Álszentfazék

A STÍLUS MAGA A RENDSZER
1 fazék leves + 1 csepp trágyalé = 1 fazék trágyalé

Friss topikok

  • Álszentfazék: @mojoking77: Nem kéne ezt!! Ez a szó szerinti értelmezés gonosz csapdája. @ember100 mondása jószá... (2014.08.18. 16:50) Nem rejtély, Rejtő!
  • Igényes: @Knorr: "nem, a vita arról szól, hogy legyen-e demokrácia." Szerintem ne legyen. A demokrácia fel... (2013.09.16. 18:23) Nem érti
  • Álszentfazék: @nandras01: valóban ez a magyar valóság, de nem hiszem, hogy szorosan kötődne ahhoz, amit az "unor... (2013.08.31. 14:51) Nyolcadik utas: a benzinkutas
  • Asidotus: A poszt most vastagon mellélőtt. Fiatalok egy jelentős részénél életvitelszerű a lógás, az iskola,... (2013.07.23. 15:07) Lógni fog!
  • bananarepublica: Milyen trafikmutyi ez kerem, se vendetta, se nehany fustolgo lapura? (2013.05.13. 16:52) Ráég

A költészet holnapja

2013.04.13. 21:47 Álszentfazék

Kedvelem azokat az embereket, akik képesek valamiről elgondolkodni, akiknek időnként valamitől meglódul az agyuk és eljutnak valamilyen következtetésre, felvetésre. Bármiről bármire. Kedvelem, ha valaki tanújelét adja, hogy nem csak a falkája dalát tudja fújni, jobb esetben variálni, és a másik falkáét kontrázni, de időről-időre saját témái is vannak. Ez a képesség bizonysága annak, hogy az ilyen mind ember, és ez egyre kevesebb.

Az sem baj, ha a felmerülő gondolatok kisebb-nagyobb részével jómagam többé vagy kevésbé nem értek egyet. Sőt! Lássuk be, hosszú távon a felek egyetértése nem ígér pezsgő szellemi életet. Aligha várható szikrázó pengeváltás ott, ahol az egyik vívónak rendszeresen csak annyi a mondandója: milyen igaz!

A fentiekből következik, hogy élvezettel olvastam az egyébként is gyakran érdekes Sajtkészítők blog legutóbbi bejegyzését, amiben a szerző az elhíresült Gerendás-levél kapcsán támadt gondolatait osztja meg velünk, amely gondolatok üdítően ütnek el a „ballib bibsi mocskolódik” / „rohadt fidesz elűzi” dichotómia által kitűzött publicisztikai mocsár áporodott átlagától. Élvezettel olvastam, de korántsem egyetértéssel.

Megpróbálom röviden összefoglalni az ott írottakat, előre is elnézést kérve a szerzőtől, ha a szinapszis esetleg nem szája íze szerint való. Az okfejtés onnan indul, hogy véleménye szerint Gerendás Péter levélírói nekibuzdulásának (egyik) oka az a keserűség, amit nevezett választott életformájának teljes és szükségszerű ellehetetlenülése váltott ki. A jogdíjakból megélő popzenész figuráját a technikai fejlődés végleg lesöpörte a színről és ezt az érintettek érthetően nem kis keserűséggel élik meg. (eddig teljesen egyetértünk).

Ezek után a szerző továbbviszi, kiterjeszti a gondolatmenetét és oda jut, hogy az alkotásaiért kapott ellenszolgáltatásból megélő kulturális munkás is – legalábbis ezek néhány erősen érintett típusa, a zenész, az író, a filmes - el fog tűnni a színpadról. A jövő az amatőröké, akik kenyérkereső munkájuk mellett, szabadidejükben, hobbiként hozzák létre alkotásaikat. Sőt, az alkotók jelentősége, közismertsége – ami szerzőnk szerint a modernitás személy-centrikusságának következménye – is elvész, a fogyasztók csak a műveket koncentrálnak majd, létrehozójuk személyi adatai  csak a lábjegyzetben kapnak helyet, a különleges érdeklődéssel megáldottak számára. A jövő alkotójának archetípusa tehát a névtelen blogger.

Nos, ezek azok a következtetések, amelyeket jómagam minimum kicsit elhamarkodottnak tartok. Kezdjük talán hátulról, az alkotó személyének vélelmezett háttérbe szorulásával. A kulturális javak termelőinek ismertsége, széles körű megbecsülése, néha egyenesen sztárolása, nevük továbbörökítése korántsem a modernitás jellemzője. Szophoklész, Homérosz, Euripidész, Vergilius, Horatius, Ovidius, Csü-Jüan, Ariosto, Dante, Petrarca, Tasso,Moliere,Shakespeare … A sor a végtelenségig folytatható. Egyikük sem volt a modernitás gyermeke és a saját koruk éppúgy számon tartotta a nevüket, mint az utókor. Sőt, olyankor is nevet rendelünk a műhöz, amikor erős a gyanú, hogy az nem is egy személy alkotása (Homérosz). A technikai forradalom következtében ránk zúduló kulturális dömping pedig – szerintem – még jobban felértékeli ezeket a neveket. Mert, mint tudjuk, a nevük áruvédjegy, mint akármely mosóporé. És minél nagyobb, minél áttekinthetetlenebb az elérhető kulturális termékek mennyisége, annál nagyobb igény van kapaszkodókra, tájékozódási pontokra, védjegyekre. Tőle már olvastam, tetszett, tehát megint tőle veszek, mert ki bírja átböngészni a négyemeletnyi kínálatot.

