A POSZT honlapján barangolva egy ismerősön akadt meg a szemem. A Varró Dániel által újrafordított, Gothár rendezte vígszínházi Makrancos Katát volt szerencsém(?) látni valamikor a télen.
(Irgum-burgum falapát, / Két sasszemem ni mit lát! – kiáltottam volna fel a honlapra pillantva, ha még mindig Varró fordításának hatása alatt állnék)
Mielőtt mondandómnak nekilátnék, előre kell bocsátanom, nem vagyok a színházi szakma avatott ismerője, sőt még megszállott, rendszeres nézője sem. Alkalmanként, véletlenszerűen beeső laikusként mondom a magamét. Ha úgy tetszik – ahogy tetszik, hogy Vilmos mesternél maradjunk – én vagyok a Kedves Közönség.
Ha egy szóval kellene véleményt nyilvánítanom a darabról, azt mondanám: jó. A rendezés gördülékeny, a színészek profik, a díszlet ötletes, a sokat emlegetett fordítás igazán bájos, itt-ott már Romhányi rímhányását idézi. Még egy vetkőzéses fütyimutogatás is van, hagy érezze a polgár, hogy mennyire modern helyre tévedt be, ahol ilyen tabudöntögetve van ő pukkasztva.
A gond csak az, ha bővebben kifejthetem a véleményemet, az már úgy hangzik: nem jó. Mindösszesen egy aprócska dolog hiányzik a produkcióból, a gondolat. Jómagam nem vettem észre semmi nyomát, hogy a rendező (vagy bárki) bármit is gondolt volna a darabról, mikor belevágott a projektbe. Arról, hogy mi a fenének is kell ezt most előadni. Mert ha a puszta szórakoztatás – amit a magam részéről egyáltalán nem tartok rossznak - volt a cél, hát ahhoz az inkriminált opusz egy kicsit régi. Ahhoz nem újrafordítani, hanem újraírni kellett volna. A sztorit is ismeri mindenki, ha nem a színházból, akkor a különböző TV-csatornákon unalomig ismételt Taylor/Burton filmből, a fiatalabbak pedig esetleg a 10 dolog, amit utálok bennedből. Szóval, az alkotók aligha reménykedhettek abban, hogy az ismeretlen végkifejlet biztosítja majd a nézőtéri magasfeszültséget, hogy harmadfél órán át azon izgulunk, egymásra találnak-e azok a kedves fiatalok. És sajnos ennél a darabnál még az sem működik – ami egyébként sok ötlettelen Shakespeare adaptációt mentett már meg, hogy elégedetten hátradőlünk, mert: Úristen, de szépen mondja! Itt azért annyira nem mondja szépen az avoni hattyú, hogy az egy egész estére elég legyen.
Így aztán a derék csepűrágóknak nem maradt más lehetőségük, mint a magas művészet. Annak viszont – fájdalommal mondjuk ki, hiszen irodalomórán előttünk is nagyon lejáratták ezt a szót - nélkülözhetetlen kelléke mondanivaló. Miért is kellene erre a négyszáz éves műre egy csomó embernek rászánni az életéből két és fél órát? Mit akarunk a nekik mondani pont az ő előadásával? Esetleg kérdezni valamit, szembesíteni valamivel, ráébreszteni valamire, kínzó kételyt, megnyugvást, reményt avagy sötét pesszimizmust elültetni a nagyérdemű lelkében,agyában stb. Bármit. De valamit. Nos, én semmi ilyesmire utaló jelet nem találtam. Volt ugyan egy vérszegény keretjáték, de azzal nem voltunk beljebb, nyugodt lélekkel nevezhetjük alibizésnek.
Maradt tehát a profi semmitmondás. Bizony, az első felvonás közepén már erősen unatkoztam. Nem jöttem el, mert nem vagyok az a kivonulós típus, és különben is volt már olyan, hogy egy unalmas elsőt egy briliáns második követett (legutóbb épp az idén az Örkényben), meg kint hideg is volt, szóval maradtam, de nem volt nekem nagyon jó.
Vajon a POSZT válogatói mit láttak benne? Ez azért érdekelne!
