Minden kultúrkörnek megvannak a visszatérő kérdései. Ezeket időközönként felteszi: akár valamely (nagyon saját) klasszikusának felélesztésével, akár új művekkel. Hogy is állunk a hazával és a haladással? A jogokkal és a kötelességekkel? A közösséggel és az egyénnel? A hatalommal és a szabadsággal? A múlttal és a jövővel? A viszonyunkkal a transzcendenshez és a szomszédokhoz? Vágyott és valós helyünkkel és szerepünkkel a világban? És sorolhatnánk napestig. Minden csapat összeállít ezekből egy mixet és abból időről-időre nagyot húz. A keverék kevésbé fontos összetevői gyakran változnak, de a lényegesek csak nagyon lassan. Más csapatok is kérdezhetnek hasonlókat, de mi ezekre a kérdésekre nagyon felkapjuk a fejünket. Nálunk „nagyot szól” a kérdezés. Nagyon akarunk rá válaszolni, gyanítom, pont azért, mert nem tudunk igazán megnyugtatóan. Aztán idővel belefáradunk az erőlködésbe és a szőnyeg alá söpörjük. De nem hagy nyugton. Valahogy nálunk mindig olyan a helyzet, hogy ezt a kérdést fel kell tenni. Hogy ezt a kérdést kell feltenni! Aztán egy idő múlva - nagyjából ritmikusan – már nem bírjuk megállni, és újra feltesszük.
Nagyot szólt Alföldi és Stohl Mephistója a Nemzetiben.
Intermezzo No. 1: Lehet most lenéző ajakbiggyesztéssel kérdezni: - Ugyan hol szólt nagyot?! Lehet, de hülyeség. Mindenhol nagyot szólt, ahol egy színházi előadás bármekkorát is szólhat. Ahol nem szólt, ott semmi ilyesmi nem is szól soha semekkorát. (A Made in Hungária a József Attila Színházban ebben az értelemben nem „ilyesmi”.)
Tehát, nagyot szólt. Nyilván nem függetlenül az aktuálpolitikai áthallásoktól. A szűkebb körűektől, a Nemzeti igazgatóváltásával kapcsolatosaktól sem, és a tágabb körűektől sem. Megint csak lehet kérdezni, hogy mindezektől függetlenül, pusztán művészi értékei miatt is ilyen nagyot szólt volna-e? Lehet kérdezni, de ez sem egy okos kérdés. Itt és most van – mint minden a saját ittjében és mostjában, a színház meg egyenesen nagyon – nem téren és időn kívül. Itteniek csinálják most a mostaniaknak itt. Akárcsak a politikát.
Szenteljünk inkább egy kis figyelmet annak, hogy bő harminc esztendeje volt már nekünk egy Mephistónk. A Szabó István féle. Én emlékszem rá, az meg egyenesen kurva nagyot szólt. Nem mennék bele semmilyen műelemzésbe, meg hasonlítgatásba – főleg, mert a Nemzeti előadását nem is láttam – csak bámulok töprengve, hogy ez már megint milyen aktuális, Megint vagy mindig?
Intermezzo No.2: Németh László írja az önéletrajzában (Homályból homályba), hogy 1956-ban – néhány hónappal a forradalom előtt, de ezt persze ők akkor nem tudhatták – a Galilei bemutatója „mekkorát szólt”. Hogy ünnepelt az értelmiség, hogy tüntetett. Micsoda aktuálpolitikai áthallások voltak ott. A bigott hatalom, amely megtöri, kiegyezésre kényszeríti az Értelmiségit! Mert – ne szépítgessük – Galilei is kiegyezett. Nem ment máglyára, még csak száműzetésbe sem. Visszavonta szépen a tanait fennhangon és ünnepélyesen, és talán az orra alatt elmormogta közben: Eppur si mouve. Félreértések elkerülése végett: nem kérem én senkin számon a hősiességet. Különben is, véleményem szerint Galilei munkássága és az a „Mégis mozog” többet használt – avagy ártott, attól függ honnan nézzük -, mint akárhány mártírhalál. De ettől még tény: kiegyezett. A pesti közönség pedig lázasan ünnepelte a drámát, amely ennek a kiegyezésnek a keservéről és kérdéseiről szólt. Nagyjából 30 évvel a Szabó-féle Mephisto előtt. Amit nagyjából 30 évvel követett ez a mostani. A ritmus, kérem, a ritmus.
A hatalom, amivel ki kell egyezni. Mert hát mi a túrót is lehetne egyebet csinálni vele?! És mint a gyermek, ki nem is tudja, mit is kíván jobban: a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél: így nem tudjuk mi sem, hogy mi is hiányozna jobban: a hatalom, vagy a kiegyezés. Mert kiegyezni való hatalom nélkül árvák vagyunk és védtelenek, félünk és szorongunk. Jól megcsinált kiegyezés nélkül meg nincs sikerélményünk. Mert ha valamit, ezt piszok jól csináljuk! Feltéve, ha megvannak a szükséges körülmények! Ja kérem, szarból nem lehet várat építeni! Mondjuk ki: kell az a kis elnyomás, mégpedig pont olyan, amivel jól ki tudunk egyezni. Ha a történelem vak erői kiszúrnak velünk és külföldről nem tudjuk beszerezni, akkor csinálunk magunknak. Ha az importált nem megfelelő, fáradtságot nem kímélve alkalmassá tesszük. És addigra meg is szeretjük. Csakúgy a miénk lesz, mint az, amelyik kezdettől nálunk készült.
Valószínűleg nem csak nálunk merül fel ez a kérdés időnként, inkább azt mondanám: felénk. Aligha véletlen, hogy az eredeti Mephistót egy német írta. Aztán a németek mintha továbbléptek volna. Mintha már lenne erre egy megnyugtató válaszuk, mintha már nem akarnák ezt a kérdést föl-föltenni. Szerencséjük volt, mondjuk, hogy ’45-ben a háromnegyedüket nem az oroszok szállták meg. De csak magunkat csapjuk ezzel be, mint az önfelmentő balsorssal, mely régen tép. Ez nem szerencse kérdése. Nem csak. ’89-ben nekünk is szerencsénk volt. A Szovjetunió nem miattunk omlott össze. Az sem rajtunk múlt, hogy nem csak vérben úszó radioaktív hamu maradt utána. De még az sem a mi érdemünk, hogy Európa közepén éltük át az összeomlást. Mert a Szovjetunió Örményországban is összeomlott! A keleti blokk Boszniában is. Mi viszont készen kaptuk a demokráciát és a jogállamot, importálhattuk zavartalanul a nyugati mintákat. Nekünk a Szovjetunió pont Ausztria mellett omlott össze. Mázli. Csak tudni kell élni vele.
Emlékszem, Szabó István filmjét először a politikailag lényegesen és érezhetően merevebb, vonalasabb Csehszlovákiában, Pozsony külvárosában láttam egy eldugott kis moziban. Valahogy itthon nem jutottam el rá, aztán egyre nagyobb lett a híre, már Oscart is kapott, és ott beleszaladtunk, hát megnéztük. (Magyarul ment, feliratozva.)
Akkor és ott jóérzés volt, hogy nálunk már ezt is lehet. Most nem annyira jó az érzés, hogy nálunk még mindig ezt kell.
