt a tettek mezejére lépett. Fölmérvén azonban, hogy hová vezethet a veszedelmes precedens, a nála évtizedekkel idősebb férfit leütötte, feleségét pedig megrúgta. Ez utóbbi különösen szimpatikus megmozdulás volt.

Minden embercsoport megalkotja azokat a figurákat, archetipusokat, amelyeket önmagára nézve jellemzőnek tart, pozitívnak, követendőnek ítél meg, amihez a csoport tagjai akaratlanul is hasonulni igyekeznek, aminek felmutatása hívó jel feléjük. Például ilyen lehet fiatal, nagyvárosi, értelmiségi körökben a szakállas-pulóveres-szemüveges-lázadó. A dunántúli nagybirtokosok asztaltársaságában azonban ez már aligha jön be. Ott inkább a korpulens-vadászkabátos-pörgebajszú-gyakorlatias tölti be ezt a szerepet. És minden társadalomban kialakul néhány konszenzusos típus, amelyhez egy jelentős kisebbség pozitívan viszonyul  és mindösszesen a többség elfogadja, semmiképp sem tekinti utálatosnak, vagy ami még fontosabb, nevetségesnek. Az a politikai erő, amelyik széles táborra vágyik, ezek közül a típusok közül választ, ezek képei közül próbál egyet sugározni magáról. Azt olvastam valahol, hogy egy átlagos német politikus olyan benyomást igyekszik kelteni, mint aki Hegelt reggelizik, Kantot ebédel és Wittgensteint vacsorázik. A németeknek még a tömeggyilkosaikról is az a közkeletű kép, hogy rémtetteik szünetében kamarazenéltek és Goethe-t olvastak.

Nyilván sokan csak megjátsszák magukat, de – mint erről már volt szerencsém eszmézni – a hardveres megoldás mindig jobb, mint a szoftveres. Hosszú távon azok kerülnek fölénybe, akik valóban hasonlítanak a sugárzott képre. Helmut Schmidt valóban igen jól zongorázik, Angela Merkel disszertációjával kapcsolatban sem merült fel, hogy egy érdeklődő középiskolásoknak írott ismeretterjesztő művön alapulna.

No már most, ezeken az oldalakon már többször helyeztük érdeklődésünk homlokterébe azt az figurát, melyet jelenleg regnáló kormányunk kommunikációs aktusaiban megragadni igyekszik, és amely viharos gyorsasággal terjed a beosztottak és rajongók között. A képviselőket leckéztető. miniszterelnöktől, az alkotmány átírásáról nagylelkűen lemondó frakcióvezetőn át sok mindenig, pedig egy idő után már az unalom okán igen magas labdák maradtak lecsapatlanok, például a futballszurkolók újonnan támadt kompetencia-érzése felsőoktatási kérdésekben. Unortodox értelmiségiek eddig is voltak, de nem feltétlenül éreztek késztetést, hogy egyetemi aulákban hangoztassák nézeteiket. Ezt a típust voltam bátor a suttyó jelzővel illetni.

A jelenlegi főhatalom véleménye szerint, a suttyó az a figura, amelyik a kortárs honi társadalom legszélesebb részének bejön. Hogy igaza van-e, azt nem tudhatjuk biztosan, hiszen túlságosan rövid ideje választunk szabadon ahhoz, hogy ez egyértelműen kiderüljön, de félő, hogy igen. Akár hogy is van azonban, néhány dologgal szembe kell néznünk.

Elsősorban azzal, hogy bár lehetséges, hogy az aktuális politikai elit jelentős része csak megjátssza az önértékelési zavarait túlkompenzáló ótvarbunkót, de ha ez az ideáltípus tartósnak bizonyul, akkor hosszú távon azok kerülnek többségbe, akik tényleg ilyenek.

Másodszor azzal, hogy minél tovább lesz felmutatva példaként a suttyóság, annál inkább megszokjuk, sőt idővel akár meg is szeretjük, ami a kollektív mentális leépülésnek egy igen visszataszító lehetőségét vetíti elő.

Harmadszor azzal, hogy a suttyó valami átok, tőlünk független sorscsapás. Nem. Úgy vagyunk ezzel, mint az országos kereskedelmi TV csatornákon este nyolckor futó sorozatokkal, a Jóban Rosszbannal, meg a Barátok közttel. Nem szükségszerű, hogy ott és akkor ilyen szart kell kapnunk. Nem igaz, hogy nincs jobb. Van, mindenféle sorozatban is van,  horrorosban is, romantikusban is, kosztümösben is, nyomozósban is, kórházasban is, vámpírosban is. Nem igaz, hogy ahhoz nem lehet hozzáférni. Lehet és még csak megfeszülni sem kell az erőfeszítéstől.  Az sem igaz, hogy felénk csak ilyen készülhet. Kizárólag a mi igénytelenségünk, lustaságunk, provincializmusunk tartja őket a képernyőn.

1 komment

Címkék: életérzés megmondás így látom én