Nem, nem a francia kártya figurájára gondolok. A nagyszerű budapesti kölcsön-kerékpáros rendszerről jutott eszembe számtalan szebbnél-szebb gondolat, bár nem egészen függetlenül a név konnotációjától. A bubi fiatal fiút jelent és nem példa nélküli, hogy valamely nagyívű projekt leglényegét egy allegorikus alakkal próbálják az alkotót a köztudatba vésni. Ez az alak többnyire ugyan nőnemű; gondoljunk csak Delacroix híres képére: Szabadság vezeti a népet. A trikolort büszkén magasra emelő hölgy, aki a monokini és a tóga nászából született öltözékével az eljövendő szabadkeblű világ dicsőségét van hivatva hirdetni. Esetünkben azonban a női vonal bölcsen el lett vetve, és nem ok nélkül.
Ha a fent nevezett BuBi projektet méltóképpen megszemélyesítő nőalakot keresek, akkor egészen régre kell visszanyúlnom emlékeimben. Kalandos, rég letűnt ifjúságom honvédelmi tapasztalásaiból dereng föl a vidéki város laktanyájának kerítése körül őgyelgő, enyhén fogyatékos és nagyon lepusztult lotyó - vagy ahogy a dús képzeletű nép költőileg elnevezé: Szopós Maca -, nos ő az adekvát szimbólum.
Képzeljük el, ahogy korunk honi Delacroix-ja ecsetet ragadva vászonra álmodja Budapest szimbolikus nőalakját. A használhatatlan, lassan szétrohadó kerékpárokat fényképező nyugati katasztrófaturistáktól tarháló Maca. Meg lenne a nemzet-karakterológiai lényeg ragadva, ezzel együtt sem csodálkozom azonban, hogy székesfővárosunk közigazgatási és közlekedési nagyjai eltekintettek az arculathelyes női ikon közkincsé tételétől.
Képzeletünknek azonban ne szabjanak gátat ezek a sárba ragadt gyakorlati megfontolások, ne álljunk meg félúton! Egy kis logisztikával létrehozható a magyar társadalom XXI. század-eleji állapotának megragadó erejű leképzése. Össze kell terelni ezeket a szép libafos-zöld drótszamarakat a Felvonulási térre a homokóra köré!
Ugye, emlékszünk még? Ezt a demokráciánk kétpólusú fénykorának másik pólusa, az MSZP emelte örök mementóul saját nagyszerűségének. A tervek szerint a berendezés homokjának lassú pergése a múló időt volt hivatva megmérni és megragadni egyben lényegét művészileg. Mintegy. És mindeközben még forognia és haladnia is kellett volna, a magyar alkotó géniusz és az őt helyzetbe hozó politikum nagyobb dicsőségére.
Nos, nem mér, nem ragad meg, nem pereg, nem forog, nem halad. Viszont legalább le se szarja senki. Ott áll, nem javítják meg, de el sem tüntetik. Az alkotó megkapta az ő megérdemelt javadalmazását, a politikus felavatta, a többi meg kit érdekel? Majd csak szétrohad egyszer!
Köréje kellene tehát gyűjteni az inkriminált bicikliket, hogy a másik pólus, a jelenleg regnáló, dicsősége zenitjén kulmináló is méltóképp képviselve legyen. Aztán az így kapott eredményt lefényképezni, gusztusos kis anzixokat készíteni belőle, és szétküldeni Európa fővárosaiba „TISZTELETET A MAGYAROKNAK” szöveggel. Biztosan lenne foganatja!