Aztán ott van ez a névtelen blogger toposz. Hát, szerintem, a blogger rohadtul nem névtelen, mindössze publikációs tevékenységét elválasztja a magánéletétől, vagy egyéb munkásságától. Nem akar celeb lenni, csak írni. Szerintem, az a nézet, hogy egy mű alkotója akkor ismert, ha tudjuk a születési idejét és a feleségeinek számát, csupán az elfuserált irodalomoktatás mellékterméke. Ha a névre úgy tekintünk, mint egy entitást azonosító karakterláncra, akkor a blogger neve teljesen rendben van. Ez az a név, amely alatt eddig ilyen meg olyan írások jelentek meg, ennek fényében dönthetem el, hogy a következőt elolvasom vagy sem. Ha kritizálom, akkor a kritika ezeknek a műveknek az alkotójára száll. Ez így korrekt.  Miért kellene tudnom, hogy ki ő civilben? Nem akarok neki virágot vinni. Az írásainak minőségéből nem következik, hogy milyen férj, apa vagy fogorvos. Miért kellene ezeket összekötnöm az íróval? A legtöbb esetben egyébként ez az összekapcsolás a kultúra fogyasztóinak elsöprő többsége számára akkor is érdektelen, ha az alkotó „valódi” neve ismert. Csak mint védjegy érdekes a neve. Van persze számos kivétel, de a kivételt azért hívjuk így, mert nem ő az általános.

Ezzel analóg eszmefuttatást kívánnék elereszteni a bejegyzésben példaként felhozott középkori szerzőkre, akiknek ugye nem ismerjük a neveit. Dehogynem. Kétségtelen, hogy P. dictus magister vagy M.S mester nem kívánt a hivalkodás fertelmes bűnébe esni, de, mint alkotók, teljesen ismertek. P. írta a Gestát, M. S. festette a vizitációt. Ha előkerülne egy másik mű P.-től, egy másik festmény M.S.-től, akkor erre a tudásra lenne szükségünk. Azzal az információval, hogy a szerzőt Jakab fia Péternek hívták és bibircsókos volt az orra, nem lennénk beljebb.

No és akkor a lényeg, az a tétel, miszerint: ”Véget ért az alkotók egy-két évszázados kegyelmi időszaka, amikor alkotásukért megélhetést kaphattak cserébe.” Erre egy hasonló névsorral reagálhatnék, mint fent. Évezredek óta újra meg újra megjelennek a profi alkotók, akiket a közösségük eltart. Vergiliusnak nem volt a költészeten kívül más foglalkozása. Szophoklészről sem tudom, hogy kenyérkereset mellett írta volna a műveit. Én úgy látom, az egy rendszeresen felbukkanó igény, hogy kulturális szükségleteinket is főállású szakemberek elégítsék ki. Az persze változik, hogy a profi lét feltételeit milyen módon biztosítjuk, de valahogy biztosítjuk. Az imént említett középkorban is biztosították. Figyelembe véve, hogy milyen keservesen, rossz hatékonysággal állították elő az anyagi javakat, igazán komoly áldozatot hoztak amikor eltartották a kódexmásolókat, iniciálé rajzolókat, templomfestőket. Akik hivatásszerűen tették mindezeket. És nem csak a magas kultúrára igaz ez. Mindenféle igricek, regösök, lantosok, énekmondók, jokulátorok is megéltek. Igaz, a mi mércénkkel mérve elég szarul éltek, de akkoriban mindenki elég szarul élt a mi mércénkkel mérve.

Haydn-t is eltartotta Esterházy Miklós. Nem fizetett neki jogdíjat, de a karnagy úr azért egészen szolidan megélt. A lipcsei polgárok is eltartották a Tamás-templom karnagyait, köztük egy Bach János Sebestyén nevű igen termékeny komponistát. Voltaire sem végzett polgári munkát. Eltartották a királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoák, Katalinok és Frigyesek. Akkoriban ez így ment. Korábban másként, később megint másként és lehet, hogy mostanában megint változni fog. Persze, voltak számosan, akiket nem tartott el koruk társadalma, nyomorgó művészek, saját vagyonukból élők, kenyérkereső foglalkozás mellett alkotók, de ilyenek az „egy-két évszázados kegyelmi időszak” alatt is voltak bőven. Jogdíjakból is csak a szerencsés kisebbség élt – pláne gazdagodott – meg. (Tekintsünk most el a névsorolástól és a számháborútól. Minden korban, mindkét táborban akadtak elegen. )

Azt persze nem vitatom, hogy a technológiai forradalom éppen most alakítja át brutálisan ezeket a struktúrákat. Az is valószínű, hogy számosan vannak az átalakulás vesztesei – mint minden átalakulásnak – és ők nehéz helyzetben, rossz hangulatban lehetnek. Nem kívánom az ő kínjaikat bagatellizálni. Valószínűleg a könyvnyomtatás térhódítása idején kódexmásolónak lenni is igen deprimáló lehetett. Nekik privát szerencséjük volt, hogy szerzetesek lévén legalább a családról nem kellett gondoskodniuk. De ezek a sajnálatos egyéni gondok nem jelentik azt – szerintem – hogy búcsút kellene mondanunk az alkotásukért cserébe megélhetést kapó, főállású, profi kulturális munkásoktól. Ők láthatóan egy olyan alapvető szükségletet elégítenek ki, amely eléggé kényszerítő erejű ahhoz, hogy a megfelelő találékonyságra és áldozatkészségre  serkentse az embercsoportokat, amelyek így korról-korra megoldják  a – nemritkán nekik is igencsak szűkösen rendelkezésre álló – szükséges javak célbajuttatását.

Szólj hozzá!

Címkék: így látom én kultur fintor

A bejegyzés trackback címe:

http://alszentfazek.blog.hu/api/trackback/id/tr545221574

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.